2012. december 27., csütörtök

Huszonhárom év


Ismét évforduló, 23 éve volt a romániai „forradalom”. Most sem vagyunk nyilatkozatok híjával – sosem voltunk... Mégis inkább abból a Hankiss Elemér–interjúból idéznék, amit bár a neves szociológus–filozófus persze nem a romániai események kapcsán adott még a nyáron (és amit a minap ismételt meg egy kereskedelmi tévécsatorna), de ahogyan Magyarországról „látleletet” vett ugyancsak az elmúlt 20 év alapján, hát, mintha nekünk (is) szólt volna. Elvesztegetett, elkótyavetyélt két évtized van mögöttünk – mondta. Vitathatatlan, hogy vannak bizonyos előrelépések, épült ez–az, de távlatokban gondolkodva nem fejlődtünk. A társadalom szétszakadt, a politikai vezetők túlnyomó többsége pedig csak annak gyakorlása miatt törekszik a hatalomba, nem jó eszközként való kihasználásának vágyával. A médiát is kárhoztatta, mely inkább népbutító lett, mint népnevelő. (Élő példaként azonos időben egy másik csatornán éppen a szinte kilóra gyártott „tehetségek” felfedezése zajlott, és az áldott állapotban lévő műsorvezetőnő úgy kiabált órákon át, hogy félő volt, idejekorán beindul a szülés...) Önkritikát is gyakorolva az értelmiséget nevezte meg legfőbb felelősként, mely vagy a politikum, vagy a biznisz felé hajlott el, nem termelve ki saját utánpótlását, a szellemi fejlődést is sutba dobva. Egy ismerősöm találó megfogalmazása jutott eszembe, miszerint a „diplomagyárak” ontják a végzősöket, ám nagyon kevés közöttük az értelmiségi. Bizony, nem túl optimista gondolatok egy „forradalmi” évfordulón. De, hát milyenek is lennének, hiszen az is szépnek indult, aztán itt tartunk... 

2012. december 20., csütörtök

Ajándékdömping

Az elmúlt napokban, hetekben több helyen is jártam, ahol a közeledő karácsony alkalmából ajándékokat osztottak gyerekeknek, gyerekotthonoknak. Most nem térnék ki arra, hogy sok ilyen akció arról szól, hogy az ajándékozó lám-lám, milyen jótékony, kedves, ügyes, empatikus, figyel a gyerekekre (illetve annak választásra jogosult szüleire...). Volt eset, amikor egyszerűen már nem tudtam hova nézni, olyan kínos volt a tetszelgés... (Hogy ez hol, mikor és kivel kapcsolatban történt meg, azt nem írom le, mert még újra megejnye-bejnyéznek, mint egy nem is olyan régi másik írásom miatt...)
Szóval, hatalmas tisztelet a fentiektől eltérő kivételeknek!
Egy helyszínen a gyerekekkel foglalkozó nevelők egyike nem megrovásként, csak egyszerűen megállapította: nagyon jó, hogy ezekben a hetekben egymást érik az ajándékozók, de milyen jó lenne néhány az év többi időszakában is, hiszen majd március, április felé már nagyon meg kell húzzák a nadrágszíjat, hogy adja ki a széle a hosszát.
Az egyik "gyerekgondozóban" láttam az alábbi feliratot, mely nagyon találóan fogalmazza meg, hogy nem siránkozni kell (és a szemforgatókra is kevésbé van szükség - de ezt már csak én teszem hozzá, nyugodtan lehet ezért engem cinikusnak is tartani):
"Én hiába szeretem a szobám csendjében az utcagyereket! Nem arra van szüksége, hogy könnyes, szende szemembe nézzen, hanem hogy legyen kenyér az asztalán, fedél a feje fölött, étel a tányérján, ceruza a kezében, takaró az ágyán, kapjon jó szót, simogatást."


2012. december 13., csütörtök

Rendhagyó székfoglaló


Egy rövid időutazással szálljon velem vissza az olvasó 2009. novemberébe, amikor az államelnök választás első fordulójában egy füst alatt arról is kikérték a szavazók véleményét, hogy mit szólnának az addig kétkamarás törvényhozás egykamarássá alakításához, és a képviselők számának jóval négyszázon felüliből 300 alattivá apasztásához. A voksolók 80%-a bólogatott az indokolt takarékoskodási ötlethez, és az újraválasztott Traian Băsescu meg is veregette ezért a köz vállát... aztán maradt minden a régiben. Egészen a minapi parlamenti választásokig, és ezzel vissza is tértünk a mába. Hogy az időutazás okozta kábulatból magunkhoz térjünk, íme egy kijózanító pofon a népakarat arcára: a rettentő demokratikus romániai választási törvénynek hála a 452 választói kerületből nem ugyanannyi, de 588 jelölt szerzett mandátumot, ami összességében mintegy 120-szal tovább duzzasztja az eddigi létszámot! Nesze neked, csökkentés! Ha nem veszik rossz néven, nekem lenne egy áthidaló javaslatom, amolyan „hozott is, meg nem is”–módra. Tetszenek ismerni a székfoglaló nevű gyerekjátékot? A benne résztvevők számánál eggyel kevesebb szék van a körben, adott jelre le kell ülni. Akinek nem jut szék, kiesett. Namármost, a képviselők bemennek hétfőn reggel a parlamentbe, a házelnök kalapácsütéssel megadja a jelet, és kezdődik a székfoglaló a 300 ülőhelyért. Akik állva maradnak, arra a hétre mehetnek haza, vissza becsületes (?) foglalkozásukhoz, és természetesen képviselői fizetés sem jár nekik azokra a napokra. Hogy ez gyermeteg ötlet? De hiszen nem éppen ilyen gyermeknek néznek bennünket a sok ígérgetéssel?

2012. december 11., kedd

Az építkezés egyébként zajlik...


A napokban a bihardiószegi Szigeten jártam. A településnek romák által lakott része ez, és az ott látottak emlékeket ébresztettek. Hat és fél éve, 2006. július elsején is jártam ott, amikor a református egyházkerület akkori püspöke, illetve a Cigánymissziós Központ vezetője is. Utóbbiak sajtóval kísért látogatásának célja volt előkészíteni a tervet, miszerint a diószegi romatelep nagyrészt reformátusnak keresztelt lakóit gyülekezetté kell kovácsolni, megelőzendő neoprotestáns vallások (esetleg szekták) felé fordulásukat. Ez időszerű volt, annál is inkább, mert a célréteg a látogatás idején is éppen adventista összejövetelen volt, meg kellett várni őket. A püspök sokunk meglepetésére megígérte, hogy öt éven belül templomot emelnek a romáknak. Telt–múlt az idő, lepergett az öt esztendő, és tavaly nyáron kérdést intéztem a cigánymisszió vezetőjéhez, hogy miként áll az ígéret betartása. A máig őrzött válasz–e-mail szerint az egyházkerület átmeneti állapotot élt át éppen (mármint tavaly nyáron, nem az előző 5 évben), a válasz tárgyában egyeztetésekre van emiatt szükség. Ezek, gondolom, még tartanak, mert újabb infó nem jött. Ami pedig a fentiek leírására késztetett: a minap egy pirosban álló épület mellett vezetett el utam, ami nyilvánvalóan templomnak épül.
Becslésem szerint mintegy 30 méter hosszú, olyan „templomos” homlokzattal, és beépítésre előkészített tetőtérrel.
Érdeklődtem egy utcán ácsorgótól: tudomása szerint adventisták építik... Aztán egy ünnepségen vettem részt a Sziget iskolájában, ahol roma gyerekek adtak elő műsort. Hát, mit mondjak, leesett az állam, amikor meghallottam, hogy a talán három és tizenvalahány év közötti gyerekek milyen tisztán, csengően, érthetően, összeszokottan énekeltek azonnal felismerhetően nem a történelmi egyházakban hagyományos vallási énekeket.
Mint megtudtam, az adventista közösséghez tartoznak, mint azok a felnőttek is, akik irányították őket, és akik egyébként is foglalkoznak velük. Úgy tűnik tehát, a közösséggé formálódás halad. Igaz, nem az immár hat és fél éve kijelölt úton. De, a sport nyelvén szólva, hátrányból szép a győzelem...

