Az én fotógalériám 2.

Két és fél évvel ezelőtt "rendeztem be" az első fotógalériámat, most meg úgy gondoltam, van annyi ilyen-olyan fotóm, hogy ideje a másodiknak. Az alábbi képek egy része megjelent a facebook-oldalamon (amikor még aktívabb voltam a közösségi hálón), egy része meg csak úgy elvolt eddig a "raktárban".

Íme a 17 darabos válogatás. Most is csak azt mondhatom, lehet, nem az utolsó és ezt fenyegetésnek is vehetitek. Már, ha nem leszek lusta erre az egészre.
(A nagyításhoz kattints a képre.)
A címek fentről lefelé haladva: 1. Áramvonalak   2. (Át)kúszónövény   3. Támasz   4. Biohajcsat   5. Falunapi UFO    6. Igei útravaló   7. Ikertornyok   8. Kellett neked visszajönni...   9. Kettős kereszt   10. Kiterjesztve   11. Küzdelem   12. Lángoló naplemente   13. Még hogy a kutyát sem érdekli...   14. Por előttem, por mögöttem   15. Tudathasadás   16. Társasodú   17. ÁramLó, avagy a földeléses paripa.

A magam részéről én szólok...

Tegnap írtam arról, hogy május 25-én (vagyis ma) életbe lép a személyes adatok használatát szabályozó egységes EU-rendelet. 

Meg arról is, hogy az elmúlt két évben, ami úgynevezett türelmi idő volt, senki nem strapálta magát, hogy felvilágosítson ennek mibenlétéről. 
Aki erre esetleg azt mondja, hogy részben éppen nekem, mint újságírónak lett volna feladatom a felhomályosítás, annak elárulom, nem csak én nem tudok erről szinte semmit (azon felül, amit a józan ész amúgy is diktál), de azok sem, akiknek engem kellett volna kiokosítaniuk, hogy aztán én továbbadhassam... 
A rendelet betartása tehát kötelező, ennek értelmében engem is figyelmeztetett a blogfelületem működtetője: kötelességem az olvasóim tájékoztatása. Az alább látható értesítést kaptam, amit megosztok veletek (rákattintva nagyítható, sőt, a "további információ"-t is megnézheted, ha IDE kattintasz), ugyanakkor megnyugtatok mindenkit: én magam senkiről semmilyen adatot nem gyűjtök és szándékomban sincs. Azt hiszem, ezzel eleget is tettem a kötelezettségemnek. Legalábbis jelen tudásom szerint. Szóval, én szóltam.

Fejjel megyünk a tűzfalnak

Sokszor dohogtam már azon, hogy miközben újra és újra figyelmeztetnek a hatóságok, hogy mennyire fontos vigyáznunk személyes adatainkra, azokat lépten-nyomon meg kell adnunk a legegyszerűbb ügyletek lebonyolításához is. Talán nincs is űrlap, mely a nevünk után ne a személyi számunkat kérné, sőt, az sem ritka, amikor nekem adják meg az ügyintézőét, ugyancsak a nyomtatványon, kéretlenül. Persze adataink halmazához tartozik még a lakcímünk, a telefonszámunk, e-mail címünk, ilyen-olyan jelszavak, kódok, stb. stb.

Pár perccel ezelőtt kaptam egy sms-t egy olyan üzletlánctól, melynek emlékezetem szerint soha egyetlen boltjában sem voltam, most meg a legújabb választékot ajánlják figyelmembe. Honnan tudják a telefonszámom?

Mindennek apropója, hogy május 25-én életbe lép a személyes adatok használatát szabályozó egységes EU-rendelet.

Azt hiszem, ezzel is úgy járunk, mint annak idején a szelektív szemétgyűjtéssel: mindenki akarja, mindenki helyesli, csak éppen nem volt és máig nincs rendesen előkészítve rá a jónép.

Most az adataink védelmének szabályozását zúdítják ránk, úgy, hogy a rendelkezéshez nincs úgynevezett végrehajtási utasítás. Például egy hivatalnok mit kérhet és mit nem? Mit tegyen, ha a kliens nem akarja megadni az adatait, mivel neki ehhez EU-garantált joga van, ellenben akkor meg nem kapja meg, amit akar? Patt helyzet?!

