Az őserdő ég, de oxigén van elég, a deriválás meg örök

A fél évszázadot már meghaladott életem során igencsak sok mindennel le kellett számolnom, amit annak idején tanultam. Főleg olyasmikkel, amiket az akkori politikai rendszer hatására tanultunk, hogy csak példát mondjak, a kommunizmus nem bizonyult az emberiség fényes jövőjének.

Aztán tanultunk olyasmiket is, amik időtállónak tűntek, sőt, örökidőt-állónak: például, hogy az Amazonász a világ tüdeje, ott termelődik a világ oxigénszükségletének 20%-a, meg hogy milyen fontosak a fák, virágok, bokrok, cserjék, hiszen a széndioxidot oxigénné változtatják. Ezek fényében hitelesnek tűnt, hogy a hetek óta az Amazonász medencéjében tomboló tűz világszerte riadalmat, kétségbeesést váltott ki, a terjesztett fotók pedig (melyeket minden, magára valamit is adó közösségiháló-lakó a hozzá illő világmegváltó szöveg kíséretében megosztott azokkal, akik ugyanígy tettek) mindezt alátámasztani látszottak.

Erre olvasom, hogy az őserdő nem a világ tüdeje, a Föld szinte teljes lélegezhető oxigénkészlete az óceánokból ered és van belőle elegendő több millió évekre, sőt "az erdőkben és az erdei talaj mélyén tárolt szén felszabadításával nagy mennyiségben kerül üvegházhatású szén-dioxid a légkörbe". Ráadásul a katasztrófáról közzétett fotók nagy részéről, pláne a drámaibbakról kiderült, hogy egyrészt hamisítványok, másrészt, ha erdőtüzet is ábrázolnak igazából, nem ott és nem akkor készültek. 

Na, puff neki. 

Már szinte megnyugtatóan hangzik, hogy az legalább igaz, hogy a tűz milliónyi állat- és növényfaj létét veszélyezteti. Úgy értem, az megnyugtató, hogy ebben az összeesküvés-elméletekkel teletűzdelt sztoriban valami legalább igaz és amiben a szakértők is egyetértenek. Egyébben sem.

Most akkor mi marad hiteles abból, amit egykor tanultam? 

Mondjuk a deriválás. 

Igaz, már akkor sem értettem, hogy mi az és nekem miért kell tudnom, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évtizedekben egyszer sem kerültem szembe olyan problémával, amire a deriválás lett volna a megoldás. És lám, mégis, biztosabb pont, mint hogy a fák adják nekem az oxigént.

                      Ezt a képet osztotta meg a francia elnök is. Ami most vagy igaz, vagy nem

A vonat nem vár. Ja, de

Az egyik legértelmetlenebb dolog a könnyűzenei slágerek elemzése. Mert ott van ugye például a bulik és lakodalmak "réme" a Demjén-féle Szerelemvonat: "A vonat nem vár, a sorompó áll...." Nos, ha a vonat nem vár, akkor megy, ellenben a sorompó akkor nem állhat, hiszen le kell engedni, különben... Valami hasonlóan értelmetlen dolog a romániai vonatközlekedés minőségéről beszélni. Az egyik legújabb adat, hogy tavaly a tehervonatok átlagsebessége 17 km/h volt. Nem, nem az egykori, az 1803-ban bevezetett lóvontatású szerelvényekről van szó, hanem a XXI. század rohanó társadalmának romániai közlekedési eszközeiről. Az adat nem elírás, maga a Közlekedési Minisztérium adta ki, és ebből könnyen kiszámolható (többen meg is tették), hogy például egy elektromos biciklivel (kb. 20 - 25 km/h) sem kellhetnek versenyre ezek a tehervonatok. Átlagról beszélünk, ami azt jelenti, hogy voltak "gyorsabbak" is, a leggyorsabb a Bukarest - Galac vonalon közlekedik - kapaszkodj, mintha vonaton ülnél - 33,65 km/h-val! A lehető leggyorsabb haladást a Bukarest - Konstanca vonalon lehetne elérni, 48,09 km/h-t, ám ott meg - micsoda pech! - sebességkorlátozás van, csupán 31 km/h-val lehet hasítani. 