2012. december 9., vasárnap

"Kedves Isten!"

A Mikulással kapcsolatban négy korszak van, mondják:
-amikor hiszel a Mikulásban,
-amikor nem hiszel,
-amikor te vagy a Mikulás,
-amikor úgy nézel ki, mint a Mikulás.
Azt hiszem, bármelyik ránk vonatkozó korszakban is vagyunk mi, felnőttek, mindig élmény az első korszakban lévő gyerekek Mikulásnak címzett leveleit olvasni. Az őszinteséget. A bizalmat. A világ jóságában még nem megingott hitet.
Pótolhatatlan ereklye vagy emlék szerintem egy szülőnek a gyereke által e témában ír levél.
A napokban Nyíregyházán, egy egyházi elemi iskolánál láttam a következő karácsonyi leveleket:
-"Kedves Isten! Az álarcos bálon ördögnek fogok öltözni. Ugye, nem baj?"
-"Kedves Isten! Ha elhoznád nekem Aladdin csodalámpáját, bármit kérhetnél érte cserébe, kivéve a pénzemet, és a sakk-készletemet."
-"Kedves Isten! Hozzál nekem egy pónilovat. Még soha nem kértem semmit. Utánanézhetsz."



                                                                                                                            (Illusztráció: csaladvilag.hu)
Ha van a témába vágó emléked, írd meg (rczcs@citromail.hu), hogy itt közzétegyem.

2012. december 3., hétfő

Megelőlegezett utózmány

Kedves barátaim, sorstársak, magyarok!
Mindannyian ismerjük a hét végén lezajlott választás eredményét, így nyugodtan kijelenthetem: óriási sikert értünk el. Bebizonyítottuk, hogy valós tömeg áll a hátunk mögött, bármit mondanak is ellenfeleink, akik az utóbbi hetekben lejáratásunkra fecsérelték azt az energiát, amit a magyarság érdekében kellett volna felhasználjanak – mert bizony lett volna mire. Minden áskálódás ellenére kijelenthetem, hogy megmutattuk az igaz, valós utat, azt, amit a nap mint nap sok veszéllyel szembenéző magyarságnak követnie kell. Persze, lehetett volna jobb az eredmény, sokkal jobb, ha ellenfeleink nem fordulnak ezer éves nemzetünkhöz méltatlan eszközökhöz, ha meghallják szavunkat, és még idejében elfogadják a feléjük nyújtott kezünket, ha belátják az összefogás szükségességét, amit mi elejétől fogva szorgalmaztunk. Sajnos, inkább a maguk útját akarták járni, és most bebizonyosodott – már nem először –, hogy rosszul döntöttek: bennünket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Így egyértelmű, hogy őket terheli a felelősség abban, hogy a szükségesnél, sőt, a lehetségesnél is gyengébb lesz jelenlétünk a törvényhozásban, holott szavazóink sokkal többet érdemelnek, hiszen ők....  tessék?
Mi az, hogy nem ezt? Mit kevertem össze? Ja, tényleg, ez a jövő heti beszédem. Na, akkor ez lesz az:
Kedves barátaim, sorstársak, magyarok!
Közeleg a sorsdöntő perc...
                                                                                     (Illusztráció: imperzsebet.blog.hu)

2012. november 27., kedd

Izraelben is irány a szavazófülke!

Térdig járunk a választási kampányban, már alig lehet lépni tőle. A jóból természetesen kijut a külföldön élő román állampolgároknak is, így azoknak is, akik manapság például Izraelben dolgoznak.
Izrael a 4. számú szavazókörzethez tartozik, melyben az RMDSZ a 31 éves sepsiszentgyörgyi közgazdászt, Grüman Róbertet indítja képviselőjelöltként (nevéből következtethetően nem véletlenül) - tudjuk meg az ÚJ KELET című független izraeli, magyar nyelvű hetilapból, melynek aktuális példányát Judittól kaptam meg.
Az is kiderül a cikkből, hogy az Izraelben tartózkodó román állampolgárok Jeruzsálemben, Haifában és Tel-Avivban szavazhatnak. "Érdekesség", hogy a cikk szerzője - "munkatársunktól" aláírással - Kovács Pétert, az RMDSZ főtitkárát, az "egyedüli magyar szenátorjelöltnek" nevezi, ami azért elég sarkos "egyszerűsítés".
Az nincs benne a cikkben, de Judittól tudjuk, hogy a jelölt december 2-án örvendezteti meg reménybeli izraeli szavazóit jelenlétével, bizonyára érdekfeszítő válaszokat adva kérdéseikre, melyeket esetleg kártyanaptárakkal, gyufákkal is honorál.
Érdekesség - mármint a mi szemünknek-, hogy az újság fejlécén a helyi időszámítás is feltűnik természetesen (vagy inkább a mienk az érdekesség?!): 5773. hesván 23.
Csak aztán a politikusaink nehogy időzavarba kerüljenek...


2012. november 23., péntek

Választók a trambulinon


Megállítjuk a tolvajlást. Megmentjük Romániát.” Ez az a választási szlogen, amiről elsőre azt hittem, nem jól olvastam, és félreálltam az autóval az út szélére, hogy gyalog visszamenjek, újraolvasni.
Jól láttam.
Ugyanez a párt ígér 20 ezer eurót/fő vállalkozások indításához, 200 ezer új lakást a szegényeknek, és a törvénytelenül szerzett vagyonok elkobzását. Mondjuk utóbbi nem lenne butaság, sőt, a pártvezetők magukon kezdhetnék a sepregetést. De kabaréba illő választási ígéretekért nem kell nekünk, magyaroknak sem a szomszédba menni, gondolok itt azokra a „tervezetekre”, melyek kivitelezéséhez éppen azoknak a románoknak a bólintására lenne szükség, akiket inkább magunk ellen mozgósítunk ezzel. Eszembe jut, hogy két évvel ezelőtt a BestiFlokkurinn (Legjobb Párt) nevű, a helyi politikai állapotok kifigurázására alapított formáció jutott többséghez a helyhatósági választásokon Izland fővárosában. Ők viccnek szánták bevallottan képtelen ígéreteiket, ám ott van annyi politikai–közéleti kultúra, hogy még ezt is megengedték magunknak. Nálunk ellenben az a vicc, hogy a fantazmagóriákat komolyan tálalják, és ezzel akár még tekintélyes parlamenti jelenlétre is számíthatnak. Komolyan mondom, úgy érzem magam, mint azok a malacok, „akiket” a minap láttam a tévében: egy kínai gazda tanította be röfögőit, hogy 3 méterről vessék magukat naponta többször is vízbe.
                                                                                           (fotó: borsonline.hu)
A tornától állítólag finomabb a húsuk, és a falu idegenforgalma is megzsendült. Hát, kb. minket is ennyire vesznek egyesek komolyan: terelnek a trambulin vége felé, hogy ugorjunk bele a kampánytenger mélységébe, aztán vagy ki tudunk úszni, vagy nem. De az már a mi bajunk, lényeg, hogy menjünk, ugorjunk. Reméljük a húsunkra – legalábbis szó szerint – még nem pályázik senki...

