Ballagás ovitól a csíksomlyói kanyaróig

Ballagások idejét éljük. Megint.
Hallgatom az autórádióban az egyik csatorna kívánságműsorát. (Bár nem tartozik a témához, de tudod, miért jó a kereskedelmi csatornák kívánságműsora? Mert saját kérésedre hallgathatod meg azt, amit egyébként is sugároznak.)
Szóval, az egyik betelefonáló - hangja alapján olyan tinédzserforma lehet - asszongya, hogy "szeretne egy pörgős számot" kérni a tesójának, aki éppen aznap ballagott. Na, a testvéri szeretet. A műsorvezető, akinek hangja olyan lágy és nyálas, hogy nem is tud eléggé terjengős lenni, meg is kérdezi: és hányadikos a tesód? A kérdés egyébként jogos, hiszen ma már ballag az ovis, a negyedikes, a nyolcadikos, a tizenkettedikes. Hősünk válaszából kiderült, hogy a kis fickó óvodában ballagott. Na, több se kellett a műsorvezetőnek, ettől teljesen elolvadt. Az igen, mondta lelkesen, akkor az már kész nagyfiú, hiszen iskolás lesz, vagyis kilép a nagybetűs életbe.
Na, tessék. Még nem is olyan régen az érettségi után lépett ki az ember a nagybetűs életbe, abba, amit unalomig ismételgettek a szép, hosszú beszédeket tartók a ballagási beszédeken, hogy a napon izzadó diákság már ott megtapasztalhatta, hogy az élet nem egy habostorta. Most meg mán' az ovisok. Tessenek csak venni az ölnyi virágokat meg ajándékokat. 
Aztán egyszer csak egész óra lesz, kezdi mondani a híreket. Korábban is minden órában, de már előző nap is, nem győzték mondani, miszerint a csíksomlyói búcsúba igyekvők vigyázzanak magukra, a Nagysomlyó- és Kissomlyó-hegy közti nyeregben - valószínűleg a kanyarban - ott leselkedik a kanyarójárvány. A hisztéria megy, mondhatnám kanyarog tovább. Persze a zarándokvonatok újra jönnek-mennek majd azért, telve zászlós, fényképezőgépes, himnuszéneklős, cukorkadobálós utasokkal, akik jórésze a kuriózumra vágyik. Megnézni az "édes Erdélyt". Itt vagyunk. Néhány állomáson meg majd könnyezve ölelkeznek össze a "nemzettársak". 
Sosem fogjuk kinőni.
Olyanok vagyunk, mint akik óvodásként lépkednek a nagybetűsben. 

Köztünk élő zsenialitás

Szoktam mondogatni (vélhetően nem csak én) - félig viccesen, félig komolyan -, hogy a zseniális ötletek milyen egyszerűek. Persze nem a Nobel-díjjal elismertekre gondolok (bár azok sem feltétlen kivételek), sokkal inkább hozzánk közel állókra. 
Például van az a nassolni-való, ami valójában száraz kenyér és többféle izésítéssel látják el. Régen a száraz kenyérből mi lett? Prézli, ami persze ugyancsak hasznos konyhai kiegészítő (hogy körmönfont legyek). Egyszer csak egy koponyának jött az innovatív ötlet: nem ledarálni kell, hanem izésíteni, szépen csomagolni, aztán dőlhet a pénz.
Vagy ott vannak a ma divatos nadrágok. Régen igen nagy szégyen lett volna olyan szakadt, rojtos, foszlott farmerekben járni, mint manapság. Vagy olyan ugyancsak "megviselt" rövidnadrágban, ami - ha nem is takar sokat - de a zsebe kicsüng a rövid szár alól. Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam a fiatalok divatját, sőt, tessenek csak hóbortosnak, vidámnak, formabontónak lenni - csupán van egy elméletem e divat kialakulására: egyszer egy szabóműhelyben, vagy inkább egy méretes textilipari gyár kilométeres futószalagján elba..., izé, elrontottak egy nagyobb mennyiségű farmert. Akkor jött a zseniális ötlet: nem dobjuk ki (a pénzt az ablakon), hanem azt mondjuk, ez a legújabb trend. És lőn! Azóta jön a pénz.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy megláttam az alábbi képen látható virágtartót. Nem tudtam rájönni, miből van.
Kitalálod? 
Nem fogod, ezért elárulom: egy olyan frottírtörülköző, amit előzőleg malterba (vagy csak cementes anyagba) mártottak, hagyták kiszáradni a megfelelő formában, aztán jöhetett a színezés. Szerintem logikus, hogyan lett az első ilyen virágtartó: egy szaki véletlenül ejtette a törölközőjét a cementbe, majd bosszankodva elhajította, esetleg feldobta egy kerítésoszlopra. Az a napon kiszáradt, érdekes formát öltve. Innen csak egy lépés az egyszerű, de mégis nagy ötlet. 
A mindennapok zsenialitása.