A személyszállítás sem sokkal gyorsabb, az átlag 45 - 66 km/h között van. A legnagyobb gyorsaságot ez esetben is a Bukarest - Konstanca vonalon lehetne elérni, ami 100,9 km/h lehetne, ám itt meg a vonat teljesítőképessége szab egy kis gátat, hiszen csak 97,52 km/h-ra képes.

Mindennek magyarázatához csak egy kis adalék: a Közlekedési Minisztérium "sebessége" 30 miniszter/30 év, vagyis a "rendszerváltás" (elnézést a szóhasználatért, de ezt szokás mondani) óta átlagban évente egy tárcavezetőt emésztett fel a rendszer. Talán ebben is rejlik az ágazat folytonosságának magyarázata, Mármint a leépülés folytonosságáé...

             Egy 2014-ben készült fotóm, ami ebben az esetben csak illusztráció 
              (rákattintással nagyítható)

Keep calm, Funar nem hagy cserben

Nincs abban semmi meglepő, hogy ahogyan közeledik a november 10-i államelnök-választás időpontja, egyre többen jelentik be indulási szándékukat. Talán elsőként örvendeztette meg a jó hírrel híveit az éppen hivatalban lévő elnök Klaus Johannis, még január elején - erről ITT írtam.

Az sem jelent újdonságot, hogy a lehetőség mindenféle őrülteknek is egy nagy alkalom újra, hogy hülyét csináljanak magukból. Már úgy értem, szerintem, hiszen ők bizonyára zsenialitásuk tudatában állnak be a sorba. Vannak aztán még a megélhetési jelöltek, de őket most hagyjuk, hiszen az előbbi kasztból újra színre lépett  - tehát mindenki nyugodjon le - Gheorghe Funar! 

Van-e ember e vidéken, kinek be kellene mutatni ezt a... csodát?! Elemezhetnénk újra, mennyi mindent művelt ő, míg Kolozsvár polgármestere volt, s mely tisztségbe a kincses város hálás lakosai ezért többször is megválasztották (sic!).

Legyen elég annyi, hogy 1996-ban és 2014-ben megpróbálkozott már elnyerni e méltóságot, most újra ahhoz tartja magát (legalább következetes), hogy neki küldetése az igazságot kimondani a román nép történelméről. Ezt akkor, tehát 5 évvel ezelőtt, abban látta, hogy a geto-dákok valamikor az egész földet benépesítettek, ők építették az egyiptomi piramisokat, tudtak repülni, és valójában Németország neve (Deutschland) Dákföldet jelent.

A Mi Romániánk Párt elnöke (hiszen azért ma sem akárki ő) a fentieket überelte azzal most, a választási harcba szállása bejelentésekor, hogy tutira tudja: Verespatakon és az Erdélyi-szigethegységben olyan fémek is találhatóak, amelyek nem is szerepelnek a kémiai elemek periódusos rendszerét összesítő Mengyelejev-táblázatban, illetve Románia gyémánt tartalékokkal is rendelkezik, amelyekről sok román nem is tud. Hogy miért kellene őt megválasztani? Mert alkotmányba foglalná, hogy az ország természeti kincsei "a nép tulajdonába kerüljenek" (ez a megfogalmazás honnan is ismerős?!), a kitermelés nyeresége a költségvetésbe vándorolna, ám nem maradna mind ott, mert annak 50%-t minden évben kiosztanák - na, kinek? A népnek! Ettől ez a nép gazdagabb és boldogabb lenne, mondja a Funar, s szavai számunkra kisebbségben élőkre is nagy hatással lehetnek, nekünk is csurranna-cseppenne, hiszen "a nép"-be mindazok beletartoznak, akik "Románia területén születtek és ott is élnek". A nyakunkba szakadó Kánaán azt is magával hozná, hogy a most külföldön élő és dolgozó román állampolgárok csőstül-csapatostól özönlenének haza a jussért.

Hát így.

Kíváncsian várjuk, mivel állnak elő a többi jelöltek, hiszen lassan ők is el kell kezdjenek... ígérgetni.

