Majd ha jönnek a rézf.szú baglyok...

Megyünk a levesbe címmel tartotta meg előszilveszteri önálló estjét vasárnap este a "dumaszínházas" Hadházi László a debreceni Főnix csarnokban. Bár a "dumások" listáján nálam "csak" a harmadik (Bödőcs és Kőhalmi mögött), a helyezések között igen kicsi a különbség, nagy volt az öröm tehát a meglepetés-jegyek láttán. Mindjárt adódott is egy kérdés: hogyan oldják meg egy, csak dumáló fickó szerepeltetését egy ekkora csarnokban? Mint kiderült, a lehető legegyszerűbben: a nézőtér nélküli oldalon volt a színpad a mikrofonnal, a többi helyen pedig a nézők. A lelátókon és a küzdőteret elfoglaló székeken is, mert talán mondanom sem kell, tele volt a csarnok, állítólag 5600-an voltunk. Mennyi is az átlagos nézőszám mondjuk egy NB. I-es meccsen?

Az egyéni est azért több személyt is rejtett, mindjárt bemelegítésként egy duó játszott élőben bluest, ami akár egy önálló produkció is lehetett volna.

Aztán felvezetésként előbb Lakatos László, majd Musimbe Dávid Dennis dumázott. Egy cigány, meg egy néger. Nem ciki ezt itt így leírni, hiszen ők maguk poénkodtak önmaguk származásával, arra jutva, hogy "az öreg", mármint Hadházi azért őket hívta meg, mert "színre színt húzott" s valószínűleg valami támogatást is kaphat ezért. 

Hadházi László aztán jó órányit mondta a magáét - meg a mienket is, ez lemérhető volt a reakciókból. Például két sorral előttünk ült az a két nő, akik szerintem az egész csarnokban a leghangosabban hahotáztak, szinte egyfolytában  - persze nem biztos, de nekem úgy tűnt, viszont egyáltalán nem volt zavaró, sőt, hát ezért mentünk. Ami pedig a korosztályokat illeti, a tinédzsertől az idős nyugdíjasig mindenki volt ott. Micsoda érzés lehet látni, hogy ilyen szórás kíváncsi az emberre, élőben, több ezren. Önszántukból, sőt, fizetnek érte. Oh, politikusok...

Apropó, politikusok - a témák.

Kibeszélte a közösségi média rabjait, a férfi - női szokásokat, kalandjait "alkohóliában", de saját elméletét is, hogy miért több manapság a hülye? Érdekel? Mert a bolygó IQ-ja állandó, ellenben többen vagyunk ugyanarra a mennyiségre. 

És hát persze a politika. Nem konkrétan, de aki akarta, az érthette. És szerintem mindenki akarta érteni, nem csak az 5600 kétharmada. Megtudtuk például, hogy gyerekkorában mennyire félt a rézfaszú bagoly (már elnézést) eljövetelétől, amivel riogatták. Aztán nem jött el. Ezt használja a politikum is: ha nem szavazol rám, jönnek a rézfaszú baglyok. Rászavaztak? Igen. Jöttek? Nem. Naugye...

Hasonló szellemben szóltak Bornai Tibor (ex-KFT) dalai is, kétszer, a másodiknál Hadházi basszusgitározott. 

Hogy a műsort képernyőn is láthatjuk, arra reményt ad, hogy kamera volt a nézőtér közepén.

- A műsor hívogatója:

- Amikor mentünk befelé: 

- Népesedik a csarnok:

- Ember a színpadon és a kivetítőn:

- És akik majd még jönnek:

- Akkor hát BUÉK:

Amikor a Jézuska ajándékként nem hoz, visz

Így karácsony és szilveszter táján tömegek érkeznek haza Romániába (is) főleg Nyugat-Európából, hogy az itthon maradt családdal ünnepeljenek. Ők azok, akik szavazáskor tömegesen a változásra voksolnak, a távolból üzenve ezzel is, hogy a honért dobog a szívük, hazajőve a szülőföld szeretetével töltődnek fel, elkeseredve ugyanakkor, hogy csak nem akar változni semmi, aztán, miután további kitartásra ösztönzik a hátul maradókat, visszamennek "olaszba", "németbe", "spanyolba", ki hol gondolja a boldogulást. 