Nem kell nagy jóstehetség előre látni, micsoda feszültségeket fog kiváltani mindez, hiszen senki nem tudja, mi a teendő pontosan. Nőhetnek az ügyintézési idők, a várakozási listák, a sorban állási idők, hiszen a pult túloldalán ülő nem tudja és nem is meri tenni a dolgát, mint eddig, mert nem tudja, mikor hibázik, márpedig horribilis büntetéseket helyeztek kilátásba a szabálysértőknek. Akik talán azt sem tudják, mikor sértettek szabályt. A pulton kívül álló pedig szinten nem tudja, mit mondjon, mit ne mondjon, őt éppen úgy nem világosította fel senki semmiről. 

És akkor még nem is beszéltünk az on-line világról.... - bele sem merek merülni.

Hogy nem volt idő az előkészítésre? Hát, 2016. májusától lett volna, amikor elkezdett ketyegni a rendelet kihirdetését követő türelmi idő, de úgy tűnik, a hatóságoknak fontosabb dolguk volt. 

Amint az elején mondtam, sokszor dohogtam már a szerintem túlzott "adathalászat" ellen. Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy egyszer csak itt állunk máról holnapra a nagy "tűzfal" elé állítva, és úgy érezhetjük, mintha nem is a védelmünkre történne mindez, hanem a bosszantásunkra.

U.i.: Nekem is figyelmeztetnem kell titeket a kötelező rendeletre, az ITT történik meg.)

Nemzeti búcsú(ra)járás

"Érkezik a nemzeti egység! A vágány mellett tessék vigyázni!" Akár ezt is bemondhatná Erdély-szerte a hangosbemondó, hiszen a csíksomlyói búcsúra robognak a zarándokvonatok. Az anyaországból. Határok felett - naná, hogyan máshogy, valahogy csak át kell jönniük. Akár örömtelinek is nevezhetjük, hogy több ilyen szerelvény is indul, hiszen annyi az érdeklődő, hogy nem férnek fel egyre, akármilyen hosszú. És, ha már jönnek, fogadjuk őket dagadó kebellel, lengessünk zászlót a lengő zászló mellé, viszonozzuk lelkesítő szavakkal a lelkesítő szavakat. Nincs ezzel semmi baj, kell ez a nemzeti egységnek, végül is azt erősítjük. Határok felett, ahogyan a vonatok jönnek.

És milyen jó, hogy több szerelvény is érkezik, ráadásul más-más napokon, hiszen mindenkinek juthat belőle, nem kell senkinek félre vonulnia, esetleg megsértődnie, be lehet osztani: ki-ki fogadhat zarándok-testvéreket, lengethet zászlót, mondhat áldást, lelkesíthet. Akár az ökumenizmus jegyében is. Jöhetnének a vonatok a 9 és 3/4 vágányra is, mint a Roxfort Expressz a King's Cross állomáson, annyira varázslatos ez az egész.

Bocsásson meg nekünk a Csíksomlyói Szűz Mária. 

Ránk férne egy csodája.

                                       (Fotó: korkep.sk)

Helymeghatározó (ab)normalitásba

Aluljáróba hajtott egy idős hölgy Budapesten kocsijával. A Petőfi hídra igyekezett, és amikor a GPS azt az utasítást adta, hogy azonnal forduljon jobbra, már tekerte is a kormányt, szét sem nézett. Ott meg az aluljáró volt, de szerencsére nem robogott le a lépcsőkön, a kipufogójánál fogva fennakadt. Tanulság: ne hallgass mindig a GPS-re (de főleg nézz körül). Magam is jártam egyszer úgy, hogy csak a gépi útikalauzban bízva olyan utakra tévedtem, hogy előbb a jó aszfalt fogyott ki a kocsim alól, aztán már a foltozott is, olyan mezei úton találtam magam, hogy még csak egy templomtornyot sem láttam a láthatáron. A semmi közepén hirtelen tükörsima aszfalt következett - fellélegeztem. Áthaladtam egy falun, ami után pár száz méterrel újra véget ért a jó út. Érted? A faluban + előtte és utána 200 méteren aszfaltozott út volt, ami sem itt, sem ott nem kapcsolódott semmihez. Vélhetően az elöljáróság pénzt kapott a beruházásra, az mellékes, hogy szigetként álltak aszfaltjukkal az abroncsszaggató tengerben. "A polgármesterek legjobb barátja az aszfaltozott út és a vízvezeték", tartja a legújabbkori dakota közmondás. A napokban egy ilyen útavatón vettem részt, ahol az egyik nézelődő megjegyezte: úgy örülünk egy rendbe tett utcának (lakosok és elöljárók egyaránt), mint vak Laci a fél szemének, mintha karácsonyi ajándékot kapnánk, holott normális országokban ez már szót sem érdemel, annyira természetes. 