                       Mindenki nyugodjon le: Funar bejelentkezett az államelnök-választásra

Sống lâu tiếng việt (Na ez meg mi?!)

Mondják, az operett a legmagyarabb műfaj, 2014. február 6-án bekerült a Hungarikumok Gyűjteményébe is. Ez az a műfaj, amivel egyszerűen nem lehet mellényúlni, legyen az egy akárhonnai falunap vagy nemzeti ünnep. A tegnap este is műsoron volt, a nemzet televíziója - ami esetünkben a Duna - közvetítette a hónap elején tartott idei Budavári Palotakoncertek operett gálájának felvételét. Az Oroszlános udvarban, így a tévében is, a szokásos volt a menü: Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Huszka Jenő, Ábrahám Pál, a két Strauss, stb. A színpadon is a szokásos arcok tűntek fel énekesekként, szólt a Hajmási Péter, meg a kivilágos virradatig.

Azonban egyszer csak netene, ez meg mi?! Egy ázsiai arcvonású fiatalember is énekelni kezdte a magyar hungarikum egyik gyöngyszemét. Idegen az éjszakában? - kérdezhettem volna, ha ez is egy operettsláger lenne, de persze nem az. Ahogy a fiatalember sem idegen (tehát nem migráns vagy ilyesmi), hanem egy becsületes magyar állampolgár. 2018. szeptember 12 óta, akkor kapta meg ugyanis a honosítási papírjait Ninh Đức Hoàng Long. Itt anyanyelvén írtam le a vietnami fiatalember nevét (az operettműsor művészlistáján Ninh Duc Hoang Long), aki 1991-ben született Ninh Binh városban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója volt, és tűnt már fel a képernyőn a Virtuózok című tehetségkutatóban, annak negyedik szériájában Kukorica Jancsi dalát adva elő hódított. Most meg ugrik itt befele a nagybőgőbe. 

A mi nagybőgőnkbe! 

Na, ilyen ez a világ.

Pár éve írtam arról a bécsi újévi koncert kapcsán, hogy a Wiener Sängerknaben soraiban is ott voltak már ázsiai arcvonású legények, s hogy Johann Strauss, ha élne, üzleti szempont alapján talán kifizetődőbb lenne a Kék Duna helyett a Kék Jang-ce keringőt megírni. Esetükben is lehetne szó mondjuk a... Nụ cười nước -ról, ami a Mosoly országát jelenti (vagy valami olyasmit a fordítóprogram szerint). 

Vagy mondok jobbat: Johann Strauss Éljen a magyar című polkája helyett lenne Sống lâu tiếng việt vagyis Éljen a vietnami. 

Nem akarom én bántani ezt a szimpatikus fiatalembert, félre ne értsetek, csak ez az egész magyar közállapot olyan… operett.

                          Ímhol Ninh Duc Hoang Long lila szerkóban, Dancs Annamari mellett

                                 (fotó: YouTube) 

Szemét eljárás

Ezzel vagy hasonló címmel - ami, belátom, nem túl eredeti - már többször írtam bejegyzést. Nem azért, mert a szemétgazdálkodás témakörének olyan nagy szakértője vagyok (bár vannak még, akik szintén nem azok, ám minden lehető alkalommal úgy tesznek), hanem mert egyszerűen bosszant, egyúttal el is keserít ami ebben az ügyben történik, illetve nem történik az országban. 

Ha történik is valami a szelektív szemétgyűjtés bevezetésének útján, az azért van nagyrészt, mert az Európai Unió kényszerhelyzetbe hoz. Hogy példát mondjak, nemrég jártam Orsován, ami egy gyönyörű környezetben lévő szép város, vannak is turisták szép számmal, ellenben az utcák és maga a Duna partja is olyan szemetes, hogy nacsak. Pedig lenne miért vigyázzanak a környezetükre az ottaniak, de na, a kialakult hagyomány...