2012. november 14., szerda

Törvényes életveszélyben


Míg nincs baj, addig nincs baj – tartja a népi mondás. Így van ez azokkal is, akik éppen hogy csak kapaszkodnak a szociális háló ága-bogaiba. Egy kis faluba való ismerősöm évtizedekig dolgozott a megyeszékhely gyáraiban, de a leépítések útilaput kötöttek a talpára. Abban a korban van, amikor már nem kell a munkaadóknak, ennek ellenére nem ül karba tett kézzel, és bár jövedelme nincs, a háztájiban megtermeli az asztalra valót. Beteges is, ám maga magától nem fizeti a betegbiztosítást, nincs is miből, örül ha él, és nem szorul mások alamizsnájára. Sőt, semmilyen segélyre sem – és erre büszke is, ellentétben azokkal, akik csak abból élnek (nála sokkal jobban). A baj azonban inkább előbb, mint utóbb bekövetkezik: egy éjszaka érte jött a mentő. A kórház sürgősségi osztályán ellátták, de mivel nem volt érvényes biztosítása, sem pénze, szélnek is eresztették. Mindenki törvényesen járt el, nincs is panasz sem a mentősökre, sem az orvosokra. Most éldegél tovább csendesen, betegesen, várva a nyugdíjkorhatárt, ami majd nem csak jövedelemhez, de kórházi ellátáshoz is juttatja. Reménykedik, hogy megéri, a becsületes munkával eltöltött hosszú évek után, és nem esik ki a szociális (pók)hálóból, ami valójában most nem is tartja. Hiszen most akár meg is halhat úgy, hogy közben – a törvény betűje szerint – minden rendben van.
                                                                                                                           (Illusztráció: omniplan.hu)

2012. november 6., kedd

Körözési listák a szavazólapon

Napok óta két híren töröm a fejem, és birkózom a megértésükkel.
Az egyik, hogy csillagászok „olyan explanétát fedeztek fel, amely egy négyes csillagrendszer egyik csillagpárja körül kering”. Eddig vágom. Azt is értem, hogy a PH1-re keresztelt „új” égitest mérete 6,2-szerese a Földnek, a csillagait 138 nap alatt kerüli meg. Ám amikor fényévek ezreiben és millióiban mért távolságokról hallok, már kopik az érdeklődésem, erre szokták mondani, hogy olyan messze talán nincs is...
A másik hír, hogy a parlamenti választásokra készülve a pártok egymás után tették közzé jelöltlistáikat. Mikor egyik–másikat először láttam, még megörültem, és elégedetten bólogattam a nevek láttán: éppen itt az ideje, hogy rács mögé kerüljenek. Komolyan azt hittem, rendőrségi körözési listákat publikáltak, hogy egy kicsit megtisztítsák a közéletet december 9. előtt. Aztán kiderült, hogy dehogy, éppen az általam rab–jelölteknek vélteket igyekszenek a mentelmi jog láthatatlanná tévő köpenyével felruházni!
Közben rájöttem: tényleg léteznek azok a fényévek. Egy egység annyi távolság, amit a fény egy év alatt megtesz – egyik végén vagyunk mi, a másikon meg a romániai közélet valóban demokratikussá tételének szándéka. És közben még ott van az a sok politikai fekete lyuk is, ami alig várja, hogy beszippantson.

                                                                                                                  (Illusztráció: tollal.hu)

2012. november 4., vasárnap

Vigyázat, gólyabál!

Mondhatnám úgy is, nem vagyok egy elsőbálos.
És ez vonatkozik a gólyabálokra is, hiszen munkámnál fogva évtizednél több, hogy részese vagyok évente legalább egynek.
                                                                                        (Illusztráció: nagybanya.ro)
Nem szeretem a gólyabálokat, mert kevés a jó tapasztalatom. És most nem szeretném, ha valaki azt hinné, hogy következik a "bezzeg az én időmben". Nem fog - én is utálom, mikor valaki ezt mondja.
Tapasztalatom, hogy a diákok( úgy értem nagyobbik részük) - és nem csak a kilencedikes "gólyák", de a nagyobbak, a szervezők is - nem tudják, hogyan kell viselkedni a színpadon, de azon kívül sem.
Aztán vagy az én humorérzékemmel van a baj, vagy tényleg nem tudják, mi a vicces, és mi az idétlenség.
Amikor meg mondjuk műveltségi kérdésekre kellene felelni, vagy egyszerűen bemutatkozni - húúúú...
És akkor most konkrétumok - igaz, ez nem fog jó fényt vetni a szülőfal..., izé, szülővárosom iskolájára. De attól még igaz. (A "hivatalos" beszámoló ide kattintva olvasható.)
Azon már meg sem lepődtem, hogy nem tudtak a gólyajelöltek olyan kérdéseket feltenni egymásnak, ami azt szolgálta volna, hogy a feleletekből megismerjük a másikat. Ellenben sokat megtudtunk a kedvenc színekről, kedvenc autókról, meg arról, hogy "na, hogy vagy?"
Valójában már egyszerűen szórakoztam a kvíz kérdésekre adott válaszokon - vagy azon, hogy nem is tudtak választ.
Például csak bambulás volt a felelet arra, hogy hány tagállama van az EU-nak, vagy melyik Erdély legmagasabb hegycsúcsa.
Bár volt jó válasz arra, hogy mi a neve az USA legmagasabb vízesésének, azt hittem nem jól hallok, mikor azt is mondták, hogy "Mississippi", meg, hogy "Nílus"...
A jó hang adottság, ezért nem szabad azon fennakadni, ha valaki nem tud énekelni - ezen az estén azonban egyetlen üdítő kivétel sem volt.
A ritmusérzék is adottság, tehát a tánchoz sem érthet mindenki - de ennyi esetlen fiatalt?! És most nem a modern, kötöttségek nélküli lépdelést és hadonászást értem ez alatt, bár volt, akinek egyszerűen az sem sikerült egyszer sem ritmusra.
A szervezőktől jó ötletnek tűnt, hogy a párok mondjanak egy rövid párbeszédet, mint Rómeó és Júlia, de nem csak úgy, hanem többféle stílusban, például ijedten, ittasan, szégyenlősen, katonásan. Poénos volt, hogy egy létra jelképezte az erkélyt. Hááát, nem, hogy stílust nem tudtak belevinni, de a lányokat lekötötte, hogy kapaszkodjanak a létrán, a lányok és fiúk között is egyiknek-másiknak pedig az egyszerű olvasás is alig ment! Kilencedikesek!!! Meglepő-e, hogy az egyik pár észre sem vette, hogy véletlenül a fiú kapta Júlia, a lány meg Rómeó szövegét?
És akkor még nem is beszéltem a sok rossz tartású, görbén álló fiatalról.
Óh, testnevelés óra!
Óh, nemlétező tánciskola!
Óh, nevelés!
Amire viszont nem lehetett panasz - azok a divatos frizurák és toalettek!
Te jó ég! Jólneveltségem tiltja leírni, hogy mi látszott volna ki egyik-másik lánynak, ha egy fél centivel rövidebb a szoknyája/ruhája. Annál hosszabb volt ellenben a cigaretta, amit füstölt. És azok a dekoltázsok - hát azokra akár büszkék is lehetünk.
Bevallom, a gólyabál műsoros része után úgy jöttem ki a kultúrházból, illetve az udvarból, mint aki menekül. Nem néztem sem jobbra, sem balra: ne lássam, amit nem szeretnék, és ne lássam, hogy kik azok, akik úgy beszélnek, harsánykodnak, ahogyan nem az én ízlésem szerint való.
Mikor már azt hittem, hogy megmenekültem, szembejött velem egy csapat azt utcán. A műsor utáni bulira igyekeztek. Lányok, fiúk vegyesen. Nem láttam a sötétben, hogy kik voltak - jobb is.
"Igyátok már megfele', az üveget meg dobjátok el valahova a francba" - mondta egy kislány. (?)
Nem voltam báli hangulatban ezen az estén.