Na, most képzeld el, micsoda ország az, ahonnan Gigi Becali is menni akar?! Karácsony este jelentette be a Romania TV-ben (azért ez is beszédes adalék), tehát akár úgy is felfoghatjuk, hogy az ország józanabbik részének a Jézuska ajándékot nem hozott, hanem - ajándék gyanánt - talán vinni fogja a néhai birkapásztort, aki mára sokak szemében már szinte egyfajta megváltó. Hogy mi akasztotta ki a milliomos "üzletembert"? Nem fogod elhinni: börtönbe akarják csukni! Már megint. Ugyanis ült már ezelőtt fél évtizeddel, ami arról marad emlékezetes, hogy könyvet is írt (sic!), amivel bevallottan az volt a célja, hogy a törvény adta lehetőséget kihasználva a "kreatív munkavégzéssel" csökkentse a sitten töltött idejét. Az "Athos hegy, az ortodoxia bölcsője" című könyvet az ihlette, hogy Becali többször is járt Görögországban, az Athos hegyen, ahol közel kéttucatnyi ortodox kolostor van. Annak idején a kiadó arra számított, hogy a kiadvány sikerkönyv lesz. Bevallom, nem tudom, az lett-e valóban, az biztos, hogy az emag.ro szerint nincs raktáron, amikor volt, 40 lejbe került. Olyan tekintetben bizonyára beváltotta a reményeket, hogy Becali hamarabb szabadult, most meg azt nyilatkozta, hogy semmi szín alatt nem megy újra dutyiba. Történt, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) egyik ügyésze - akit a vádlott egyszerűen csak "egy lurkónak" emleget - pénzmosással gyanúsítja, ő ellenben nem akarja a tortúrának kitenni sem magát, sem családját, fontolgatja tehát az ország elhagyását. És hova menne? Igen, kitaláltad, a már említett Görögországba, ahol tapogatózott is már az állampolgárság felvételének lehetőségeiről. Reméljük, minden jól alakul - neki is, meg nekünk is - és hamarosan távozhat családjával együtt. Ha pedig így lesz, akár arról is kezdhetünk gondolkodni, hogy jövőre mit kérjünk a Jézuskától. Mármint, hogy kiket vigyen még el. A lista lenne olyan hosszú, hogy még a Mikulás és az összes krampusz segítségére is szükség lenne.

               (A montázs alapja a szövegben említett könyv borítója - emag.ro)

15 / 22 év szolgálat (eddig)

A Bihari Napló kiadójának (függetlenül a változásoktól) hagyománya az év végi, karácsonyhoz közeli időpontban megtartott ünnepség. Az ideit a minap tartottuk meg, ITT a beszámoló róla.

Szinte hihetetlen: eltelt 5 év azóta, hogy 2014-ben, egy Nyíregyháza melletti szabadidőparkban tartott ünnepségen megkaptam azt a plakettet (bár lehet, nem ez a jó szó rá), ami azért járt, mert akkor 10 éve voltam főállású tagja a szerkesztőségnek. Ebből következik, hogy most újabb "kerek" évfordulóhoz értem: megkaptam a 15 éves plakettet (mindkettő látható alább, a dobozkák nyitott és zárt formájával is). 

Ám ez a 15 éves évforduló - mint mondtam - a főállásra vonatkozik. Ugyanis első írásom a lapban 1998. februárjának elején jelent meg, ami bizony a 22. évfordulót jelenti rövidesen. A két szám közötti különbséget külmunkatársi státuszban töltöttem, szerződéssel, sajtóigazolvánnyal (a lentebbi képen a barna színű az, eddigi igazolványaim társaságában), nem kevesebb elszántsággal, sőt, talán többel, mint manapság, de az biztos, hogy sokkal több áldozatvállalással.  

Ha jól számolom, az eltelt több mint két évtizedben négy tulajdonosváltást/cserét élhettem át, ennél jóval több a dizájn- és szakmai szempontok váltakozásának száma. Részletekbe nem megyek bele, nehogy megsértsek valakit / kifelejtsek valamit / kihagyjak valakit, meg aztán most nem is az a téma.

Ma reggel jelent meg nyomtatásban is az a cikk, melynek online változatát fentebb ajánlottam. Annak nyomán már kaptam gratulációt az évfordulóhoz. Elmondtam, most is elmondom: jól esik, de azért tudni kell, hogy ez a "figyelmesség" valójában egy ténymegállapítás, illetve a hűségnek (de azt hiszem, mondhatom a kitartást is) szól, és nem egy szakmai díj (bár lehet, van átfedés és olyan is volt már).

A minapi ünnepségen torta is volt, annak alkalmából, hogy rövidesen, január 4-én lesz 30 éve, hogy megjelent az első Bihari Napló. Ha engem kérdeztek, az alábbi tortából - ha csak virtuálisan is - nagyon-nagyon-nagyon sokaknak jár egy szelet.

