Az élet olyan tragik(omik)us

Talán egyszer felkelti pszichológusok érdeklődőst, és tanulmányozni fogják az emberi agy működését annak függvényében is, miként módosulnak reakciói, amikor tulajdonosának változik a társadalmi - politikai - szociális helyzete.
Különös tekintettel az emlékezetkiesésre.
Nem kell ahhoz különösebb szakértelem, hogy lássuk: amint az agytulajdonos magasabb polcra kvártélyozza be magát, megesik, hogy egyszeriben más dimenzióban szemléli a világot, például a vele azonos méretű embereket sokkal kisebbnek kezdi látni.
De működik ez visszafelé is.
Aki mondjuk kiesik egy beosztásból (és ez általában - hogy is mondjam? - nem önként szokott előfordulni), a "baleset" után mintha megvilágosodna, és egyszeriben sokkal jobban tudja, hogy mit és hogyan kellene jól tenni, holott ő sem tette azt korábban, esetleg sőt. A körön kívülre rekedt hajlamos úgy tenni, mintha nem is lett volna korábban a pályán, mintha már nem is emlékezne a játék szabályaira és lehetőségeire, és a kibicek táborába állva lazán bekiabálgat. A baj akkor van, ha a körülötte élők már nem olyan amnéziások, és emlékeznek az illető korszakaira...
Sándor György előadóművész (saját megfogalmazásában humoralista) szavai jutnak eszembe: "Az élet olyan tragikus, az egyik nap még itt van az ember, a másik nap meg szintén".

                                                                                   (Illusztráció: coronellapatika.hu)

Gyakorló elmebeteg

Bűnesetekkel foglalkozó műsor a tévében.
Agyonverte, leütötte, elütötte, becsapta, átverte, meglopta.
Egy nyilvánvalóan elmeroggyant elkövetővel kapcsolatosan hangzik el egy szakértői vélemény, miszerint az illető "gyakorló elmebeteg"!
Ó, anyám, borogass!
Érted?! Nem csak úgy szimplán elmebeteg, mondhatni kriminalisztikailag hülye, hanem gyakorló. Mint, aki mondjuk hivatását gyakorolja. Mindenki azt, amit tud. Ha ő elmebeteg, mit gyakorolhatna mást? Ez csak természetes, nem?
Így mondják ezt szakértőül. 
Nem csak úgy vulgárisan, hogy hülyegyerek, vagy szellemileg alulbútorozott.
Végül is, ha van gyakorló elmeorvos, miért ne lehetne gyakorló elmebeteg is?!

 

                                                 (Illusztráció: nyultam.com)

Rómeó a Titanicon

Érettségi.
Tanár: Mondj egy Shakespeare drámát.
Diák: .........
Tanár: Na, csak tudsz egyet?!
Diák: ..........
Tanár: Na, tudod, két fiatal, szerelmesek, a végén meghalnak...
Diák: Ááá, tényleg, a Titanic!
        Vagyis nem, ott az egyik nem hal meg...

                                 Rómeó és Júlia - vagyis nem....  (Illusztráció: titanic-hajo.gportal.hu)

Cseréljünk szentet

Búcsú.
A templomban sokan.
Utána megszentelt szentképek osztása. Három fajta van.
Roham.
Nagyobb volt az igény, mint a kínálat.
A szentnek sem jutott mindenkinek.
Elégedetlenkedő nénik: bezzeg van, akinek kettő is jutott, nekünk meg egy sem.
A boldog tulajdonosok némelyike között megindul a cserélgetés (mint a gyerekek között a rágógumis levonókkal): Neked milyen van? A sárga szélű? Nem cserélünk?
Szentet szentért.