2012. október 28., vasárnap

Jó volt Székelyhídon lenni


Azért mondom, hogy jó volt, mert sajnos egyre több helyen sokszor nem jó már lenni.
És ide tartozik Székelyhíd is, ahol, ha megjelenik az újságíró, akkor megy a találgatás: miért jött, mit akar, mi fog történni, ki küldte (!?), stb. Hogy egyebet ne említsek, nem is olyan régen zajlott "több fordulóban" a Helyi Tanács alakulása, az alpolgármester választása, aztán az adok-kapok vízügyben - mind-mind csupa "kellemes" emlék.
Hát ezért volt jó ott lenni pénteken délután, amikor a másik oldalon ültem: nem én kérdeztem, hanem engem kérdeztek - a könyvem bemutatója volt. 
A Múzeumba lépve - ahogy ott el is mondtam - meg is "rémültem", hiszen két diáklány gitárral az ölében ült. Te jó ég, csak nem megzenésítettek?! Szerencsére nem, huh..., csak közreműködtek egy kis pengetéssel.

Köszönettel tartozom Kerekes Terézia és Orosz Annamária könyvtárosoknak a szervezésért. Plakátokat nyomtattak, így a városközpontban körbe nézve magammal néztem szembe, aztán Kerekes Terézia még alkalmi interjút is készített velem, miközben Orosz Annamária fotózott (ezek egy része látható mellékelve).
Sóki Béla tanár volt a méltatóm, és én ezt akkor is örömmel vettem, ha "egyeseknek" ő ma Székelyhídon - mondjuk úgy - a begyében van. Csakhogy én Sóki Bélát már akkor is ismertem, amikor a ma rá neheztelők még... - na de ezt hagyjuk most.

És ami meg éppen a csúcs volt, beszervezték Holczman Ilona magyartanárnőt, aki nem elég, hogy "kielemzett", de négy diáklányt is felkészített, akik egy-egy írásomat felolvasták.



Hát, tisztára meghatódtam, de tényleg.
Kedves házigazdák: ezúton is köszönöm a vendéglátást! És sose szomorkodjanak azon, hogy "kevesen" voltunk. Mennyi a sok?
Most ez ennyi volt, és remélem, aki ott volt, nem bánta meg.







2012. október 18., csütörtök

Két csalódás

Az egyik csalódás a román-holland focimeccs kommentátorát érte.
De mondhatnám úgy is, hogy ő több al-, és egy főcsalódást élt át a 90 perc alatt . Először is nem akart hinni a szemének, amikor a skót játékvezető befújta a hollandok harmadik gólját megelőző tizenegyest, szerinte egyszerűen nem létezhet ilyen bírói "részrehajlás", amit már szinte a nemzet elleni merényletként állított be. Aztán annak sem örült, amikor kiderült, hogy a riválisok párhuzamos meccsén a magyarok vezetnek a törökök ellen, akkor még 2-1-re. Úgy számolt, hogy a tavasz a román nemzeti tizenegyet a hollandok mögötti 2. helyen éri majd, mert így is megelőzik a szintén 9 pontos magyarokat jobb gólarányukkal. Erre mi történik? Nem elég, hogy a hollandok rúgtak egy negyediket, de a magyarok is egy harmadikat! Így már a magyaroké a jobb gólarány, amivel - mint mesebeli szegénylegény a királylány kezét - elnyerték a második helyet.
A második csalódás engem ért.
Még mindig előttem van a jelenet, mikor a londoni olimpián, az aranyéremről, sőt az ezüstről is "lecsúszott" Douchev-Janics Natasa kajakozó a bronzérem átvételekor csalódottsága könnyeit nyelve az őt kitartóan ünneplő magyar szurkolótábor felé fordult, integetett, és látható meghatódottsággal mondta "Köszönöm"... Aztán alig telt pár hét, és hallottuk a hírt, Natasa úgy döntött, hogy visszamegy Szerbiába, és ismét szerb színekben fog versenyezni. Megy, mert követi férjét, aki edzői állást kapott a szerb kajak-kenu szövetségnél. Azóta is megy a huzavona, hogy mikor, és mikortól, és hogy elengedik-e, meg ha igen, akkor mennyiért. Aztán ma reggel hallom a sporthírekben: a magyar és a szerb szövetség vezetői Szegeden egyeztettek, ahol utóbbiak kijelentették, hogy sosem ajánlottak állást Janics Natasa férjének, a sportolónőt sosem hívták haza, ennek megfelelően fizetni sem fognak érte. Neszeneked! Azt hiszem a képlet viszonylag egyszerű, hiszen mindkét félnek nem lehet igaza, amikor egymásnak ellentmondóan nyilatkoznak - bár az idézett hír szerkesztője óvatosan kerülte azt a megfogalmazást, hogy "valaki hazudik".
                             Janics Natasa sírva jelentette be: távozik...             (fotó: hatharom.hu)

2012. október 17., szerda

Vidám vészhelyzet-riadó

Mi sem voltunk különbek: a diák mindig örül, ha valami történik az iskolában, ami megbolygatja az órarendet, a tanítás menetét.
Az meg már csak hab a tortán, ha olyasmi zajlik, ami még bulinak sem utolsó.
Hát ilyen volt ma meg tegnap a vészhelyzetek esetére kiképző gyorstalpaló, ahol az általános, meg a középiskola diákjai, tanárai tudták meg, mi a teendő, ha tűzvész, földrengés, árvíz, meg hasonló csapások érnek.
Hát..., inkább ne tudjuk meg, ki mennyit sajátított el az amúgy is...  -mondjuk úgy- , nem a teljességre törekvő képzésből.
Már azt is lájkolták a diákok, hogy a nagyszünet után mindjárt megszólalt a "vészcsengő", tehát uzsgyi vissza az udvarra, hát még azt, mikor az általános tudnivalókkal végzett a szakértő őrmester, és a tanárokat visszatartotta, hogy gyakorolják a poroltó kezelését. Hát ez maga volt a diák-Kánaán!
Hát persze, hogy a tanárok úgy engedték be a diákokat az osztályokba, hogy ott aztán mindenki csendben üljön, ismételje a leckét.
Hát persze, hogy fittyet hánytak minderre a nebulók - inkább az ablakban nyüstöltek, vagy ki is sereglettek vissza az udvarra, lesve, mint a moziban, miként ügyeskednek (vagy idétlenkednek) a tanuló tanárok.
És még ha csak lestek volna, de nem azért diák a diák, hogy ne 'szójjon be mán'
Az általánosban, mikor még csak készültek az oltásra, egy legény nagyon segítőkészen úgy gondolta, hogy tiszta hülyeség valóságosan oltani virtuális lángokat, ezért kikiabált: "Tanárnő, ne csináljak egy kis tüzet?"
Aztán, mikor már a marokra fogott csőből dőlt a fehérség, az ablakokban megszólalt a kórus: "Hajrá, tanárnő!"

Azt hittem, hogy a középiskolában nagyobb lesz a muri, ehhez képest szinte gálánsan viselkedtek a diákok. Persze ők is maradtak az udvaron, meg figyeltek a páholyból (mármint az emeleti ablakokból), de ők megelégedtek csupán a buzdító hujjogásokkal és füttyögésekkel, majd a mutatványok végeztével a dicsérő tapssal.
Erre lehet mondani, olyan vészhelyzet(imitáció) volt, amin jól szórakoztunk!


2012. október 15., hétfő

A kis motoros

A hét végén rendezték meg az érmihályfalvi Transbuldex Ringen (a helyi Transbuldex Racing motoros klub pályáján) az országos motocross bajnokság idei utolsó futamát.