Manapság már trendi lett mondani, hogy vigyázz a saját környezetedre, mert rajtad is múlik, a boltban ne vegyél el nejlonszatyrot, stb., stb. Ugyanakkor hallod, hogy főleg a legnagyobb országok fittyet hánynak a környezetvédelmi egyezményekre, a károsgáz-kibocsátási kvótákra - na, ha ők óriási léptékben magasról... nem érdekli őket, akkor én igencsak sok nejlonszatyrot kell visszautasítsak a magam szűk világában.

Mindez most azért jutott eszembe megint, mert olvasom: "A Nagyváradi Polgármesteri Hivatal két hónappal elhalasztotta a hulladék begyűjtésére és szállítására vonatkozó ajánlatok leadási határidejét..." (Bihari Napló, 2019.08.19.) Bizonyára jó okuk van rá, meg is tudják magyarázni, de a lényeg, hogy újabb hetekkel húzódik - "igazoltan" - az ügymenet,  miközben tudjuk, hogy az egész megyében (is) várják, hogy oldódjon már meg valamiként ez a szemét ügy.

A nép meg megoldja a maga szemétügyét, ahogyan tudja, meg ahogyan a furfangja diktálja. Van ugye, aki azt mondja, hogy neki nincs szemete és punktum. Na, őrá nincs tekintettel a törvény, mert olyan nincs, hogy valakinek ne legyen szemete, csak "másként" szabadul meg tőle... Aztán olyan is van, aki a hulladékától úgy szabadul meg, hogy "átminősíti" közösségi szemétté: a kukás zsákját egyszerűen kirakja az utcai kukába, aztán majd elviszi onnan a közteret takarító - ilyen látható az alábbi fotókon.

És ide kívánkozik még egy eset. Nem írom le, hogy melyik településen történt és azt sem, hogy ki volt a főszereplő, legyen elég annyi, hogy egy életútja alapján méltán köztiszteletben álló személy. Történt, hogy már elég alkony volt, amikor egy eseményről távozóban magam baktattam az utcán. Kicsit távolabb feltűnt az illető, akit, bár sötétedett és elég távolt is volt, azonnal felismertem. Ő nem látott engem, más sem volt az utcán, talán ezért engedte meg magának, hogy amint átvágott az úttesten, valamit eldobjon. Csak úgy, le a földre, tehát szemetelt. Majszolni kezdett, tehát valami péksütemény csomagolása lehetett, amit nem tett a zsebébe, a táskájába, egyszerűen eldobta. Nem nagy dolog, mondhatnád, én mégis meglepődtem. Egy nagyobb bokor takarásában vártam, hogy eltávolodjon, már nem akartam köszönni, elkerülve hogy őt is, magamat is zavarba hozzam. Aztán odamentem és meggyőződtem: nem tévedtem, a szemétté vált csomagolás valóban ott volt... Ha visszagondolok, ma is kétségeim támadnak, hogy biztos megtörtént-e ez az eset, hiszen mégis csak egy több évtizedes pedagógusi pálya áll az illető háta mögött, és ismétlem, méltán áll köztiszteletben, a fentiektől függetlenül. És persze ez az egész szemét dolog nem az ő kiflipapírjáról szól.

Meghívtuk egymást, de nem mentünk el

Cseng a vonalas telefon. 

Ritkaság ez ma már, csupán egy okból él még a vonalunk, a mobil leuralta a terepet. Szóval cseng, felveszem és várom, hogy az általában megszokott szöveg következzen: a feleségemet keresik.

Ám ezúttal nem. Kedves női hang mutatkozik be, nevezzük mondjuk Rózsikának (fogalmam sincs, milyen nevet mondott). Elmondta, hogy ilyen-olyan céget képvisel, melynek nevében van szerencséje meghívni egy egészségfelmérő és termékbemutató összejövetelre. 

Ennél általában nem jutunk tovább, ha hasonló okból hív fel valaki. Most azonban valamiért hagytam, hogy mondja és meg is tudom, hogy találomra választott ki és ez egy rendkívüli ajánlat. Aha, persze, magam is így gondolom. 

Aztán "válaszcsapásra" ragadtattam magam. Miközben Rózsika mondta a magáét, közbevágtam azzal, hogy egy feltétellel elfogadom a meghívást: ha ő is az enyémet.