A legklasszabb tutkeráj

Csak úgy, unaloműzésből szól a rádió.
A bemondó szerint az ország (Magyarország) legklasszabb dídzsé műsora szól. Magamtól meg nem mondtam volna.
Szerintem már a zene szó használata is erős túlzás. Monoton csörömpölés. Percekig képesek ugyanazt ismételgetni. Őrjítő.
És ha azt hittem, már nem lehet rosszabb - de lehetett.
Megszólaltak bizonyos sztárdídzsék, akik állítólag az ország legjobbjai, az ő összeállításuktól akartam én - eléggé el nem ítélhető módon, nem kellően értékelve művészetüket - a falra mászni.
Szóval ők a sztárdídzsék, akik az elhangzó "zenéket" keverik.
Már ez is: zenét "kevernek"?!
Mint megtudtam, a korábbi percekben több "szerzeményt" is hallottam - hát valóban botfülű lehetek, de én nem vettem észre a váltást, úgy értem, azt, amikor vége lett az egyik "dalnak", és elkezdődött a másik. Szerintem ugyanúgy dübörgött, kattogott, sípolt, zakatolt, idegesített. De már csak megvártam, mi lesz belőle. Hát az lett ugye, hogy a dídzsék megszólaltak. Ki vagyok én, hogy az ő szakmai hozzáértésüket megkérdőjelezzem? Nem is teszem. De, hogy beszélni nem tudnak, az hót ziher, meg tutkeráj - már csak hogy megmutassam, azért tanultam valamit. Már a monoton kattogás is jobb volt, mint az idétlenkedésük, meg a gondolom jópofaságnak gondolt poénkodásuk.
Jól van kitalálva a rádió is, van rajta piros gomb.
Csend.
Ez hót tutkeráj.

                                                                                                          (Illusztráció: szimplave.hu)

"Írjon már arról is..."

Szeretem ahogyan ír... - szegezte nekem dicséretét egy idős úr a minap, mikor összetalálkoztunk az utcán. Bár nem mondta, feltételezem inkább a publicisztikai írásaimra gondolt (melyek nyomtatva egyre ritkábban kapnak helyet - de ez egy másik történet...).
Hogy valamit mondani akar, azt már sejtettem, mert láthatóan rám startolt, amint meglátott. Reflexből arra gondoltam, hogy valamit el akar panaszolni, vagy felróni, vagy valami gondja van - ez a jellemző az ilyen esetekre. Nem mondom, valójában örültem a dicséretnek, de óvatos duhaj voltam, tapasztalatból tudom, hogy a "szeretem" után általában jön a DE...
Hát jött:
...de írjon már arról is, hogy a maiakat rá kellene nevelni a munkára. A mi nagyapáink vért izzadtak, hogy legyen egy kis földjük, ma meg csak szét kell nézni, hogy mennyi a parlag. Csak a segélyt várják, dolgozni nem akarnak.
Ennyit mondott, nem határolta be pontosan, hogy kiket ért a maiakon, de szavai azért jó kiinduló pontot jelentenek.
Mit mondhattam volna erre? Igaza volt, sok a parlagon hagyott föld. Sokan kerülik a munkát. Sokan csak a segélyt várják. Vissza kellene adni a munka becsületét.
Nevelni kellene.
Munkára is.
Mit válaszolhattam volna?
Igaza van.
Ebben maradtunk.
Íme, megírtam (bár szinte biztosra mondhatom, ő nem blogfogyasztó, és nem erre a megoldásra gondolt).
Ennek ellenére azért aki hallja, adja át.

Nem az iskolának...