Érdekes "népség" a motorosoké - ami egyébként elmondható más szemszögből pl. a néptáncosokról, a képzőművészekről, a sportolókról, és még sorolhatnám - de talán még az újságírókról is persze.
Szóval, minden ilyen versenyen elnézem a motorosokat: a futamok szüneteiben milyen szeretettel, szinte már gyöngédséggel tisztogatják, állítgatják, piszkálgatják a járgányaikat. Egyik-másik versenyző egyenesen családjával utazik a versenyekre, most is volt olyan, aki lakókocsival érkezett, amiben külön hely volt kialakítva a motoroknak, és lakó-részben meg rendesen laktak, ahogyan kell, a kocsi előtt meg kis terasz volt, asztallal, kemping székekkel.
Mindig csodálom a legkisebb versenyzőket, a gyerekeket. Azt hinné az ember, hogy meg sem tudják tartani a kis csodamasináikat, közben meg úgy hasítanak vele, hogy csak ámul a bámész népség.
Most is volt egy kis krapek - nem tudom ki, nem tudom honnan. Láttam, amint - feltételezem - a faterja a szünetben a térdén ültetve magyarázta neki, hogy mikor hol mit csináljon, hogy kanyarodjon, hol húzza meg a gázt, stb., stb.
Aztán még mindig volt idő a rajtig, a srác meg elment közben játszani - hiszen olyan kicsike még!
Na, de mit játszott?
Hát persze, hogy motorosat!
Félrevonultan, az egyik homokbucka tövében, tenyerével megrajzolta a jobbra-balra kanyargó pályát, amin arasznyi kis motorjával robogott, brungatva hozzá. 
Aztán mikor kiáltottak utána, akkor ment a rajthoz, felült az igazi motorra, és már igaziban szólt az igazi motor.
A kis játék kétkerekű meg türelmesen megvárta, míg gazdája újra visszatért hozzá.

                   Készül a játék versenypálya, jobb oldalon várakozik a kis játékmotor


2012. október 12., péntek

Fő a nemzetközi bizalom


Akár érettségi tételnek is fel lehetne adni, hogy mennyi blődséget találtak már ki oktatásban illetékesek, például az érettségi kapcsán. A legkevesebbszer talán az hangzik el, aminek magától értetődőnek kellene lenni: kedves diákok – tanulni kellene; kedves pedagógusok – tanítani, nevelni, számonkérni kellene. Inkább vitázunk bekamerázásról, ejnye-bejnyézünk azokról a pénzgyűjtésekről és ajándékozásokról, melyek bár hivatalosan nem is léteznek, mégis hivatalos formában kell tiltani. Beszélünk arról, hogy miért is kell ugyanazon érettségi feltételekkel szembeállítani a különböző szakképesítést szerző végzősöket, miért lett már-már társadalmi elvárás, hogy minden végzős az egyetemajtó felé vegye az irányt, miközben nagyítóval alig találni jó kétkezi mesterembereket.
A minap Traian Băsescu államfő visszaküldte a parlamentnek - megfontolásra - a szakmai érettségiről szóló jogszabályt.
Ez a fajta érettségi tanúsítaná, hogy a fiatal befejezte a középfokú tanulmányait, szakmai tudásáról bizonyságot tett, a „rendes” érettségivel azonos módon számot adott román nyelv- és irodalom, idegen nyelv és informatikai képzettségéről, ám nem kérik ki általános műveltségének fokát, és nem mehet egyetemre.
Az államfő úgy véli, megtévesztő a „szakmai” megnevezés, mert az nem fed ilyen-olyan európai normákat. Ez bizony meglehet, bizonyára az államfő szaktanácsadói nem beszélnek a levegőbe.
Én viszont – mint nem szakember – úgy gondolom, hogy ez a változás az érettségiztetésben lenne olyan horderejű – többet mondok, előre mutató, hogy megérte volna összehangoltan kidolgozni, függetlenül attól, hogy melyik pártnak mi az érdeke.
Na, persze, erre most lehet azt kérdezni, hogy mit komolytalankodok itt, pártérdekek feletti összefogásról papolva, ugyan, hol élek?
Tényleg, hol?
Hát ott, ahol miniszterelnök és miniszter, egyetemi rektor és pártelnök plagizálhat többé-kevésbé büntetlenül, ahol érettségi- és egyetemi diplomákat adnak–vesznek szégyenérzet nélkül. Akkor valóban, miről is beszélünk?
A legjobban azt tetszett az államfő indoklásában, hogy az új fajta érettségi forma rontaná a hagyományos romániai érettségi oklevelekbe vetett nemzetközi bizalmat".
Te jó ég, lehet, hogy ezek csak itt humorizáltak, én meg komolyan vettem az egészet?

                                                   (Illusztráció: espresso.hu)

2012. október 10., szerda

Rázós úton


Egy jobb földútnál alábbvaló aszfaltos úton zötykölődök.
Idős néni kérezkedik a kocsiba, már alig áll a lábán. Kéretlenül is ömlik a szó.
Az aszály miatti támogatást intézi. Faluja tömegközlekedési „fehér folt”, megy ahogyan tud, de nem a saját községközpontjába, mert ott nem foglalkoznak ezzel az üggyel – ?!
A szomszédosba kell menni, de már nem először volt ott sem. Először hiába ment, mert az illetékes hivatalnok szabadságon volt, és bármilyen közel is a határidő, más nem helyettesíti – ?!
De arról sem szólt senki, hogy ez az illetékes szabadságon van, és nem nyílik ki ajtaja az órarend szerint – hát csak álltak a sorba, míg valaki haza nem küldte őket – ?!
Mennyi is az a támogatás? Egy hektárnyi földje van a néninek, tehát 100 lej. Mi marad ebből, ha kétszer már utazott érte, és egyszer még biztos fog a megyeközpontba is?
Más.
Másik falu.
Osztják az EU–s élelmiszersegélyt. Mármint a községközpontban – a faluban nem tudnak róla, így hát nem is mennek érte. Aztán előbb–utóbb csak megtudják, nem hivatalos úton.
És ami a legfájóbb ezekben az életképekben, hogy „a mieink” azok, akik nem törődnek a sajátjaikkal. Pedig semmi különöset, mondhatnám úgy is, hogy semmi többletmunkát nem kellene tenniük. Csak azt, ami hivatali kötelességük.
Ha nem „a mieink” lennének, akkor lenne zúgolódás: aháá, packáznak a választóikkal, meg kirekesztenek.
Így nincs zúgolódás, illetve csak félszájjal – mert „a mieink”.
Tovább is van, mondjam még?
                                                     (Illusztráció: sulinet.hu)

2012. október 3., szerda

Vegyszeres parasztvakítás


A show folytatódik. Vagy inkább cirkusznak nevezném, ami ugye kell a népnek. Még jobban mint a kenyér. Tetszenek még emlékezni bizonnyal, hogy a helyhatósági választások előtt a PPDD nevű politikai szörnyszülött formáció vezetői euró-ezreket ígértek mindazoknak, akik kompromittálták magukat azzal, hogy jelöltlistájukra feliratkoztak (bár sokan ezt örömmel tették, szegények). Nem tudok róla, hogy az ígéretet beváltották volna, legalábbis akiket ismerek, azokon nem látszik az anyagi gyarapodás. És most itt az újabb szemfényvesztés, ez az Oltchim-privatizációnak nevezett parasztvakítás. Amikor nem csak a népet, de a hülyeségben partner állami vezetőket is orruknál fogva vezette a populista pártvezér. Hát persze, hogy csak a vegyipari vállalat munkásait akarta megmenteni, hát persze, hogy a részvényeket szétosztotta volna a nép között – és a sort folytathatnánk: hát persze, hogy a Föld lapos, hát persze, hogy a Nap kering a Föld körül... És ami a legfontosabb: hát persze, hogy közeleg a választás, hát persze, hogy mindig közeleg egy választás. És ami a leghátborzongatóbb az egész komédiában, hogy – ahogyan egy ismerős fogalmazott a facebookon – erre az egész reklámra nem is lett volna szüksége a pártvezérnek, mert enélkül is simán beszavaznák majd rajongói a törvényhozásba. Most meg bíróságra citálják azok, akik hagyták, hogy bohócot csináljon belőlük. A show folytatódik.

