Mint a nyitott könyv...

Mármint, hogy olyanok vagyunk. Annak ellenére, hogy naponta halljuk a figyelmeztetést: ne adjuk ki személyes adatainkat idegeneknek (de nem idegeneknek sem - teszem hozzá én).
Még híre-hamva sem volt a blog-korszaknak (na, jó, mondjuk híre lehet, hogy volt), mikor még nyomtatásban, de már elmélkedtem azon, hogy miként is lehet megelőzni például azt, hogy személyi számunk avatatlan kezekbe kerüljön, amikor a legegyszerűbb bármilyen kérvényre is rá kell írnunk. A helyzet mit sem változott, jutott eszembe a minap, amikor valami számla fizetésekor azt láttam, hogy a pénzt elvevő tisztviselő személyi száma is rajta van az elismervényen... Érdekel engem annak a valakinek a személyi száma? 
Pontosítanom kell magamat: a helyzet változott. Rosszabb lett, és ebben magunk is ludasak vagyunk. Ha kényszer hatására kellene tenni, gondolom sokan berzenkednének ellene, de a közösségi oldalak csábításának engedve milliók önként teszik közszemlére magukat, családtagjaikat (beleértve kisgyerekeiket, unokáikat), azt, hogy mikor hol vannak, mit csinálnak, kivel, mikor, hogyan. Ha nem vesszük is tudomásul, minden lépésünket figyeli a "nagy testvér", látja, mit írunk le akár "privátban" is, mit szeretünk és mit nem, kiről mit gondolunk, de azt is, hogy kit/mit nem lájkolunk, ami legalább annyira beszédes. Mi lehet kényelmesebb az "adatgyűjtőknek", mint mikor készen kapják az információkat?! 
Olvasom, egy francia újságírónő kikérte személyes adatait egy általa használt társkereső-ismerkedő internetes oldal működtetőitől (amihez minden EU-állampolgárnak joga van az EU-s adatvédelmi törvény alapján). Nyolcszáz, mondom 800 oldalnyi infót kapott, visszalátta benne a több más közösségi oldalon is (!) közzétett bejegyzéseit, fotóit, megosztásait, lájkjait, hozzászólásait, hogy kikkel beszélt (bőrszínre és földrajzi elosztásra lebontva!), mikor szokott leggyakrabban internetezni, kielemezve, hogy mennyi időt tölt ott és mivel (olvasás, képek nézegetése, beszélgetés), stb., stb. A szolgáltató szerint mindez azért kell, hogy ő (mármint a szolgáltató), minél inkább ki tudja szolgálni felhasználóját - értsd: olyan tartalmakat toljon az arcába, ami az elemzések szerint érdekli. Ide értve a lehetséges állásajánlatokat vagy bankkölcsön-lehetőségeket is. 
Hol vagyunk már attól, hogy személyi szám?!
Hallottam egy (megbízható) rádiós beszélgetésben: egy illető úgy szerezte vissza okostelefonját, hogy egy hozzáértő ismerőse segítségével "belépett" a kütyü rendszerébe (állítólag nem is nehéz), a kameráján keresztül pedig mintegy szétnézett a tolvaj lakásában, azonosítva azt, egyszerűen felszólítva, hogy tudja ki ő, hogy nála van a telefon és adja vissza, szavait azzal erősítette meg, bizonyításként, hogy felsorolta a szoba berendezési tárgyait.
Szűkebb (vagy tágabb, attól függ, a világ melyik részén olvasod ezt) környezetünkben újra adatgyűjtés kezdődik a napokban, vagy már meg is kezdődött. Adatainkat kérik, és olyan infókat, melyekből igen egyszerűen lehet következtetni bizonyos politikai irányultságunkra. Hogy ez hova vezethet? Erre sem nehéz következtetni.
Ha nem adom meg, akkor mi van? Semmi. Vagyis az, hogy abból is következtetnek valamire, mert egyébként az adataimat úgyis tudják már vagy megtudják, ha akarják. Hiszen benéznek az adatlapomra. A telefonomba. A fejembe. 