Logójavaslat diplomacsárdának

Most komolyan: te meglepődsz, ha azt mondom, hogy egy romániai egyetemen pénzért árulták a záró- és licencvizsgák témáit, igény esetén teljes államvizsga-dolgozatokat is. Sőt, szintet léptek a "látogatás nélküli oktatás" fogalmának értelmezésében is, hiszen a tanonc nem azért nem járt be az egyetemi eladásokra, mert az egy olyan szak volt, hanem mert... nem akart, vagy nem volt ideje, ellenben volt pénze.

Szerintem nem lepődtél meg, inkább arról lehet polémiázni, hogy mi az, hogy az ország EGYIK egyetemén?!

A szóban forgó a Spiru Haret Egyetem, melynek bukaresti, illetve több megyei székhelyén kutakodtak a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség (DIICOT) emberei, de diákokat is "meglátogattak". A diplomacsárda állítólag 2012 óta működött, olyanok is diplomáztak, akik át sem lépték egyszer sem a tanintézmény (sic!) küszöbét. 

Most közel 100 személy ellen vizsgálódnak, igen színes vád-palettával: vesztegetés, visszaélés hivatali információkkal, okirat hamisítás, üzérkedés befolyással.

A behatárolhatóság megkönnyítésére lenne egy ötletem: az ilyen módon kiadott diplomákra az alábbi, általam nemrég felfedezett állatkát lehetne rányomtatni: ez egy szirén-unikornis, ráadásul csillámporral. Egy árukatalógusban láttam, szerepel a karácsonyi árukínálatban. Lehetne az intézmény logója, tekintve annak komolyságát, vagy a vízjelbe is bele lehetne tenni. Utóbbi úgyis a hamisíthatatlanságot hivatott biztosítani, e téren pedig szerencsésen találkozna az intézmény hitelessége a figura életszerűségével. 

Melegszívű üdvözlet és 8,82 millió $

Olyan régen kaptam már ilyen örökösödési levelet, hogy komolyan hiányzott. Már kezdtem azt

hinni, megfeledkeztek rólam a... kik is? Hát mondjuk a jó öreg Fred Iwanga. 

Aki személyes ügyvédje ügyfelének, aki autóbalesetben elhunyt. Ez biztos, mert kétszer is leírja ez a jótét lélek. 

Íme a levél (fotó formátum, kattints rá, ha kicsinek tűnik):

Szóval ma megérkezett ez a levél. Csak érdekességként: ma telefonon is keresett valaki. Mivel az utóbbi időben megint elszaporodott telefonos csalásokra utaló előtagú volt a hívószám - amikor ugye visszahívást akarnak kicsikarni -, nem vettem fel. Így utólag belegondolva, lehet, éppen Fred barátom volt, aki ügyfelének személyes ügyvédje. Ha jól meggondolom, akár az én személyes ügyvédem is, hiszen a megboldogult névrokon híján már az én jódolgomat akarná egyengetni. 

Ha hagynám. 

Ehelyett lehet, most buktam 8,82 milliót. Dollárban.

Lelkiismereti pótcselekvés - 3. fejezet

Jó másfél hónapja mondtam (ITT), hogy a jótékonysági kupakgyűjtéseket lelkiismereti pótcselekvésnek tartom. Ez azóta sem változott, az eltelt időben mások is írták/mondták, hogy ez szerintük is így van. Bár egy konkrét ügy kapcsán fogalmazódott ez meg, a vélemény általában igaz, azzal a megjegyzéssel, hogy ettől függetlenül tessenek jótékonykodni, segíteni másokon - de lehetőleg ennél hatékonyabb eszközökkel. (Egy, a korábbiakban még ki nem tárgyalt szegmens: mi lesz a begyűjtött kupakokhoz tartozó pillepalackokkal?!)

A fentebb megfogalmazott megállapításomat - mármint hogy lelkiismereti pótcselekvés - láttam igazolni nemrég: egy fotókkal gazdagon dúsított facebook-bejegyzés tűnt elém arról, hogy valakik kupakokkal teli zsákokkal megrakott csomagtartójú autóval látogattak el a már említett "konkrét ügyben" érintett családhoz. Nem tudom, mennyit nyomhattak a zsákok és a jó szándékot sem vonom kétségbe - de... abban biztos vagyok, hogy többet segítettek volna, ha a megyét átszelő fuvarra szánt benzinköltség árát adják oda. Ide a rozsdás bökőt, hogy az nagyobb összeg, mint amit a kupakokért kapnak, nem beszélve arról, hogy a zsákokat még tovább is kell fuvarozni.

Ellenben ha úgy cselekedtek volna, ahogy én mondom, azt hogyan tették volna ki a közösségi oldalra?!

                           (Illusztráció: picpanzee.com)

Mit nekünk a teknősmemória...