Döbbent csend.

Elmegyek arra az előadásra, ha ő is eljön velem a hétvégi falunapra.

A csend, ha lehet, még mélyült. 

Mi a foglalkozása? - kérdezte. 

Újságíró, felelem, és nyaranta én gyakran járok falunapokra, ez az úri pásszióm. E hét végén is lesz egy itt-meg-itt, és kitűnő a program. Sorolom is fejből - ha nem is pontosan azt, ami tényleg lesz, de úgy nagyjából, hogy mi is lehetne, mulatós sztárokkal egyben. 

Csend. 

Aztán nevetés a túloldalról - végre egy őszinte emberi megnyilvánulás.

"Tudja mit? Maga sem jön, én sem megyek."

Ebben maradtunk.

               Ő hívott. Vagy nem... (Illusztráció: profession.hu)

Ellenség a kapuknál

Nem, nem a 2001-ben bemutatott háborús filmről van szó a címben, egészen más "ellenség"(kép)ről és egészen más kapukról.

Előjáróban azért le kell szögezzem: szerintem is igaz, hogy ami a Craiova és a Bp-i Honvéd közötti Európa-liga-selejtezőn történt, annak semmi köze a sporthoz és a sportszerűséghez, ennél kevesebbért is zártak már ki csapatokat a nemzetközi porondról, miközben az UEFA tényleg nevetséges döntést hozva tovább engedte az oltyán csapatot. (Részletek ITT.)

Bár látszólag semmi köze a focipályán történteknek az attól viszonylag nem messze lévő Caracali-ban történt szörnyűséghez, szerintem mégis van összefüggés, hiszen mindkettőhöz az általános romániai állapotok járultak hozzá, ennek megértéséhez egy igen érdekes összefoglaló olvasható el ITT - ami megdöbbentő és szinte hihetetlen is egyben.

Visszatérve a focimeccshez, az internet népe "természetesen" azonnal elkezdte a véleményformálást, egymásba értek a felháborodott és az ön- illetve mások indulatait gerjesztő bejegyzések. Csak néhányt olvastam el ezekből az egyik fészbukos focioldalon, ahol egy illető arra vetemedett - miközben ő sem vitatta, hogy a történtek felháborítóak - hogy megjegyezte: a Honvéd labdarúgói esetleg berúghatták volna a saját tizenegyeseiket, kiharcolva talán a pályán a továbbjutást, s akkor nem kellett volna az UEFA döntésére várni, az szorítkozhatott volna csak az oltyánok megbüntetésére. Na, ennyi kellett a többi hozzászólónak, azon nyomban elkezdték leszedni a keresztvizet a "románbérencről" a "nemzetárulóról", a "magyarság szégyenéről", aki "takarodjon és költözzön abba a koszos Romániába". Így vált azon nyomban ellenséggé, aki csak egy egyébként nem mellékes körülményről mondott véleményt: hogy a hozzászólóknál bizonyára sokkalta többet kereső focistáknak is lehetett volna jobban teljesíteni, de ez most nem volt szempont. Csapataink állandó harcban állnak, ha kell, focicsapataink is, a szurkolótáborokkal együtt. Így ellenségre is mindig szükség van, akik már a kapunál vannak. Akár a focikapunál is.

A játékosok dulakodnak, a "szurkolók" fűst- és hangpetárdát hajigálnak, a bíró összeroskadt...

  (fotó: index.hu)