                     A pártvezér még be is mutatott zsáknyi pénzeket...      (fotó: maszol.ro)

2012. szeptember 28., péntek

Ha van címke, ha nincs...


Piaci nyüzsgés. Az árusok – ha nem mondanák is – arcukról lerí, hogy kontroll-hullám volt a sorok között. Mindenki tudja: a nyuszika és a róka klasszikus konfliktusa a sapka miatt... Az egyik, ruhaneműt kínáló árus mondja, őt azért büntették meg, mert a holmin nem volt román nyelvre fordított címke. Az árut egy fővárosi nagykereskedőtől hozza, aki – bár tudja, hogy kötelező – eleve nem tesz ilyen címkét az árura, mert többe kerülne, mint kifizetni az időnkénti büntetést. Miért nem tesz rá maga? – kérdezem. Minek bajlódjak vele? Ha nem ezért, akkor másért úgyis megbüntetnek, így legalább erre nem dobom ki a pénzt – érkezik a lemondó legyintéssel körített válasz. Majd még egy pillanatra megnyílik a panaszok csatornája: ezen a soron – és végigmutat a szomszédos árusokon – mind 40 és 50 éven felüliek vagyunk, és nem jókedvünkből lettünk piacolók, hanem mert valamihez kezdeni kellett, ha nem akarunk munkanélküliek, meg szociális segélyen élők lenni. Családokat tartunk el, dolgozunk, hajnalban kelünk, utazunk, cipekedünk. Időnként jön a kontroll, és valamiért tuti megbüntet, ha nem fizetek 24 órán belül, a summa duplázódik. Persze mindezt a vásárlók védelmének nevében, az nem számít, hogy esetleg egész nap nem árulok annyit, amennyit ki kell fizetni. Akkor miért dolgozok? És ha abba hagyom az egészet, jobb lesz ha inkább segélyt kérek az államtól? – tette fel a (költői) kérdéseket, amikre természetesen nem tőlem várt választ. Akiktől meg várna, azok füléig nem ér fel a szó a párnázott ajtók mögé. A sokat hangoztatott vállalkozóbarát gazdaságpolitika során mintha a fürdővízzel együtt a gyereket is kilódítaná egyszer–másszor a fürdőmester a hátsóudvarba. Sőt, mintha a teknőben riadtan pislogó egynémely gyerekre eleve nem is tartana igényt... 
                               Ha ellenőrzés van, büntetés is lesz....        (Illusztráció: siraly.it)

2012. szeptember 25., kedd

Nulladik osztály


Lehet, első pillantásra nem tűnik összekapcsolhatónak az alábbi két téma.
Az első. Nulladik, úgynevezett előkészítő osztályok nyitottak ajtót idéntől a gyerekek előtt, kiknek jószerével még inkább óvodában lenne a helyük. Nem vagyok pedagógiában tanult szakember, így inkább figyelem az annak tartottak sokszínű véleményét. Ezek – legalábbis a végletek – egyfelől azt mondják, hogy semmi egyébről nincs szó, mint pedagógusi állások megtartásáról, mert kevés az iskolába menendő gyerek, másfelől meg úgy vélik, a hátitáskájuknál alig nagyobb gyerekek így hamarabb beleszoknak az iskolai életbe, jobban felkészülnek a későbbi kihívásokra. A vélemények metszéspontja: mindenki a gyerek érdekét emlegeti. Ami biztos, hogy a tanügy alatti, eddig sem nyílegyenes út újabb kanyarokat vetett. Hogy az ügy még tupírozottabb legyen, Victor Ponta miniszterelnök a minap kijelentette, hogy az előkészítő osztályok bevezetése „összevisszaság és hülyeség”, sőt, előre vetítette, hogy jövőre... már lehet nem is lesznek ilyenek. Neszeneked!
                                                                       (Illusztráció: donna.hu)
A másik: öt ágazati program keretében Románia uniós támogatásokból 2007 óta 1,861 milliárd eurót „hívott le”. Ám mielőtt elégedetten bólogatnánk – ez öt év alatt csupán 9,69%-a annak az összesen 19 milliárdnak, amihez 2014-ig, tehát összesen hét év alatt hozzáférhetne. Ráadásul a megítélt pénzek egy jelentős hányadát ide sem adják, hivatkozva bizonyos „közbeszerzési szabálytalanságokra” (amit az egyszerű falusi ember hajlamos szimplán lopásnak érteni).
Mint mondtam volt, úgy tűnhet, a két téma között nincs kapcsolat. Pedig utóbbi jól mutatja, miként sáfárkodik lehetőségeivel egy ország, aminek egyenes következménye, hogy a jövőjét jelentő fiatalokkal sem tud mihez kezdeni. Ezért (is) „nulladik osztályos” az ország az EU–iskolában, állandóan pótvizsgákra kárhoztatva.

2012. szeptember 18., kedd

Rontás van rajtunk


Villámcsapásként ért a felismerés: lehet, elfecséreltem eddigi életem! Véletlenül – vagy ki tudja?! – beletévedtem egy kereskedelmi tévé déli időben sugárzott asztrológiai műsorába. Egy férfi, akinek a kiírás szerint a becsületes szakmája a „rontásoldó” volt, percenként 2–3 betelefonálót szabadított fel ilyen–olyan rontások és/vagy szellemek befolyása alól. Közben mellette megjelentek hasonszőrű hivatásoknak élők fényképei is, akik szintén várták a hívásokat. Ők tisztánlátók meg tisztánhallók voltak. Én tisztán hallottam, hogy a kliens csak a keresztnevét, meg a születési dátumát kellett megadja az említett rontásoldónak, majd tisztán láttam, hogy az oldó–szakember valami inga lóbálásából tutira megállapította a rontás létét, majd némi színes madzagok elégetésével sitty–sutty távolságilag meg is szüntette azt. És ezt akár szerelmi, akár pénzügyi rontásra is alkalmazta. Azta! Én, a tudatlan, meg csak élem kűzdelmes életemet, próbálom gyűjteni a garasokat, sejtésem szerint néha még mintha szellemekkel is hadakoznék, közben meg pofonegyszerűen meg lehetne oldani az egészet egy telefonhívással, és még az elégetett madzag árát sem én fizetem. Hirtelen telefonálni akartam, hiszen mondták: telihold előtt állunk, ez a legjobb pillanat. Aztán átgondoltam. Nem vagyok én egy önző alkat, mit sem ér a javulás, ha nem érinti az egész környezetem. Hiszen hallottam egy másik csatornán, hogy sorsunkról döntő politikusaink éppen az Európai Parlament plenáris ülésén szapulták egymást balkáni stílusban, lehordva mindenkit, akit csak lehetett, és egyre távolabb tolva tőlünk Európát, meg egyáltalán, egy normális élet lehetőségét. Tisztán láttam és hallottam mit kellene tenni: ezeket a politikusokat kellene „levenni” rólunk. Ők a rontás. Ezért sok–sok madzagot, sőt, akár... kötelet is megérné felhasználni...