Ballagás. Egyetem. Keresztény.
"Non scholae, sed vitae discimus – Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk." Ettől kaptunk frászt már mi is annak idején. Gondolom manapság sincs másképp.
Én ezt most nem hallgatom. Nem muszáj.
Kint.
Előttem vonulnak el a végzősök.
Sokan. Gódeámusz.
Sok az ismerős. Többek láttán elcsodálkozom: ez is?! Te jó ég! Itt mindenkinek adnak diplomát, aki be mer lépni a küszöbön?
 A sok szép beszédben (csak töretlenül előre az élet rögös útján, maradjatok hűek a közösséghez meg a szülőföldhöz - mi mást lehet ilyenkor mondani?) - belátom, ünneprontás lenne elismerni, hogy a szakok jó része csak arra való, hogy a végzős elmondhassa: diplomás. Aztán pár nap múlva kitörölheti vele. Majd mehet mosogatni egy étterembe (ha felveszik), meg epret szedni "spanyolba". Meg aztán az egyetemnek is élni kell.
De ez most nem az a film.
Ma örülünk.
Én inkább járok egyet. Aztán még, és még egyet.
Nem rövid ünnepség. Kinéztem magamnak a villamosmegálló lócáját, ott jól el lehet üldögélni. Lehetne. Mások gyorsabbak voltak...
Ülök hát a kerítés tövében, ahol még van hely. Az udvaron, az utcán hozzám hasonló várakozók. Egyre többen.
Loncsos cigánylegényke áll elém. Ő is le akarja aratni a ballagás nyújtotta előnyöket. Mögötte a "mentora" figyeli, lesz-e eredmény - közben energiaitalt szürcsöl. Sok energiát felemészthet a hivatásuk... Látva, hogy nem kapok a zsebemhez, odébb állnak.
Miniszoknyás szépség biceg tova. Nem testi hibás, az araszos tűsarok nem bírta a strapát.
Hajléktalan(nak tűnő) asszony vág át a tömegen. Télikabát, mackónadrág, csónak-cipő. Valamit motyog. Ki figyel rá?!
Anyuka kisfiúval sétál. A gyerek egész jól viseli. Szájában cumi. Összemosolygunk, ültömben azonos szemmagasságban vagyunk. Köszönj szépen a bácsinak - kéri anyja, s fiúcska párat lapátol kis kezével.
Jönnek kifelé - mint futótűz terjed az örömhír.
Viseltesebb Dácsiából pattan ki egy szűk ruhába passzírozott nő, bájai hullámokat vetnek tengerkék kosztümjén. Férje (gondolom) őtönybe', ahogy kell. Izzadnak akkurátusan. Előhúzzák a csomagtartóból a kókadozó csokrokat, aztán bevetik magukat a tömegbe.
Tényleg jönnek.
Öröm.
Fotózás.
Levegőbe a kalapokkal.
Ez az öröm napja.

                                                                                                      (Illusztráció: szekelyhon.ro)

Magányos ballagó

Ballagások idejét éljük.
Amikor a szónokok a már unalomig ismételt „nagybetűs élettel” riogatják a végzősöket. Utóbbiak tapasztalatom szerint nem is figyelnek előbbiekre az ünnepségeken, mikor már szorít a magassarkú, kényelmetlen a nyakkendő, meg egyáltalán „abbahagyhatnákmán”.
Minden évben megelevenedik bennem az a még ma is mellbevágó érzés, amikor annak idején én szembesültem a nagybetűssel – persze ezt nem így neveztem akkor. Vége volt a tanévnek, az érettséginek, és egy reggel arra ébredtem, hogy... nincs semmi. Nincs reggel nyolc órai becsengetés, nem kell menni sem órára, sem vizsgára, az osztálytársak szétszéledtek, ki tudja, melyik hova. Egyszerűen megszűnt az addigi életem! Döbbenetes pillanat volt, még ma is megborzongat. Aztán, elindult egy „másik” élet. Azt mondják, ez a nagybetűs.
A minap is részt vettem ballagási ünnepségen. A ceremónia végeztével kialakult forgatagban családtagok lepték el az ünnepelteket virágokkal, borítékokkal, jókívánságokkal. Felfigyeltem egy gyerekre, egy fiúra, kit nem háborgatott senki. Egy darabig félszegen állt, majd kinyomakodott a tömegből. Levetett zakóját vállára dobta, kezében csak a ballagási batyu volt a teher. Senki nem veregette meg a vállát, nem kapott virágot, kézfogást. Elindult kifelé az iskola udvaráról. Pár perce még mosolygós libasor tagjaként, most csendben, egyedül ballagott. Arra gondoltam, neki talán már elkezdődött a nagybetűs.