Hátradől a pillanat*

A 2015-os Nyíló Akác Napok, a Punnany Massif koncertje után írtam azt valahol, hogy mennyire kellemes csalódás volt: kiváló, a zenélést élvező zenészek, jó szövegek, jó ritmus. (Hogy élő zene, azt szégyellem is leírni, annyira természetes ilyen előadók esetében.)
Most, a 25. fesztivál után újra átélem ezt az érzést. 
Hogy a Republic jó bulit csapott, na, ja, mi mást?!
Hogy az AB/CD jól hozta az AC/DC-t? Naná, erre vannak kihegyezve, odatették magukat.
A MARGARET ISLAND-et most hallottam először. Mármint élőben. Ők a mostani örömködésem alanyai. A rádióból persze ismertem már őket, tehát vártam a "találkozást". Mint később megbízható forrásból megtudtam: a színpad mögött is szimpatikus, kellemes fiatalokról van szó. Ez csak tovább fokozza az érzést, amit a színpadról közvetítettek. Legalábbis nekem. Mert nem mindenkinek tetszettek, nem mindenki értette őket. Na és? 
Szóval, fiatalok. Olyannyira, hogy én kétszer számolva magamat vagyok kis túlzással annyi idős, mint ők valamennyien... Na és?
Lendületesek, magukkal ragadóak, jó zenészek. Lábas Viki énekes pedig maga egy perpetuum mobile (már bocsi). A bekavaró áramszünet sem törte le őket, elő a gitárral és mehet tovább az ének. Lám, ugye, nem árt az, ha a színpadra lépő tényleg zenész, tényleg jó hangú énekes. Ráadásul profin tud kezelni váratlan helyzetet. 
Egy héttel korábban Váradon játszottak, hallom, hogy aki ott dobolt, az Érmihályfalván billentyűzött és fordítva.
Az is mond valamit, hogy Bródy János írt nekik szöveget (Nem voltál jó), illetve engedte az Egy lány sétál a domboldalon című szerzeményét feldolgozni. 
Persze tudnak ők maguk is jó szöveget, például:
  Ez az egy van,
  Ez az egy élet,
  Ez az egy sincs,
  Ha nem éled.
  Ez az egy van,
  Ez az egy élet,
  Ez az egy,
  Ugye érted? (Érezd jól magad*)
Mindig mondom - még ha furcsán is néznek rám némelykor - hogy nem csak az öregektől, a fiataloktól is kell tanulni. Nem kell szégyellni.
Ja, és tessenek jó zenét hallgatni. Persze, kérdés, kinek mi a jó. Én csak ajánlani tudom például a Margaret Island-et. 

Amikor megérint a csáp

A közel húsz év alatt volt már elég sok minden, ami megtörténhet, sőt, illik is, hogy megtörténjen egy újságíróval.

Fenyegettek perrel, többször is, hogy nem váltották valóra egyszer sem, gondolom azt jelenti, mégsem hibáztam.

Voltak véleményanyagaim, sok, melyek mondanivalóját sokan nem értették, vagy nem értettek egyet vele, de jól van ez így, a vélemények legyenek csak sokszínűek. Az volt elgondolkodtató, amikor a saját véleményem miatt dorongoltak le, számon kérve, hogy amit gondolok, azt miért nem másként gondolom.