Füstoszlop felettünk

Magam is foglalkoztam a hírrel három hete: a Váradhoz közeli Nagyürögdön tűz ütött ki egy hulladéktelepen, éget fa- és műanyaghulladék, a fekete füstoszlopot Váradon is látni lehetett (meg minden irányból jó messziről). Most - vagyis vasárnap este - újra tűz volt ugyanott, ugyanazokkal az ismérvekkel. A katasztrófavédelmiek közleményéből kiderült, hogy vagy 2 órát locsolták a tűzoltók, mire sikerült megfékezni az 1000 négyzetméteren tomboló lángokat. A lakosság ezúttal is kapott riasztást az erre létrehozott mobiltelefonos alkalmazáson több kilométeres körzetben, hogy ne nagyon lébecoljanak a szabadban, mert akár mérgező gázok is felszabadulhattak a rohadtul csúf füst mellett. Nem volt gyerekjáték, hiszen a kémiai, biológiai, radiológiai és nukleáris balesetekkel foglalkozó csoportot is a odapattintották. A két héttel korábbi és a mostani sajtóközleményben is szerepel: a tűzoltók munkáját nehezítette, hogy a közelben nem volt vízutánpótlásra mód, tehát a tűzoltóautók jöttek-mentek munka közben valami távolabbi csaphoz (vagy mihez). 

Na, itt lesz érdekes a történet. 

Már az sem semmi, hogy ugyanott ugyanaz megtörténik két héten belül újra, adódik a kérdés: csak nem maradt még valami megsemmisíteni való a múltkorról?

De a még jobb kérdés: egy gyúlékony anyagokat tároló telepet működtető vállalkozás hogyan kaphatott működési engedélyt, ha nincs mondjuk legalább egy tűzcsapja (benne vízzel, persze)? És ezt még maguk a tűzoltóságot is felügyelő katasztrófavédelmiek erősítik meg, mármint azt, hogy nem volt vízforrás... 

Ha mondjuk te egy vállalkozó vagy, akkor tudod, hogy hányféle engedélyt kellett beszerezzél, mire kitehetted, hogy "Nyitva". Például épp a tűzoltóktól is. 

Távol álljon tőlem, hogy a tűzoltók munkáját fumigáljam, sőt, tudjuk, micsoda életveszélyes meló ez, nem is azokkal van a gond, akik szó szerint tűzbe mennek másokért, hanem azokkal, akik ilyen módon oda küldik őket. Meg akik ilyen módon felelősek a füstért, az elszabadult mérgező gázokért.

Meg azért a szennyezett környezetért, ami az egész országot mérgezi. 

És nem csak fekete füsttel.

"Szédít, játsszál még nekem..."

   "Olyan ő, hogy megáll

     A szívem kalapál..."*

Villódznak a fények, jó hangulatú koncert szól a színpadról.

   "Hogyha kellek, ölelj át

    Add a szíved, add a szád

    És én utolérlek..."

A tömeg mögött, fiatal pár áll, összeölelkezve. Lassan ringanak a dallamra.

    "Nézd, ez az érzés más!

     Ugye te is akarod?"

A lány a színpadnak háttal, a fiú szemben a színpaddal, ölelik egymást.

     "És e tánchoz hű legyél

      És én veled járom!"

A fiú kezében világít az okostelefon, a lány hátánál üzenetet ír valakinek.

    "Ez a rendbontás

     Most olyan édes

     Hogy egy élet

     Kevés lenne rá..."

Mikor végzett, a lányt maga felé fordítja, majd a telefont szelfire állítja, mosolyognak, háttérben a színpad, az előtte ringatózó, magasba emelt karokkal.

      "Szédít, csak játszik énvelem!

        Szédít, játsszál még nekem

        S én kiheverem!"

(*Bagossy Brothers Company: Olyan Ő )

"Mindenki szurkoljon!" - Képekben a DVSC-Torino meccs

Már a sorsoláskor lehetett tudni, hogy az idén a nemzetközi szereplés végét jelenti a Debreceni VSC-nek a Torino FC. Az ottani 3-0 után pedig csak a szép búcsúban lehetett reménykedni. Reménykedő volt is bőven, hiszen a bemondott hivatalos adat szerint 15.350-en voltunk a Nagyerdei Stadionban, ami a szabadon hagyott biztonsági szektor figyelembe véve, gyakorlatilag telt házat jelent. 