A hűséges munkába nem járó

Az a tisztesség érte bizonyos Joaquin Garcia építési felügyelőt, hogy munkaadója, a cádizi állami vízszolgáltató, 20 éves munkaviszonya elismeréseként ki akarta tüntetni. A jó hírt maga a főnöke közölte vele - pontosabban csak közölte volna, ha munkahelyén találja. De nem találta, sőt, kollégái sem tudtak róla. Volt, aki szerint betegeskedik, más szerint áthelyezték. Az igazság ellenben az volt, hogy a már jelzett 20 évből az utóbbi hatban nem is ment be munkahelyére. Mindezt azzal magyarázta, hogy úgy sincs mit csináljon ott, hiszen neki sem fogtak annak a szennyvíztározónak, melynek építését felügyelnie kellett volna. A fizetését meg úgy is megkapta, a hat év alatt 222 ezer eurót, amiből most, hogy a dolog kiderült, 27 ezret vissza kell fizessen. 
Még így is ő jött ki jól a dologból, több szempontból is.
Egyrészt, mert a pénzügyi mérlege mégiscsak jócskán pozitív maradt, hiszen akár mindet is kérhették volna, ha nem csinált semmit.
Másrészt olyan főnöke volt, aki hat évig észre sem vette, hogy nem dolgozik, ami persze a főnököt, a munkahelyet, de még a kollégákat is minősíti.
Azt hiszem, az andalúziai eset önmagában nem egy világcsúcs. Mifelénk vajon hányan vannak, akik "falból" kapnak fizetést? Úgy, hogy nem is járnak be a papíron szereplő munkahelyükre. Vagy úgy, hogy bejárnak, de éppen úgy nem csinálnak semmit, mintha nem is lennének ott.
És vajon hányan vannak azok, akiknek azért lenne érdemes fizetni, hogy ne csinálják azt, amit éppen, mert sokkal jobb lenne attól a világ. Néha még egy kitüntetést is megérne. 

                                           Mintha dolgozna itt valaki... (depositphotos.com)
 

Amikor vált a rádió...

Tanévnyitóra autózok Szalontára. Magyar kormánytámogatással építettek új iskola- és szórványkollégium épületet. Igen dicséretes dolog. Az avatóra természetesen várták a támogató kormány képviselőit, jogosan is, persze, meg mert - mint tudjuk - a politikusoknak mindig kampány van. Főleg, ha tavasszal választás is lesz, melyen igencsak számítanak a határon túli szavazatokra. (Aztán majd szidnak bennünket az eredményért, bármi lesz is, miközben - úgy tudom - maximum két országgyűlési helyről dönthetünk, ha mindenki él is a jogával - de ez egy másik történet).
Szóval megyek, gurulgatok, miközben szól az autórádió. A Petőfi "Talpra magyar"-ját hallgatom. Hirtelen elhallgat a zene, megszólal egy komoly hang, mondván, hogy híreket következnek. Pislogok a kijelzőre: Kossuth - ?!
Esküszöm, nem nyúltam hozzá, nem váltottam csatornát. 
A bemondó persze elmondja az időjárási előrejelzést, a legújabb migráns-tudnivalókat, a legfrissebb gazdasági mutatókról szóló lélekemelő híreket - aztán hirtelen megint visszaállt a másik reggeli műsor. 
Mikor fél óra múltán újra ezt történt (a hírek nem változtak), arra gondoltam, ez nem lehet véletlen, talán félre kellene húznom, és a kocsiból kiszállva egy pillanatra vigyázzba vágni magam, ki tudja, honnan figyelnek. Tudják, hogy oda megyek, ahol olyanokkal találkozhatok, akikkel szemben jó, ha tudom, mi a pillanatnyi tényállás. Ha az autórádióm gombjáig ér a kezük (menet közben ráadásul), akkor az a legkevesebb, hogy az ember tisztelettudó.
A kíváncsiság azért nem hagyott nyugodni, de komolyan. Megkérdeztem egy hozzáértőt, aki elmagyarázta (kellő szakmaisággal), hogy a rádióban lehet olyan funkció, mely automatikusan keresi az erősebb jelet és magától vált.
Na, hát valami hasonlóra gondoltam én is, csak a megközelítés volt más, de végtére is mintha jól láttam volna az összefüggést: az erősebb ragadja magához a hullámhosszot. Ennek a megállapításnak van egy népiesebb változata is, az erősebb kutyáról és annak előjogáról szól, ami tehát érvényes nem csak a politikában, de íme, a rádiózásban is.