Utóbbiak már előrevetítették, ami következett. 

Először csak hitetlenkedve figyeltem, ami és ahogy a határon túl kialakult, ahogyan a másik tisztelete egyre kevesebbet jelentett, eladdig, hogy már a másik megsemmisítésére, ellehetetlenítésére semmi sem drága. A manipuláció annyira a mindennapok része, mint a szappanoperák (jaj).

Velünk ez nem történhet meg. 

Áltattuk magunkat. 

Ránk került a sor.
Talán még örültünk is neki. Van, aki még ebben az örömben él. 

A rendszer bekúszott a mindennapjainkba.

De az érzés, amikor hozzád ér...! 

Amikor nem tévében magyarázzák, amikor nem a neten olvasod mások eseteit. Amikor nem az összefüggéseket próbálod kibogozni, hanem amikor te magad leszel a légy a pók hálójában. 

Amikor tudod, hogy részigazságok, csúsztatások és hazugságok jól kigondolt szövevényébe próbálnak berántani, mert a célt el kell érni. A célt, ami, úgy tűnik, minden eszközt szentesít. 

Az érzés, amikor megtapasztalod: mit sem számít, amiről azt gondoltad, fontos. Nem számít az igazság, a szavahihetőség. A szó. És ezt nem akarod elhinni.

Az érzés, amikor látod, hogy a manipuláció magával rántja a tudatlanokat, a hiszékenyeket. Az elvakultakat. Nekik szánták. 

Helyesbítést? Ugyan. Hiszen nincs tévedés. Tudatos félre- és mellébeszélés, összemosás, hatásvadászat van.

Az érzés, amikor megérint, foglyul akar ejteni a "csáp".

Az érzés, amikor egyet biztosan tudsz: nem akarsz olyan lenni.

                                                              (Illusztráció: pixabay.com)

 

Modesztusz, Melkisédek, Nilüfer és a többiek

Munkám egy részeként rendszeresen elém kerülnek azok az újszülöttek, pontosabban azok nevei, akiket havonként nyilvántartásba vesznek. Bizonyos nevek láttán néha elcsodálkozom: hogyan jut eszükbe a szülőknek? Ilyenkor üdítően hat egy-egy hagyományos - majdnem azt mondtam unalmas - név, mint Sándor, Erzsébet, Anna, János.
Azt ugye régóta tudjuk, hogy bizonyos réteg névválasztását befolyásolja, hogy milyen szappanopera megy éppen a tévé(k)ben. Ennek alapján nagyjából az is kiszámítható, hány éves az a ma már felnőtt, aki a keresztvíz alatt a Boby (= mikor ment a tévében először a Dallas -sorozat), vagy Izaura (= Rabszolgasors című sorozat) nevet kapta.
Ez most azért jutott eszembe, mert a Magyar Tudományos Akadémia öt fős testülete évente elbírálja a testülethez érkező kérelmeket, melyek új nevekre vonatkoznak, és most jóváhagyták: melyek a 2017-ben anyakönyvezhető különleges férfi és női nevek. Azt hiszem, minden képzeletet felülmúl a kínálat (ide kattintva), a tévésorozatok repertoárja a fasorban sincs, ahogyan mondani szokták. Némely "nevet" simán fel lehetne adni egy kvíz-műsorban, miszerint az egy afrikai madárfaj-e vagy a maorik hagyományos itala? Ki akarhatja például a fiát "Kövecs"-nek nevezni?! Vagy a lányát "Skolasztika"-nak?! De mit lehet erre mondani, ha az MTA hagyja jóvá ezeket?
Emlékeztek a néhai Zsebtévé adására? Annak záró részében hangzott el: "Véget ért a móka már, zárul Miki mókatára. De ha tetszett, nemsokára visszavárhatsz Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárba'! Eljövök még hozzátok, viszont látásra, pajtások!"
Na, manapság fel lenne adva a lecke Móka Mikinek, hogy kitől búcsúzzon el...