   (Nagyításért katt a képekre)

A 4-1-es végeredmény egyértelmű, megérdemelt volt a vendégek sikere, ha az kellett volna, hogy további 4-et rúgjanak a biztos továbbjutáshoz, akkor rúgtak volna akár 5-öt is... Ezzel nem bírálni akarom a DVSC-t, sőt, bennük ennyi volt, becsülettel hajtottak és ezt méltányolta a közönség. Azt is mondhatom a többi magyar csapat (le)szereplését látva, hogy a szám szerinti eredmény ellenére a DVSC mutatta a legjobb focit ezen a napon és szolgálta leginkább ki közönségét. Ez a Torino ellen ennyire volt elég, a következő hazai meccsük a Kisvárda ellen lesz, ellenük bizonyára többre futja ennyiből, de hiszen az egy más világ... 

A meccs már nap közben megkezdődött, az olasz szurkolók a Fórum melletti Roncs kocsmánál "melegítettek":

Szinte annyi rendőr vigyázott rájuk, ahányan ők maguk voltak:

Megjelentek debreceni szurkolók is, kiabáltak emezeknek, azok sem maradtak adósak, de a rendőrök tartották a rendet.

Aztán megkezdődött a meccs, az eredményjelzőn még az akár bizakodásra is okot adó 0-0:

A pálya szélén dolgoztak a kollégák:

És persze ott voltak a biztonsági emberek, miközben mi a meccset néztük, ő minket:

Egy a ritka hazai helyzetekből, sajnos csak kapura rúgás sem volt annyi, mint amennyi gólt kellett volna rúgjon a DVSC:

Aztán kaptunk egyet, majd még egyet, és a félidő:

Az olasz szurkolók közben, a félidőhöz közeledve magukat kezdték szórakoztatni egy kis füstbombával, majd belterjes bunyóval:

Ennek láttán, s mert úgyis szünet volt, néhány debreceni szurkoló elérkezettnek látta az idő, hogy a szemközti oldalról átjőve ők is beszálljanak a buliba:

Erre aztán felsorakoztak a rohamrendőrök is:

Bár a nézőtér egy részén talán nagyobb szükség lett volna rá, a locsoló a pályán indult be a szünetben:

A "taposó emberek" meg a kirúgott gyepdarabokat tették helyre:

Aztán jött Garba gólja:

...és minden egy kicsit szebb lett, a lelátó úgy tombolt, mintha egyenesen a továbbjutást vívták volna ki a piros-fehérek:

Ám a Torino másként gondolta, a vége:

A látottakért a közönség hálás volt, a végén a himnuszt is elénekelte a játékosoknak, akik vigyázzállásban hallgatták azt:

A meccs összefoglalója ITT.

Mikor hátba rúg a szerencse

A fogadóiroda egy forgalmas hely. Mindig történik valami, valahol valamilyen verseny mindig van: fociznak, kosárlabdáznak, jégkorongoznak, kutyát futtatnak. Fiatal fiúk és idős hölgyek egyaránt ismerik az új-zélandi focibajnokság harmadik ligájának esélyeseit is, megteszik tétjeiket, aztán hagyszóljon...

Főhősünk is mindennapi vendég volt a helyiségben, tette tétjeit mindenre, amire lehetett. Nem értett a sportokhoz, nem tudta, ki az esélyes, ki a jobb, egyszerűen nézte, mit csinálnak mások, vagy csak úgy, megérzésre ikszelt (vagy mit is kell ott csinálni). Csip-csup nyeremények le is estek némelykor, minden garas jól jön.

Ám nem csak a garas jött jól, de egyszer egy értesítés is az elöljáróságról, hogy ennyi meg ennyi összeget vissza kell fizetni a hatóságnak, ugyanis jogosulatlanul vett fel gyereknevelési támogatást. 

Mi az, hogy jogosulatlanul? Hiszen a gyerekek mind megvannak, éppen hogy a nagyja vigyáz az aprajára, míg anyu megteszi a téteket például az agárversenyre. 

Hát ez az. 

Pár hete beütött egy "nagyobb" összeg, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a családi bevétel összességében meghaladja a plafonértéket. Igaz, a fogadás nyereménye nagyságrendekkel volt kevesebb, mint az annak nyomán elvesztett támogatás, de a finánc nem kegyelmez.

Erre akár fogadást is köthetünk, még kutyafuttában is.

                          (Illusztráció: BorsOnline)