Galápagosi és aldabrai óriásteknősökről derítették ki tudósok (azt nem tudom, angolok-e, mármint a tudósok), hogy meglepően tanulékonyak és fejlett a memóriájuk.

Arra tanították meg a páncélosokat, hogy pálcára erősített kék labdákat harapdáljanak, s ha megtették, kaptak sárgarépa-jutalomfalatot. Újabb feladatként már más színű labdákat kellett harapdálni, ugyanolyan jutalomért. A teknősök meg csak haraptak, haraptak...

A próbát három hét múlva megismételték, kifogástalanul. De ez még semmi, a tudósok szántak időt az emberiség szempontjából ilyen jelentős kísérletre: kilenc év (!) múltán megint elővették a labdákat, a sárgarépákat, meg persze (ugyanazokat) a teknősöket is, és ismét sikerrel jártak. Okosak ezek a teknősök, na. Micsoda megkönnyebbülés! Képzeld el: állnak ott azok a nagy behemót állatok és csak bámulnak a labdákra, meg a répákra, nem beszélve a kétségbeesett tudósokról - belegondolni is borzalmas...

De nem csak a teknősök között van ilyen tanulékony alfaj, hanem az emberek között is, sőt, túl is teszünk rajtuk, nem véletlenül nevezzük magunkat szerényen az evolúció csúcsának. Nem hiszed? OK, érvelek: tudsz-e olyanokról, akik mindig elmennek például szavazáskor a körzetükbe és nem kilenc év, de több évtized után is mindig ugyanarra ütik a pecsétet, vigyázva, hogy távol tartsák a változás lehetőségének rémét? A tudósok elplántáltak a memóriájukba egy logót, összekapcsolva a pecséttel, mint a kísérlet kiegészítő elemével, és azóta mindig kifogástalanul teljesítik az így már összetett feladatot. Csak a hívószóra van szükség, és lehet készíteni a jutalomfalatot. 

Hogy olyat is ismersz, aki a pecsétet megharapta? Na, ezt nem hiszem. Nem vagyunk mi buta teknősök!

                       Amikor harap az óriásteknős (fotó: erdekesvilag.hu)

Szentek, csövek, mesterek

A restaurátorok úgy tudják meg a legbiztosabban, hogy egy műemléktemplomban hol kell keresni egy rejtett freskót, ha megnézik, hol vannak a villanyvezetékek: a mesterek különös érzékkel vágnak bele - az egyébként nem látható - értékes festményekbe. Ezt egy, a restaurátori szakmában jártas ismerősöm mondta félig viccesen, ám félig komolyan, amikor az alábbi fotómontázs bal oldali darabját megmutattam neki - és amikor magához tért a röhögéstől. A képeket ugyanis én készítettem, ám mindeddig ódzkodtam közszemlére tenni őket.

Ám most olvasom: Zsilvásárhelyen (Târgu Jiu) a Szent Miklós és Szent András templomban a hőközpontot szerelő "mesterek" nem sokat vacilláltak és a kivezető cső számára egyszerűen ott fúrtak egy lyukat, ahol éppen ... kellett. Ez a hely pedig egy falfestmény férfi tagjának - hogy is mondjam? - nemes testrészén vezetett át. A helyzetet súlyosbítja, hogy a tönkretett freskón az 1795-ben épített templom alapító házaspárjának férfitagja, bizonyos Andrei Schevofilax látható. Az alkotást azóta, a múlt század elején restaurálták, a mostani "művelet" azonban mindezt már érdektelené tette, ám eddig ki hallott róla? Ugye?

Szóval, az a templom, ahol én a képeimet készítettem, közel sincs ilyen régi, festményei sem mondhatóak különösebb művészi értékkel bíróknak (bár nem vagyok szakértő), ami persze nem indokolta, hogy milyen nevetségesen elbánjanak velük. Megjegyzem, a fotók közel három éve készültek, és nem tudom, az akkori állapot érvényes-e még. Hogy hol van (vagy volt) mindez? Hát, Bihar megyében, de nem akarom gúny tárgyává tenni a közösséget. A látottak szerint lehet ott baj így is.

Mikor ellopták a kis Jézust

Manapság már novemberben kezdődik karácsony. Legalábbis az ünnepre felturbózott kereskedelmi hadjárat, ami mindent magával sodor. Az előkészülethez hozzátartozik, hogy faluban - városban nem csak karácsonyfát állítanak általában a főtéren, de betlehemet is készítenek. A kereslethez van kínálat, minden bábut és kelléket meg lehet vásárolni, lehet rendelni az internetes üzletekben is, csak legyen rávaló.