                                                                              (Illusztráció: blogger42.com)

2012. szeptember 11., kedd

Itt van az ősz...-i lopás-szezon

Itt van az ősz, itt van újra... de mielőtt elrévednénk a költő sorain, mindjárt ünneprontó is leszek: az újra ránk köszöntött ősszel újra ránktört a már hagyományosnak mondható gond is – lopják a termést. Melyiket? Mindegyiket. Mindent. Bármit. Nem, mintha egész évben nem kellene tartani a tolvajoktól, akik minden évszakban megtalálják az elemelnivalót, de az ősz a csúcs. Minden évben hallom a panaszokat, járjak kisebb vagy nagyobb faluban, községben. Az állapotok pedig nem javulnak, mondják, sőt, egyre rosszabbak lesznek. Nem csak éjjel, de fényes nappal is szedik a hívatlan napszámosok a tengerit, a szőlőt. Csapatostól járnak, szekérrel. Tudják, mennyit kell lopni egyszerre, amiért a törvény még nem súlyt le. Miért csak ezer lej értéken felül számít a lopás lopásnak? – kérdezik a gazdák. Alatta mi? Csínytevés? Egy ismerősnek több ár tengerijét hordtak el apró gyerekek úgy, hogy egyszerre mindig 2–2 csővel lehetett látni őket, ami éppen a kezükben volt – de egész nap jöttek-mentek. Másiknak szekérrel döngették le a tengerijét, hogy a kombájn ne tudjon hozzáférni, aztán mentek „tallózni”. Megint más csőszt fogadott. Neki nem is lett kára, mert az őr nem engedte a sorok közé a siserehadat, ellenben megmondta, hogy hová menjenek, ahol nincs őr... Egyre többen hagyják ott kisebb–nagyobb darab földjeiket, főleg az idősebb korosztály, mondván, minek kínlódjanak vele, ha úgyis lelopnak róla mindent, és még örüljenek, ha nem verik meg őket tettenérés esetén. És most nem a „happy end” következik. A rendőrségnek nincs elég embere, az önkormányzatoknak se embere, se pénze, ráadásul a törvény szerint is a tulajdonos kötelessége megvédeni javait. Igen ám, de azt sem teheti csak úgy, mert ő lesz a bűnös, ha esetleg elcsattan egy pofon. A mindekori tanács: a gazdák társuljanak össze, és fogadjanak őrt, vagy járőrözzenek maguk. Aki próbálkozott már ilyennel, tudja, ez sem egyszerű, csak első hallásra. Közben meg telik az idő, ami a tolvajoknak kezdvez. Viszik a tengerit, a szőlőt, és mindent, ami nincs lebetonozva. De inkább azt is.
  Nem lehet tudni, mikor kiét viszik-hozzák...    (Illusztráció: 3szek.ro)

2012. szeptember 6., csütörtök

Visszacsinált feltámadás

Ismét besatírozhatok egy foltot kulturális ismereteim egyébként továbbra is sok helyen fehéren éktelenkedő térképén: eléggé el nem ítélhető módon a közelmúltig nem láttam a Szabó Dezső azonos című szatírikus kisregényéből 1994-ben készült Feltámadás Makucskán című filmet.
Azt hiszem, először is szögezzük le: aki kérlelhetetlenül és ellentmondást nem tűrően viseltetik az egyházi dogmák iránt, azok szóba hozása ellen is tiltakozik, továbbá nem érti az áthallásokat - az ne nézze meg, ne olvassa el a regényt sem, és az alábbiakat se olvassa el.
Mert, hogy vannak ilyenek, bármilyen hihetetlen.
A történet ugyanis arról szól - és ezzel nem lövöm le a poént - hogy mi történhetne, ha egyszer csak bekövetkezne a sokat emlegetett feltámadás.
Micsoda haddelhadd lenne.
Kié a hatalom, ki van birtokon belül?
Az élő, vagy a feltámadt pap?
Az élő vagy a feltámadt bíró?
Mi fog történni, ha nem csak a makucskai temető kel életre, hanem a többi is?
Mi lesz az országgal?
Hogy történhet ez meg?
Micsoda alávalóság ilyen ribilliót okozni?
Ki áll a háttérben? (Na, ki? Hát vagy a zsidók, vagy a kommunisták.)
És ami a legnagyobb: ki merészeli mindezt az aljasságot éppen húsvétra, a kereszténység szent ünnepére, a feltámadásra időzíteni?!
Néhány idézet - ízelitőnek - a szövegekből:
-"Legyenek továbbra is példás türelmű, keresztény halottak."
-"Mindenhol történhetnek hibák, még az isteni adminisztrációban is. De mi a rosszul informált Jóistentől a jól informált Jóistenhez fogunk fellebbezni, és kérjük az örök rend betartását."
-"Vessenek véget a magyar falu minden feltámadási kisérletének."
-"Aki itt feltámad, az minden jogon kívül áll."
Mit tehetnek a feltámadottak, visszamennek a sírba - várni a ... feltámadást.
Az Országházban zajló részlet itt külön is olvasható.
Ha pedig a filmet akarod megnézni - ami megéri a ráfordított alig több, mint egy órát - akkor legegyszerűbben a youtube-on teheted meg, ahol 5 részletben van meg, az elsőt ide kattintva éred el.

                                   Jönnek a feltámadottak a temetőből... 
                                                                                (jelenet a filmből,  youtube.com)

2012. szeptember 4., kedd

Akarat-olimpia

Egy hónappal ezelőtt még javában szurkoltunk a Londonban, a XXX.Nyári Olimpián szerepelt sportolóinknak, dícsértük kitartásukat, ügyességüket, emberségüket. A napokban pedig már zajlik 4200 résztvevővel a XIV. Paralimpia, amit 1960 óta rendeznek meg (1988 óta a „rendes” olimpia helyszínén, azt követően) a sérült, testi és szellemi fogyatékkal élő sportolóknak. Ez nem kap akkora nyílvánosságot, mint ahogyan a társadalom is némi fenntartással (mondhatni alszenteskedéssel) viszonyul a fogyatékkal élőkhöz. A televíziók – ha nem is élőben közvetítenek, de – adnak összefoglalókat a történésekről. Bizony, szokatlan látvány, amikor a rajtvonalhoz (rajtkockához, alapvonalhoz, tatamihoz) féllábú, félkezű, tolókocsis emberek sorakoznak fel. Az egyik úszóversenyre bement egy látszólag ép úszó, aki aztán nem csak melegítőjét vette le, de egyik műlábát is lecsatolta, úgy vetette magát a vízbe. A tolókocsiban ülő teniszező hihetetlen technikával manőverezi „járgányát”, hogy elérje ütőjével a labdát, mire az akár kettőt is pattanhat – ez engedmény az „épek” teniszéhez képest. Amikor az ember úszik, azt hiszem, a frász jönne rá, ha közben érezné, hogy valaki ütögeti a fejét – nem így van ez, amikor vakok úszóversenye zajlik, hiszen ők nem tudják mikor jön a forduló, vagy a cél. Ezért segítők egy hosszú botra szerelt labdával mintegy benyúlnak az úszók fölé, és megpaskolják a fejüket, jelezve: itt a fal. Hihetetlen. Ép ember számára szinte hihetetlen, milyen akaraterővel, elszántsággal, ugyanakkor találékonysággal kűzdenek a fogyatékkal élők. A sportban is. Legalább olyan csodálatra méltók, mint az emberi teljesítőképesség csúcsait ostromló ép társaik. Ők is a szinte lehetetlent teljesítik. A paralimpia szeptember 29-ig tart. Csak buzdítani tudok mindenkit: érdemes figyelni rá!
Sors Tamás, a magyar paralimpiai delegáció első aranyérmese, úszásban (fotó: hirado.hu)

2012. szeptember 1., szombat

Arzén a vizünkben

A kereskedelem alaptörvénye: olcsón venni, drágán adni. A legnagyobb üzlet olyasmit drágán eladni, ami semmibe sem kerül. Na, ezzel az állam, mint olyan, nem hagy senkit kereskedni, arra maga teszi rá a kezét. Ilyen például a víz, amit a természet maga „termel” meg, ingyen. Köztudott, hogy legyen az termál– vagy ivóvíz, aki használni akarja, fizet érte az államnak. Nem is keveset. Mostanában megyeszerte azzal riogatják az embereket, hogy arzénos, meg mit tudom én még mivel mérgezett az ivóvizük.