Ja, normális országokban.

De nem ott, ahol az országot vezetők, ha szorul a hurok a nyakuk körül, egyszerűen lelépnek, menedékjogot kérnek és kapnak egzotikusnak tartott államokban, aztán utánuk az özönvíz. Ahogyan Elena Udrea volt miniszter meg Alina Bica, a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség (DIICOT) volt főügyésze (!) Costa Ricában, legutóbb meg Radu Mazăre, Konstanca volt extravagáns polgármestere Madagaszkáron. Nálunk ez a "normális", meg sem lepődünk. Az ilyeneknek is valahogy mindig a legjobb barátja egy jól kitaposott út. Az ő GPS-ük nem az aluljáróba vezet.

                                        (Illusztráció: humour.com)

Változatok labdába rúgásra

Mint mondjak, nem lepett meg, amikor hallottam egy, a kispad dolgait közelebbről ismerő szakembertől, hogy egy viszonylag magas szintű (mármint a belföldi mércéhez képest), országos bajnokságban lévő focicsapat működését annak szponzorai - hogy is mondjam?! - szóval arra használják, hogy alapos tisztításnak vessék alá nem a sportban szerzett nyereségüket. A pénz piszkos holmi, ezt már gyerekkorunkban is megtanultuk. Nem hiába neveltek arra, hogy ha "pénzzel jártál", utána moss kezet. Ez az olcsóbb, szegényebbeknek való megoldás, akinek sok van, az megengedheti magának, hogy egyenesen a pénzt "fertőtlenítse" - ki tudja kinek a kezén járt legutóbb... Szóval, a helyzet még pikánsabb attól, hogy a csapatvezetők (legalábbis "akikre nem tartozik") állítólag nem is tudják, kik a szponzoraik, azok meddig támogatják őket, mik a célok. Úgy értem, a sportot érintő célok, a pénzügyieket tudjuk, már említettem...

Ezzel korántsem akarom párhuzamba állítani a két érmelléki csapatot, melyek a hét végén regionális rangadót vívtak (részletek itt), hiszen ők nagyjából örülnek, ha életben tudják tartani a klubjaikat, melyek igencsak sok évtizedet éltek/vészeltek át. Ellentétben a fentebb említett, országos érdekeltségűvel, melynek talán még személyi igazolványt sem készítenének, lehet meg sem éri azt a kort, nem arra találták ki. A mi csapataink (és most lépjünk túl a részletes tudósításban megnevezett kettőn) a túlélésre játszanak. Mert focinak lenni kell. Még akkor is, ha sokan az erre szánt pénzt inkább másban látnák szívesebben. Bár, ha megszűnnének a klubok, akkor meg ugyanezek azt mondanák, hogy: na, már ezt is tönkretették! Éppen ennek a közös sorsnak a tükrében érthetetlen, hogy miért éppen ők gyepálják egymást a leginkább, amikor szembekerülnek?! A győzelemre törekvés érthető, sőt, elvárás, de miért kell eljutni a pofonokig? Nekünk ennyi lenne: a győzelem öröme, a vereség bánata. Esetleg a "sportdiplomácia" sikere. A nagyobb téteket úgyis máshol játsszák ki.

                                    (Illusztráció: keptelenseg.hu)

Megnyitom a szezont - avagy ez nem fog elhangzani az idei falu(város)napokon sem

    Kedves megjelentek!
Örömmel látom, hogy mind a tizenhatan, akiknek szóltam, eljöttetek a megnyitóra. Közölhetem veletek a jó hírt: idén is kedvezően bírálta el pályázatunkat a Bergen Károly Kalap, így az erre a célra megítélt pénz legalább egy részéből meg kell tartsuk a már hagyományossá vált Lyukasgaras Fesztivált. Változatos programot állítottunk össze, hogy minél többféle papírt tudjunk összeszedni az elszámoláshoz. Legfontosabbnak tartjuk, hogy a helyi tehetségeknek adjunk megmutatkozási lehetőséget, hiszen büszkék vagyunk rájuk, meg ingyen is vannak. A legkisebbektől a legnagyobbakig színpadra állhatnak a délutáni hőségben, a műsor összeállításáért köszönet a fáradságot nem ismerő pedagógusoknak, akik nem mertek nemet mondani a felszólításomra, meg a szülőknek, akik ellenben a pedagógusoknak nem mertek, a gyerek érdekében (ezt az évet kibírják valahogy, utána úgyis viszik magyarba). A jókedvhez lesz itt inni és ennivaló több lacikonyhánál is, tessenek válogatni, de a sógor feljegyzi, aki nem nálunk költi a pénzt.

Vártunk a megnyitóra kedves vendéget a megyétől is, de sajnos még nem érkezett meg, másik három helyen is el kell mondja, hogy minden szavazat számít. Amint lehet, természetesen elmondja nekünk is beszédét, nem azért jön, hogy hallgasson. Meg aztán ő lesz a bográcsosfőző verseny zsűrielnöke is, úgyhogy ideje lesz nekifogni. Ha kész a kaja, el ne felejtsünk egy üstnyit jótékonysági céllal felajánlani a Kanna utca hátrányos helyzetű lakosainak, elvégre pont annyit ér az ő szavazatuk is, mint a tiétek.

Este sok szeretettel várunk mindenkit a koncertekre. Zacskó Manci mulatós művésznő régi kedvencünk, nem csak jó hangulatot csinál az igényes közönségnek, de rugalmas a számlatömbje is. A másik, a meglepetés sztárvendég is biztos remek lesz, de nekem is meglepetés, hogy ki ő, mert a nyakunkra küldött szervező menedzser úrnak, akinek le kell adjuk a zsét, tegnap még fogalma sem volt, melyik haknizót tudja sebtében megfogadni, aki mindig nagy örömmel és jópénzért jön a határon túli magyar testvérekhez, hogy lelkileg is feltöltődjön.
Köszöntöm az újságíró urat is. Majd szóljon, amikor megjelenik az írása a fesztiválunkról, hogy megvegyük az aznapi újságot, de tán még jobb lenne, ha inkább hozna egyet, mert nekünk nem jár, de az is kell az elszámoláshoz.
Nem is akarom tovább húzni az időt, lesz itt még később is elég süketelés, inkább átadom a szót a műsorvezetőnek, hogy kezdődjön a mulatság.
  (Szolid taps)

                                                     (Illusztráció: sracok.ro)

Volt valami a levegőben

- Kerestelek az este, nem voltatok otthon.

- Ja, Halott Pénz koncerten voltunk.

- Hogy hol?!

- Halott Pénz koncerten.

- Az nem valami fiataloknak való izé?

- Hát, szerintem nincs korhoz kötve. Igaz, nem sok korombeli üvöltözött ott, hogy "Ráveszel, mindenre ráveszel..."

- Nahiszen, elképzellek, amint éppen te üvöltözöl...

- Na, csak láttál volna... Jó, OK, nem üvöltöztem, de azért ott voltam a szeren.

- Maradtatok az Eddára is, mi?

- Nem.

- !?

- Szeretem én az Eddát is. Pontosabban szerettem. A régit. Az első három (+ búcsúkoncert) lemezes Eddát. Amikor Pataky még nem akart mindenáron a kör közepén állni. Mielőtt ráállt a mulatósra, meg az énekeljük el a himnuszt is - stílusra. Ha mulatóst akarok hallgatni, akkor ott van Kis Grófo. Mondjuk, nem akarok.

- Meg az Edda később is kezdődött.

- Ja, gondolom, mikor az ufók meghozták a frontembert.

- Nem lehet veled komolyan beszélni. Na, majd folytatjuk...

- OK, majd ahol a május földet ér.

- Mi van?!