Nem volt ez mindig így, ezelőtt évtizedekkel, amikor még alig volt valahol köztéren betlehem, az Óperenciás tengeren jóval innen, de még az Üveghegyen is, egy ünnepre készülődő faluban (de lehet, város volt) elhatározták: nekik lesz. Igen ám, de honnan vegyenek bábukat? Tevét, meg színes bőrű napkeletieket? Szegény ember vízzel főz, meg még találékony is, az alakokat szépen kivágták préselt farostlemezből, amit igény szerint lehetett színezni, a jászol, a bölcső nem volt gond. A legkönnyebbnek a Jézuska beszerzése tűnt: a munkálkodók egyikének kislánya volt otthon, annak egyik megfelelő méretű babáját érte a megtiszteltetés, hogy a Megváltót megszemélyesíthette. Nem lehet azt állítani, hogy a betlehemi csillagot követve a világ minden tájáról az alkotás csodájára jártak, de összességében azért megfelelt a célnak, mellette, meg a szomszédságában állított karácsonyfa tövében más hangulata volt a Mikulás-ünnepségnek is. 

Másnap reggel aztán nagy meglepetésre üresen állt a bölcső: az éj leple alatt valaki elvitte a Jézuskát! Az ünnepség alatt észrevehette, hogy a bölcsőben egy igazi baba van, ami éppen megfelel az otthon a mikulási ajándékra váró csemetének. Hol voltunk még akkor a térfigyelő kameráktól!? Sosem derült ki, hogy hol, de a Jézuska újra egyszerű babaként valahol biztos örömet szerzett. Néhányan még fel-felemlegetik azóta is valahol az Óperenciás tengeren jóval innen, de még az Üveghegyen is, így, ünnep táján: emlékeztek, mikor valaki ellopta a kis Jézust?

                          (Illusztráció)

A majmok esete az áltigrissel

Nem, a kutya tigrissé festése nem egy politikus (vagy magát annak képzelő) ötlete volt: bizonyos Srikant Gowda találta ki, aki Indiában él, és megelégelte, hogy majmok garázdálkodnak farmján. Eleinte tigrisfigurákat állított fel, ám a mindent ellopó, pimasz majmok rájöttek a turpisságra, kis időn belül ügyet sem vetettek a mozdulatlan, veszélyt nem jelentő "nagyvadakra". Ekkor pattant ki az ötlet: hajfestékkel csíkokat húzott kutyája bundájára, ha annak már úgyis megfelelő az alapárnyalata. 

Felénk a közéletre szokás csíkokat húzni, olyanokat, amelyektől az demokráciának látszik. Ha már valódi nincs, legalább a látszatra adjunk. Az alapszínre húzunk néhány vonást, és úgy tűnhet, mintha szavazáskor választásunk is lenne. Vagy abban az illúzióban is lebeghetünk, hogy egységesek vagyunk, erősek, mint egy tigris.

Az áltigris ötlete olyan sikeres lett, hogy állítólag már további kutyák is új dizájnt kaptak Indiában és továbbiakra is ez a karrier vár. A mi festett demokráciatigrisünk is nevezhető sikeresnek. Hiszen nem hagyjuk kimúlni. Sőt, vannak, akiknek valójában fel sem tűnik az álság, csak ülnek a kerítésen, mint Indiában az elriasztás tárgyai, abban a hitben, hogy rendjén van ez így.

A kutyából lett tigrisről még el kell mondani, hogy a festék állítólag nem ártalmas az állatra, egy hónap alatt le is kopik. Ez a festett demokrácia ellenben igen ártalmas az egészségre, és már vagy három évtizede nem tud elkopni. Újra és újra kerül festék, meg festő is, aki nagy hangon a képünkbe mondja, hogy márpedig ez egy igazi tigris, ne tessék itt majmoskodni.

                        A tigris, aki kutya (fotó: borsonline.hu)

"A vér nem válik vízzé...de sörré igen!"

Az alábbi sorok nem tartalmaznak termékmegjelenést, hanem visszatérek az 5. fotógalériám utolsó képéhez fűzött kérésemhez. Jelesül ahhoz, hogy ugyan ossza már meg velem, aki tudja az infót, mitől lehet retro egy véradás. 

                                "Retro véradás - a vér nem válik vízzé - de sörré igen"

Mert mire is gondol az ember? 

Régi lehet a helyszín bútorzata? Ez könnyen megesik sok helyen, ezt nem szokás retronak nevezni, egyszerűen szegényes költségvetésnek. 

Divatjamúlt öltözékben van a személyzet? Lásd az előbbi magyarázatot.

Neadjisten régi tűket használnak? Uhhh, ebbe bele se gondoljunk. 