                                                                               (Illusztráció: greenprofit.hu)
A témával foglalkozva sok véleményt hallottam.
Egyik: nem a víz lett rosszabb, a tűréshatár lett alacsonyabb. Ez persze nem vigasz, esetleg mutatja, mennyire vigyáztak ránk az egészségügyi hatóságok korábban.
Egy másik: az egész egy biznisz. Az önkormányzatok év elején meg kell saccolják, mennyi vizet kérnek állambácsitól, amit az ingyenből saját pénzükön kitermelhetnek. Ha nem jól becslik meg, és több kell, akkor a többletért még felárat is fizetnek.
Egy becsületes kereskedő az árhoz mért minőséget szállít, sőt, garanciát is ad. Nem így a víz esetében az állam. Megkéri az árát, de felelősséget nem vállal. Itt van például az említett arzén-mizéria: az önkormányzatok megveszik a vizet, amiről kiderül, hogy nem megfelelő minőségű. Mit tesz az eladó, illetve annak „meghosszabbított keze”, az egészségügyi hatóság? Elöször is riadalmat kelt a lakosság körében, majd mutogat a helyhatóságra, és fel is szólítja, hogy irgum-burgum, tessenek tisztítani, ő pedig – stílszerűen szólva – mossa kezeit. Mintha nem lenne felelőssége. Mintha nem ő adná el az altalajkincset. És, hogy mennyire veszi komolyan az adófizetők egészségének védelmét valójában, arra jellemző, hogy a helyhatóságoknak határidőt is szab. Na, de nem ám arra, hogy meddig kell üzembe állítani a víztisztitókat (hiszen tudván tudja, senkinek nincs pénze rá), hanem arra, hogy záros határidőn belül bizonyítsák, megtették az első lépéseket – akár csak egy szándéknyilatkozat megfogalmazásával is – a víz tisztításához vezető úton. Hogy aztán ez az út milyen hosszú lesz, milyen pénzől lépdelnek tovább, és mi lesz az út végén? Érdekel az valakit? Esetleg a fogyasztót. Hogy aztán a fogyasztó sorsa mennyire érdekli az államot – na, erre naponta látjuk a példákat...

2012. augusztus 22., szerda

Lássunk homályosan


Talán még emlékszik rá a kedves olvasó, hogy két évvel ezelőtt, 2009 júliusában Kolozsvár elöljárói „lakossági kérésre” megváltoztatták a kincses városban a Dsida Jenőről elkeresztelt utca nevét. Állítólag zavarta a lakókat, hogy a költő neve „összetéveszthető” az AIDS betegség román megfelelőjével – SIDA. A „lakossági kérés” arra ugyan már nem terjedt ki, hogy ne másik magyarról kapja az utca új nevét, de a lakosok teljes nyugalma és egészsége érdekében az illetékesek elvetették a javasolt, szintén költő Szabédi Lászlót, és Pablo Picasso spanyol festőművész mellett döntöttek.
Valami hasonló esetről érkezett hír a minap: az egészségügyi kártyákon nem szerepel majd a „card” szó (angol, jelentése kártya, lap). Indok: egyes vallásos szervezetek úgy vélték, káros lehet, hiszen visszafelé olvasva románul azt jelenti, hogy drac = ördög. A „gyógymód” egyszerű: névelővel látják el, vagyis „cardul” (a kártya) lesz. Ilyen egyszerű ez, kérem, és már meg is van oldva a dolog, nem kell félni az ördögtől, és azok a bizonyos vallásos szervezetek nyugodtan imádkozhatnak, hogy az egészségügy további, talán még ennél is nagyobb gondjai hasonló könnyedséggel forduljanak jobbra. Meg azért, hogy a befolyásuk alatt lévő széles néptömegeket továbbra is lehessen ilyen együgyű butaságokkal rémísztgetni és babonás sötétségben tarthatni, amiben könnyű őket manipulálni. Én javasolnám, hogy vegyenek mintát az izraeli ultra-ortodoxokról, azok ugyanis nemrég úgynevezett látásrontó szemüveget dobtak piacra férfiaknak. Náluk csak házastársak kerülhetnek bármilyen kacsolatba egymással, vagyis még csak szemet sem vethet frigyen kívül egy férfi egy idegen nőre. A szemüveg áldásos hatása: csak pár méterre lát vele a megóvandó férfiú, így nem esik a bámulás bűnébe. Nálunk sem lenne haszontalan: aki felteszi, az alig lát tovább az orránál. Bár, ha belegondolok, ehhez nálunk nem is kell semmilyen segédeszköz....

                                                          (Illusztráció, hir24.hu)

2012. augusztus 21., kedd

Eszméletlen

Falunap.
Este.
Koncert.
Élő.
Az énekes dicséri a közönséget: "Eszméletlenek vagytok!"
Körülnéztem, nekem nem úgy tűnt.
A magam részéről én biztosan eszméletemnél voltam.
Talán ezért is hallottam meg, mikor később - ugyancsak a közönséget dicsérve - azt mondta, hogy "Erdélyben mindig jó a közönség." Ja, ezek szerint ott is járt már...

Falunap.
Este.
Koncert.
Nem élő.
De úgy tesz.
A férfi énekes duettet énekel egy hölgy énekessel.
A színpadon nincs hölgy énekes.
Ciki. Meg eszméletlen.

Falunap.
Este.
Koncert.
Világsláger. A tinédzserek alkotta publikum csápol. Vajon hányan tudják, hogy egy kb. 20-25 éves slégert hallanak, áttupírozva?
De kit érdekel egyáltalán?
Koncert.
Este.
Falunap.

2012. augusztus 20., hétfő

Schengenről álmodozva a tűző napon

Pár órával ezelőtt 301 személy tett állampolgári esküt Nyírábrányban.
Szép, megható ceremónia augusztus 20-án, az államalapítás ünnepén.
Szinte az esemény hosszúságával volt egyenlő a határon eltöltött idő. A facebook-ra feltöltött képek szerint már a helyi idő szerint 13 órás kezdésre érkezőknek is hosszú sorban kellett várakozni a magyarországi beléptetésre - ezt nem láttam, mert - mint nem esküt tevő - kicsit később mentem.
Na, de visszafelé - mint 1989 előtt - óh.
                                      Bejelölve a határátkelő épülete

Azt hiszem erre szokták mondnai, hogy az illetékesek nem voltak felkészülve.
A rohamra.
Váratlanul érte őket, hogy a nemzetei ünnepen fesztív keretek között tömeges eskütételre kerül sor.
Meg erre szokták mondani, hogy a illetékesek között nincs kommunikáció. A helyhatóság szólhatott volna a határőröknek, hogy né, fiúk lehet lesz egy kis roham, aztán figyeljetek mán' oda.
Álltunk a napon, közben a sor nem mozdult hosszú percekig.

Mögöttünk is gyűltek. Már a nyírábrányi bekanyarodásig volt a sor vége.
Sokunknak eszünkbe jutott, hogy ez nem-e "ajándék", egy kis "figyelmesség" az új magyar állampolgároknak...?
Meg, hogy mennyire ideje lenne már annak a schengeni határnak. Amiről álmodozunk. Meg még álmodozni is fogunk egy ideig, ilyen román államvezetés mellett.
Aztán kigyúlt a fény, valakinek ott legelől végre eszébe jutott a megoldás: ha sokan vannak, meg kell nyitni még egy kiléptető sávot. Mer' hát van.
És lőn:

..és máris két sávban, valamivel jobban haladtunk.
Emlékezetes nap.