Rendhagyó székfoglaló

Egy rövid időutazással szálljon velem vissza az olvasó 2009. novemberébe, amikor az államelnök választás első fordulójában egy füst alatt arról is kikérték a szavazók véleményét, hogy mit szólnának az addig kétkamarás törvényhozás egykamarássá alakításához, és a képviselők számának jóval négyszázon felüliből 300 alattivá apasztásához. A voksolók 80%-a bólogatott az indokolt takarékoskodási ötlethez, és az újraválasztott Traian Băsescu meg is veregette ezért a köz vállát... aztán maradt minden a régiben. Egészen a minapi parlamenti választásokig, és ezzel vissza is tértünk a mába. Hogy az időutazás okozta kábulatból magunkhoz térjünk, íme egy kijózanító pofon a népakarat arcára: a rettentő demokratikus romániai választási törvénynek hála a 452 választói kerületből nem ugyanannyi, de 588 jelölt szerzett mandátumot, ami összességében mintegy 120-szal tovább duzzasztja az eddigi létszámot! Nesze neked, csökkentés! Ha nem veszik rossz néven, nekem lenne egy áthidaló javaslatom, amolyan „hozott is, meg nem is”–módra. Tetszenek ismerni a székfoglaló nevű gyerekjátékot? A benne résztvevők számánál eggyel kevesebb szék van a körben, adott jelre le kell ülni. Akinek nem jut szék, kiesett. Namármost, a képviselők bemennek hétfőn reggel a parlamentbe, a házelnök kalapácsütéssel megadja a jelet, és kezdődik a székfoglaló a 300 ülőhelyért. Akik állva maradnak, arra a hétre mehetnek haza, vissza becsületes (?) foglalkozásukhoz, és természetesen képviselői fizetés sem jár nekik azokra a napokra. Hogy ez gyermeteg ötlet? De hiszen nem éppen ilyen gyermeknek néznek bennünket a sok ígérgetéssel?