A magyarázatot Beától kaptam meg üzenetben, láthatóan ő is ollózta. Legalábbis egy lehetséges magyarázat ez, de igen hihető. Eszerint:

Vagyis a honorárium milyensége a kulcs.

Aki nem hiszi, menjen el maga is egy retro véradásra. Utána meg mesélje el.

Elfekvő sztárkészlet

Aki nem ismerné, van az a vicc, miszerint korán reggel állnak az állatok a kocsma előtt, várják a nyitást. Mármint az eredi állatok az erdei kocsma előtt. Hosszú a sor, a nyuszika meg nyomakodik előre. Már majdnem az ajtónál van, amikor az ott türelmetlenkedő oroszlán tarkón ragadja és visszahajítja a sor végére. Mire a nyuszika: oké, akkor ma nem nyitok ki.

Ez jutott eszembe, amikor olvastam a hírt, miszerint egy alkalommal a Fiesta nevű együttes frontembere, Csordás Tibi csak úgy jutott be saját fellépésének helyszínére, ha megváltotta a belépőjegyet. A biztonsági emberek ugyanis nem hitték el neki, hogy ő a sztárvendég, így, ha nem akarta lekésni a saját programját, a pénztárhoz kellett fáradnia. Ilyen az, ha az ember túlértékeli az ismertségét. 

Ami pedig mindezeket összefogja: olvasom egy ismerősöm közösségi oldalon közzétett felhívását (gondolom, ő lehet a "kontakt-személy"), hogyasszonygyja értesítse az, akinek tudomása van bizonyos megadott dátumokon rendezvényekről, mert lenne azokra egy jelentkező "sztárvendég". 

Hmmm, sztárvendég keres magának rendezvényt. Biztos nagy sztár lehet. Aztán nehogy ne ismerjék fel, s hátrapenderítsék a sor végére.

                                              (Illusztráció: depositphotos.com)

Az én fotógalériám 5.

A szokásos szöveg: a negyedik után itt az ötödik (ITT az első, ITT a második, ITT a harmadik). Most is hangsúlyozom, saját felvételek és mentesek a tartalmat befolyásoló manipulációktól. (Nagyításhoz kattints a képre.)

Elsőre itt egy kis őszi hangulat (a fotó Érsemjénben készült):

Ez pedig a bolygónk kicsinyített másolata a nagyváradi Sas palotánál, arról a rendezvényről, melyről bővebben ITT írtam:

Egy telefonos holmikat árusító üzletben mivel támasszák ki a folyton becsapódó ajtót? Hát egy régi Nokia 3210-essel, ami a maga idején a legnépszerűbb márka volt:

Aranymondás a járdán - biztos nincs fészbukja:

Fürdőzés, mielőtt befagy a "medence":

Sport, vagyis inkább egy kis hangulat falusi focimeccsről (évekkel ezelőtt készült kép):

Egy dupla kép: ártézivíz-forrás tört fel Hegyközszentimre határában, rozsdaszínűre festve a környékét, a víz pedig tóvá változtatta a környéket:

Egy kis falunapi hangulat az elmúlt nyárról: a szalacsi menettánccsoport tamburmajorja:

Ez a fotó nem Kínában, vagy valamelyik dél-kelet ázsiai országban készült, hanem Érmihályfalván: százak járnak munkába az ARA cipőgyárba:

Dekoráció-lábbeli egy debreceni szaküzlet előtt:

A temető is el tud öregedni: az egyik sírkő már kidőlt, a mögötte levő még áll, de csak "mankóval":

Hangulatos szalmabála-kombájn a nyáron Érkörtvélyesen tartott traktorderbin:

Amikor túl nagy a választék a ruha (cipő, táska, bútor) boltban:

Egy újabb képsorozat, a visegrádi koronázási szobor. Eredetileg a szobor + száraz növényzet egy lila virággal - kompozíció volt a cél, ám egy ismeretlen "alkotó" installációja felülírta azzal, hogy a szobor csúcsára, akrobatikus ügyességgel felmászva, egy melegítőfelsőt tűzött (ugyanaz közelebbről, távolabbról):

Végül egy feladvány - bár a szöveg nehezen olvasható, mert panorámafotózás funkcióval készült, hogy az egész látszódjon, ám így is kibogozható: retro véradás lesz. Vagyis már csak volt. Aki tudja, mitől lehet retro egy véradás, az mondja már meg, köszönöm.

