Egy jobb földútnál alábbvaló aszfaltos úton zötykölődök.
Idős néni kérezkedik a kocsiba, már alig áll a lábán. Kéretlenül is ömlik a szó.
Az aszály miatti támogatást intézi. Faluja tömegközlekedési „fehér folt”, megy ahogyan tud, de nem a saját községközpontjába, mert ott nem foglalkoznak ezzel az üggyel – ?!
A szomszédosba kell menni, de már nem először volt ott sem. Először hiába ment, mert az illetékes hivatalnok szabadságon volt, és bármilyen közel is a határidő, más nem helyettesíti – ?!
De arról sem szólt senki, hogy ez az illetékes szabadságon van, és nem nyílik ki ajtaja az órarend szerint – hát csak álltak a sorba, míg valaki haza nem küldte őket – ?!
Mennyi is az a támogatás? Egy hektárnyi földje van a néninek, tehát 100 lej. Mi marad ebből, ha kétszer már utazott érte, és egyszer még biztos fog a megyeközpontba is?
Más.
Másik falu.
Osztják az EU–s élelmiszersegélyt. Mármint a községközpontban – a faluban nem tudnak róla, így hát nem is mennek érte. Aztán előbb–utóbb csak megtudják, nem hivatalos úton.
És ami a legfájóbb ezekben az életképekben, hogy „a mieink” azok, akik nem törődnek a sajátjaikkal. Pedig semmi különöset, mondhatnám úgy is, hogy semmi többletmunkát nem kellene tenniük. Csak azt, ami hivatali kötelességük.
Ha nem „a mieink” lennének, akkor lenne zúgolódás: aháá, packáznak a választóikkal, meg kirekesztenek.
Így nincs zúgolódás, illetve csak félszájjal – mert „a mieink”.
Tovább is van, mondjam még?
(Illusztráció: sulinet.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése