2016. augusztus 21., vasárnap

Villanófény

Kék a kökény, recece...
Magyarnóta, népdal, műdal diszkóritmusban. Vagy miben. Kell a népnek, nem tudják megunni. 
Nagy biznisz: kevés befektetés (legalábbis a koncertezés), nagy kaszálás.
Siker. Pénz. Csillogás. (Apropó, KFT)
A művésznő egyet jobbra - egyet balra, egy órán keresztül. Frizurája leginkább egy jó adag vattacukorra hasonlít (ezt nem én állapítottam meg). 
A művész úr jópofa. Hallhatóan tudna ő virtuózabb is lenni, de ebben van a lé.
Koncert vége.
Rajongás.
Fotózkodás.
Bolti mosoly.
Sorállás.
Villognak az okostelefonok. Kicsi, nagy, idős, fiatal pózol.
Az utolsókra kerül a sor. Ölelkezés, mosolygás. Vaku, pislogás. Namégegyszer.
Megvan.
Gyorsan tömörülés a telefon körül: lássuk, hogyan sikerült?!
A sztárokról hirtelen megfeledkezik mindenki, a fotók a fontosak: jók-e, mehetnek-e a fészbukra?
Vattacukros meg Jópofa még állnak egy darabig tanácstalanul. Rájuk sem hederít már senki. Összenéznek, vállat vonnak, megfordulnak. Indulnak be, a színpad mögötti sötétbe. Ott  a kocsi. A számla már rendezve. 
Lehet indulni a következő rajongókhoz. 

2016. augusztus 16., kedd

Lényeg a részletekben

Három nap alatt három olyan élmény ért, melyek így utólag összekapcsolva igen elgondolkodtatóak. Elöljáróban leszögezem: nincs szándékomban állást foglalni az úgynevezett menekültügyben (nem mintha nem lenne véleményem), de most erre vonatkozóan is "kampányidőszak" van (lásd. a "Tudta?"-dömpinget), s mint ilyenkor (is) lenni szokott, valójában nem arról van szó, amiről beszélnek. Nem ezekben a hetekben, hónapokban alakult ki a véleményem: ha különböző kultúrájú, hagyományú, életvitelű kisebb-nagyobb embertömegeket összebútoroznak, abból mindig baj van. Ami nem azt jelenti, hogy nem kell segiteni, elfogadni a másikat.
No, de vissza az élményekhez.
Pár napja volt alkalmam egy magyarországi szabadstrandon tölteni pár órát. A napozók között egyszer feltűnt egy úgynevezett muszlim fürdőruhás fiatal hölgy. Ez a "fürdőruha" a mienkhez hasonló anyagból készül, ám az arc, a kéz és a lábfej kivételével mindent takar (a kép illusztráció). A lány így gázolt bele a Tiszába, úszkált, pancsolt, mint mások. Úgy tűnt, senki sem érezte feszélyezve magát, sem ő nem zavarta a hagyományos bikinis-dresszes többieket, őt sem zavarta a pucér testrészek látványa.
Másik nap este néztem a riói közvetítésben a 85 kg-os Lőrincz Viktor birkózó bronzmeccsét. Az is megérne egy misét, amilyen körülmények között vesztett, de én akkor néztem nagyot, amikor megláttam, milyen zászlóval szurkoltak ellenfelének, a német Denis Kudlának rajongói: a német fekete-piros-sárga piros részébe belekombinálták a török holdsarlót és csillagot. Nyilvánvaló, hogy németesedett
törökökről van szó, ám az, hogy ezt meglépték, szerintem már túlmutat a jópofaságon és ötletességen.
A harmadik: a napokban egy hosszabb ideje Belgiumban dolgozó hölgy ismerősöm mesélte: ügyes-bajos dolgát intézte mostani lakhelyén, a tisztviselő egy kitöltött űrlapot szemlélve, látva azon lánykori és mostani nevét, megkérdezte, hogy mi volt a neve közben? Pár másodpercig egymásra meredtek, nem értve, hogy mit nem ért a másik. Az ügyintéző megismételte: hogy hívták közben? Mi közben? Hát lánykori és mostani neve közben, mert csak nem azt akarja mondani, hogy már több mint két évtizede ugyanazzal a férfival lakik, és mindkét gyerekének ugyanaz az apja!? Ismerősöm kiábrándító választ adott az EU szívében dolgozónak: de!
Látszólag különálló sztorik, de mint lenni szokott, a lényeg a részletekben rejtőzik.
És sokszor nem is arról beszélünk, amiről szó van.
De ezt már mondtam.

2016. augusztus 12., péntek

Amikor mindenki szórakozik

Bambulva nézelődöm a falunapi forgatagban. 
Felváltva dübörög a mulatós meg a dübb-dübb zene. 
A színpadtól nem messze egy kislányra leszek figyelmes, az egyszerűség kedvéért nevezzük Szamantácskának. Legtöbb 3 évesnek nézem, ám korát meghazudtoló tempóban tekergeti csípőjét a ritmusra, időnként kezével segíti a rögtönzött koreográfiát, meg-meglibbentve világoskék-rózsaszín színkombinációjú, csipkével bőkezűen meghintett 
estélyijét. A tánc nem akadályozza abban, hogy közben megállás nélkül szotyolázzon, a maghajat kecses ívben köpi a flaszterre. A látvány tettre serkenti az (vélhetően) édesanyát, az egyszerűség kedvéért nevezzük Izaurának, aki maga is szinte gyermekszámba megy még. Hiába na, a szülői büszkeség. Előkapja okostelefonját (nem is valami ósdi jószágot!) és azon mód videózni kezdi a produkciót. Lám, lám, nem hiába mondják, hogy a példaadás a legjobb nevelési módszer, milyen ügyes a gyerek. A családban azonban nem Szamantácska tűnik az egyetlen gyereknek, ott van egy kislegény is, nevezzük az egyszerűség kedvéért Szulejmánkának, aki megirigyelhette a tőle alig idősebb nővére sikerét, ő is be akar kerülni a home-videóba. A tettek mezejére lép, egy kék, zöld és piros fényekkel villogó műanyag karddal hadonászva társul be a produkcióba, az anyuka és az egybesírült rokonság nagy örömére, utóbbiak tapssal erősítenek a zene ritmusára, egyszersmind örömünnepet ülve (állva). 
Belefeledkeztem magam is a látványba. 
Olyannyira, hogy csak befejezése után vettem észre: mindez olyannyira lekötött, észre sem vettem, hogy az orrom előtti videózás "szórásában" benne voltam. Képzelem, amikor otthon visszanézik a felvételt és jól szórakoznak majd azon a szakállas fickón, aki szájtátva bámul ott hátul... 
Sosem tudja az ember, hol leselkedik rá a népszerűség. 
                                             Sokfélék, sokszínűek vagyunk...

2016. augusztus 5., péntek

A pokémonok köztünk járnak

A napokban olvastam egy érdekes tanulmányt, mely a mobiletelefonos Pokémon Go játék körül kialakult őrületet próbálja "átvilágítani", érdekes összefüggésekre mutatva rá. A játékot szeretők, ugye, javára írják, hogy ez egy egyszerű játék, nem kell többet belemagyarázni, ezen kívül legalább kimozdítja kedvelőit a számítógép és a szoba fogságából a szabadba. Ellenzői szerint az egész egy hülyeség, az agyhalál melegágya, világuralomra törő hatalmak újabb cselvetése. A tanulmány szerzője szerint utóbbi tábor tagjai egyszerűen nem is értik a játék mechanizmusát, ám nem akarnak kimaradni az azt övező őrületből, ezért inkább a gyűlöletet választják, ennek pedig hangot is adnak, úgy állítva be az egészet, hogy ők a "józanabbik" csoport tagjai, véleménnyel rendelkező, az átlagból kiemelkedő egyéniségek. Persze, magával a tanulmánnyal, illetve az általa hivatkozási alapnak megemlített kísérletekkel is lehet vitatkozni. 
Magam nem a Pokémon Góról akarok szót ejteni, hanem az oldalvizén megállapítottakról, kiterjesztve azt például egy másik "őrületre", a fészbukozásra is. A közösségi oldal kitalálói minden bizonnyal nem sejtették előre, milyen irány(ok)ba fog fejlődni találmányuk, hogy viharos sebességgel sokak számára a társadalmi-közösségi élet egyik, ha nem a fő színterévé változik. Ahol bárki bemutathatja sikerességét, boldogságát, okosságát, úgy, hogy jóval sikeresebbnek, boldogabbnak, okosabbnak tűnjön egyrészt másoknál, másrészt sokszor a valóságnál is. Ahol az átlagból, a szürkéből kiemelkedőnek tűnhet, miközben sokszor megszűnnek a normális emberi kapcsolatai vagy ítélőképessége. Például az utcán nem is köszön annak, akinek lájkolja fotóit, vagy olyan képet tesz közzé magáról, melyet idegenek előtt nem vállalna fel, nem mérve fel azt, hogy nem csak azok látják azt, akiknek szánja. Tapasztalatok igazolják: megszűnni látszik az a hagyományos emberi kapcsolat is, amikor valami hiányosságra, hibára jószándékúan felhívtuk a figyelmet, kérve, javasolva a korrigálást. Ma már inkább az dívik, hogy lefényképezzük, világgá harsogjuk, éreztetve: "azok" idióták, de "mi" észrevesszük, megmutatjuk és elhatárolódunk. Menetrendszerűen érkezik a kommentek serege, melyek természetesen ugyancsak elhatárolódnak, bírálnak. A lényeg: mi nem ők vagyunk, hiszen ők a szürke (buta, tehetetlen, tehetségtelen, igény szerint akár korrupt, nemzetáruló, stb.) tömeg, a másik oldalon meg ott vagyunk mi, akik állják a sarat. 
A lényeg: kitűnni, feltűnni, jobbnak tűnni. 
Tűnni. 
Úgy is mondhatnám: a pokémonok köztünk járnak.