Öt tonnás terhelő bizonyíték

Gyakran az észak Velencéjének nevezik a belgiumi Brugge városát (bár ez manapság nem jó ómen a mindent elárasztó árvíz miatt), óvárosa 2000 óta rajta van az UNESCO világörökségi listáján, 2002-ben Európa kulturális fővárosa volt. Ehhez minden bizonnyal hozzájárul, hogy például nem csak kiállításokban, de köztéri szobrokban is gazdag. Ami persze vonzza a turistákat.

Meg a nem turistákat is.

Már jó kilenc éve annak, amikor egy Salvador Dali munkáiból szervezett kiállításon valakik egyszerűen a táskájukba rakták a spanyol zseni egyik szobrát. Igaz, a "Nő fiókokkal" (La Femme aux tiroirs) című alkotás fél méter magas és 10 kiló súlyú volt, de a százezer euró értékűre taksált zsákmány megérte a cipekedést.

Nem aprózta el ennyire a "művészet iránti vonzódást" az a román állampolgárokból álló bűnbanda, mely ugyancsak Brugget-t választotta célpontjául: egy összességében 5 tonna (!) súlyú szoborcsoportot lovasítottak meg, igaz, nem az eredeti helyéről, hanem ahonnan azt darabjaira szedve tárolták, míg a helyéül szolgáló tér felújítása zajlik. A tetteseket nem a művészi hatás ihlette a tolvajlásra, inkább az alkotás anyagául szolgáló bronz, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy fémtolvajokról van szó. A The Brussels Times úgy tudja, három gyanúsítottat állítottak elő, akik valójában derekas munkát végeztek. Egyrészt meg kellett szervezni a cucc elszállítását, hiszen 5 tonnát mégsem lehet csak úgy táskába tenni, mint egy kis himihumi Dali-szobrot. Aztán orgazdát is kellett találni, hiszen ha rajtuk marad, mégse tehetik ki otthon a kertbe, hogy irigykedjenek a szomszédok (bár, ha az a kert itthon van...). A feladatokat sikerrel teljesítették, a hatóság szerint a szoborcsoport már nem is létezik, "valahol, talán Hollandiában" már be is olvasztották. Az is tudható, hogy a csoportot régóta figyelte a rendőrség, de eddig nem volt ellenük terhelő bizonyíték. Hát most ez az öt tonna igen terhelőnek tűnik. 

Ha ellenben azt nézzük, hogy annak idején Bécsben (később Londonban is) hattyút ettek a Románia imázsán serényen dolgozók, mára pedig a képzőművészeti alkotások keltik fel figyelmüket, akkor határozott fejlődést kell elkönyvelnünk.

                    Ez az a szoborcsoport, ami állítólag már nem létezik...

                          (fotó: szekelyfold.ma)

Ez nem a karácsonyi angyalok völgye...

Ha karácsonykor játszódó filmet akarsz megnézni, akkor ez nem az, amire vágysz. Általában. Mert az ünnephez inkább illik mondjuk a Jégvarázs 2., nem volt tehát véletlen, hogy a mozi előtere gyerekekkel és szüleikkel volt szinte tele. Olyan gyerekekkel, kislányokkal is például, akikhez hasonló korúak a "főszereplői" a legújabb magyar kriminek, az Erdélyben - a történetből kikövetkeztethetően - 2011. karácsonyán játszódó Valan - Az angyalok völgyének. 

Amikor nagy port kavart a nyáron a Caracal-ban történt tinirablások (a mai napig nem tisztázott egyértelműen, hogy gyilkosságok is?) ügye, akkor olvastam valahol a megdöbbentő adatot: csak az elmúlt évben több mint ötezer (5078!) gyerek tűnt el otthonról Romániában, közülük 151 a 10 éven aluli, 1410 a 10 és 14 év közötti, 3517 pedig a 14 év feletti. Utóbbi kategóriába tartozik, illetve tartoznak azok a kislányok is, aki után a film valódi főszereplője nyomoz. 

A filmhez "egzotikus" forgatási helyszínként szolgál Balánbánya (románul Bălan), ami a filmben Valan néven szerepel, a filmbeli járművek is Hargita megyei rendszámúak. A lepukkant bányászvárosi környezet "ideális" a bűnözéshez, például a leánykereskedelemhez. E kettőhöz utánérzésként eszedbe juthat Székely Csaba: Bányavirág című drámájának hangulata, de akár az Elrabolva című filmtrilógia első része is, mintha egy pillanatra abból elevenedne meg az a hihetetlen bordélytanya... Valanban már az 1989-es forradalomkor sem volt egyszerű az élet, mi, Romániában lakók sokkal jobban érezzük a film hiteles közelítését az akkori és mai viszonyokhoz, a román-magyar egymás mellett élés buktatóihoz, mint a magyarországi nézők. Nem volt véletlen tehát, hogy a teremben - bár, mint mondtam, a moziban nagy tömeg volt - összesen kilencen ültünk. Nagyobb érdeklődésre számíthat a film székelyföldi bemutatóin (Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön), illetve Kolozsváron. És talán általában is nagyobb érdeklődésre számíthatna, ha az egyébként a világ bármely pontján megeshető történetet a hollywoodi filmgyár dolgozta volna fel több autósüldözéssel, lövöldözéssel, robbantással és nem utolsó sorban szexjelenettel. Bár utóbbiból ebben a változatban is van egy (egyébként szerintem teljesen indokolatlanul), a filmnek tagadhatatlanul van egy hangulata, ami sehol máshol nem érvényesülhet. Na, ezért voltunk csak kilencen a teremben. S bár a sztori eléggé tartja a feszültséget, meg fordulatos is, a végére pedig a gyilkossági ügy is megoldódik, mégis hiányérzettel jöttem ki a teremből: a leánykereskedelem ügye, ami valójában belendítette a sodrást, elvarratlan maradt. De lehet, így van ez jól (mármint a filmben), hiszen a valóságban is valami ilyesmi történik. Lásd a már említett Caracal-i ügyeket...

                                    (Illusztráció: corvinmozi.hu)

Az ember, aki átment(em) a hídon

Munkámból adódóan voltam először Esztergomban. A részletekből csak annyira emlékszem, hogy egy érmelléki borászok alkotta delegációval mentem, akik a Bazilikába vitték boraikat a Szent János-napi boráldásra. Arra nem, hogy, melyik évben volt ez, de legalább, sőt, inkább több, mint másfél évtizede. Az biztos, hogy 2007 előtt, hiszen Magyarország még nem volt a schengeni övezet tagja. 
Egy napos volt a kiruccanás, a "hivatalos" program mellett nem sok minden fért bele, de a Bazilika melletti, akkor még viszonylag új koronázási szobrot megnéztük, és elmentünk a Mária Valéria hídhoz is, a magyar oldali hídfőhöz. A szlovák oldalra akkor persze még nem lehetett átmenni - mint mondtam, a schengeni övezet még csak álom volt akkor - de egy kicsit adtunk a sebzett magyar léleknek, háborogtunk a történelmi igazságtalanságon. 
A minap újra Esztergomban járhattam. Bár egy schengeni határ átlépése már nem jelent újdonságot, nem hagyhattam ki, hogy át ne ballagjak a hídon Párkányba. Egy kicsit persze rákészültem az élményre. "Szemeztem" a híddal a Kálvária dombról, a már említett koronázási szobortól, majd a Bazilika kupola alatti oszlopsoránál lévő körkilátótól. 
Utóbbiról már sasoltam, hogy valóban van-e gyalogosforgalom. Volt. Hát akkor...
Jöttek-mentek a magyar és a szlovák rendszámú autók, idősek és fiatalok gyalog vagy biciklivel. Fiatalember hátán iskolatáska-hátizsák, a fejhallgatójára ügyel menet közben, lehet, éppen iskolába jár át Esztergomba. Egy idősebb pár bevásárlótáskát húz maga után, ideát biztos olcsóbb a cucc. Ügyet sem vetnek rám, biztos láttak már ilyen csodabogarakat, aki a híd közepén lévő, a határt jelző szlovák, később a magyar táblával próbál fotózkodni. Csak ki ne lépjek az 1+1 sávos autóútra, mert a járművek szinte egymást érik, az oszlopoktól meg nem látnának a sofőrök. Átmentem Párkányba (én nem fordultam vissza, mint 2009. augusztus 21-én Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök), az első elágazásig, közben elolvastam a szlovák meg magyar feliratokat, onnan is megbámultam a Duna felett a Bazilikát, majd visszaindultam. A magyar oldalon, a hídfőn lévő Magyar Királyság-címernél fotózkodtak valakik - ez megnyugtató, nem csak én turistáskodom itt. 
A hegymászók szokták mondani, hogy azért kell felmenni a hegyre, mert ott van. Ezt eddig elég botor magyarázatnak gondoltam. Ha most tőlem megkérdezné valaki, miért mentem át a hídon, hát...., mert ott volt. S mert csak úgy megtehettem.
- A híd a Bazilika kupolája alól, ott jobbra (kattints rá, úgy nagyobb):

- A Kálvária dombról a Bazilika, a Duna és odaát a szlovák oldal:

- A híd a koronázási szobortól:

- A határ innenső...

- ...majd onnansó oldalán:

- A Bazilika a párkányi Duna partról:

- Gyalogosok és autósok jönnek-mennek, ügyet sem vetnek a királyság-címerrel fotózkodóra: