A körmére néztem

"Nőnek lenni az egyik legnagyobb kihívás az életben. Jól nőnek lenni pedig még nagyobb." Egy - nyilvánvalóan - elsősorban nőknek szóló internetes újságban olvastam az idézett mondatot, szerzője persze egy hölgy, tehát tudja, miről beszél. Egy másik portál pedig fel is sorolja, szerinte (vagy angol tudósok szerint), miben jobbak a nők a férfiaknál: erősebb az immunrendszerük, nagyobb az ellenálló képességük, tovább élnek, az öregedési folyamat humánusabb velük szemben, a kommunikációban mindkét agyféltekéjüket használják, többfelé tudnak egyszerre figyelni, jobb a memóriájuk, intenzívebben az érzelmeik, empatikusabbak. És jobban alkalmazkodnak. Például azokhoz a divatokhoz is, melyeket követendőnek gondolnak. S melyek szerintem néha hihetetlenek. Hogy példát is mondjak, emlékeztek még az arasznyi, vagy annál is magasabb cipőtalpakra? Melyeket neveztek sok egyéb mellett csótányroppantónak, mamuttalpnak, árvízvédelmi cipőnek, zsiráfetetőnek, de legtalálóbb talán a bokagyilkos. Valami hasonló a már régóta hódító hosszú köröm. Vagy karom. Egy divatlapban olvastam (aminek nem vagyok követője, csak e téma miatt "lapoztam" bele), hogy bizony, a hosszú köröm már nem is divat. Egy másik szerint meg dehogynem, sőt, hiszen nagy előnye, hogy vonzza a tekintetet. Hát ebben egyetértünk, magam is csodálattal nézem egyik-másik köröm-költeményt. Például a fotón láthatót. Egy nemrégiben volt rendezvényen fényképeztem, bevallom, orvul, de nem tudtam ellenállni. Tulajdonosa is bőszen fotózgatott, karmaivalkörmeivel csodálatra méltó ügyességgel lavírozott okostelefonja "vezérlőpultján ". Akit már kérdeztem erről, azt mondta, az ilyen köröm semmiben nem gátolja, mindent el tud végezni, amit más. Én ezt nem tudom elhinni, és míg figyeltem a képen látható kéz végén lévő hölgy ügyködését, soroltam is magamban, szerintem mit nem tud vagy csak nehezen, esetleg önmagának is sérüléseket okozva véghezvinni. Hogy mi jutott először eszembe, azt most nem írom le (de te kitalálod), ám nyilván azért gondoltam erre először, mert én nem tudom, mekkora kihívás nőnek lenni. Nagykörmű nőnek meg pláne nem.

Rockpolitika

Régóta tudjuk, az igazán karizmatikus, mondhatnám úgy is, az iménti fogalmat kifejtve, hogy a tömegekre delejes erővel ható politikusok sokoldalúak. Nem csak a politika tudományához értenek, de mindenhez - is. Például a művészetekhez - is. Vegyük mindjárt a klasszikus példát: Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus, közismerten Néró császár, aki költőnek is hitte magát, a nép pedig imádta költészetét - mit tehet volna mást?! Mondhatnánk, ugye, lánglelkűnek is, de ez másik történet. Mikor végül öngyilkos lett, állítólag ezek voltak utolsó szavai: "Jupiterre, micsoda művész vész oda velem!" 

Adolf Hitler eredetileg festő volt, fiatalkori festményeinek jó részét egy osztrák, Samuel Morgenstern nevű üzletember vásárolta meg. Az illető akkurátus nyilvántartást vezetett, ebből tudni, hogy a führer képeinek jórésze annak idején zsidók gyűjteményeibe (!) került. A legdrágábban elkelt festményéért 42,3 ezer dollárt fizettek. A művészettörténészek nem tartják számottevő alkotónak, jobb véleményt is csak akkor mondanak képeiről, ha nem tudják, ki az alkotójuk. Talán mindenki jobban járt volna, ha a sikertelen festészet helyett az építészet felé fordul, melyben több talentumot mutatott, és ahogyan azt a bécsi képzőművészeti egyetemen tanácsolták neki...

E bevezető után térjünk rá a mondandóm lényegére: napjaink egyik delejes államférfija, nevezzük az egyszerűség kedvéért diktátornak, a könnyűzenében látja kitörési lehetőségét. Mit a kitörést, zsenialitásának megnyilvánulását: Gurbanguly Berdimuhamedow türkmén elnök saját unokája közreműködésével dobta piacra legújabb, Álom (Arzuw) című slágerét. A szöveget maga írta (ki érthet ehhez jobban Türkmenisztán-szerte?), és nem bízta a véletlenre az esetleges nemzetközi sikert, mindjárt angolul és németül is megfogalmazta azt. Ha szeretnéd megnézni/hallgatni, mi az, amitől talán még Fásy Ádám is megnyalná mind a tíz úját, kattints IDE. Legújabb slágerét, mondtam az imént, egyrészt, mert nem kérdés, sláger lesz ez, legalábbis Türkmenisztánban, másrészt, mert az elnök maga írta még 2015-ben a Go, Go, Go Turkmenistan! című hazafias dalt is, melyet a legalkalmasabbnak talált az általuk rendezett 2017-es Ázsiai Játékok himnuszává tenni (nem bajlódott átlátszó versenyt követően megnyeretni favoritjával a himnusszá válás jogát). Sőt, a rapbe is belekóstolt már, de az egykori szovjet slágert, a Karakum címűt is feldolgozta a művészetét csodáló, mögé egységesen felsorakozó türkmén nép gyönyörűségére (sic!). 

Látva, hogy némely politikusunk milyen lelkesen kacsingat az őshaza irányába, ihletődve a régió példáiból, nem lehetetlen, hogy talán a könnyűzene piacán is fel fognak tűnni. Hiszen pont ők miért pont ehhez ne értenének?! Van ebben lehetőség. És legyél nyugodt, lesz lelkes közönség is...

              Gurbanguly Berdimuhamedow, a muzsikus  (fotó: youtube)

BUÉK - Az igazság kényelmetlen pillanatai

Szilveszterhez közeledve mire vágyik az ember? Szórakozásra. Mi lehet erre megfelelőbb, mint egy jó vígjáték, pláne, ha még a címe is az, hogy BUÉK. Még akkor is, ha magyar alkotás és ha egy olasz film utánérzéseként született. 

Nem árulok el titkot az alaphelyzet közlésével: a baráti társaság úgy gondolja (bár némely tagjai csak egy kis unszolásra, illetve kiút híján), hogy jó móka, ha okostelefonjaikat kiteszik az asztalra, majd minden hívást, üzenetet és e-mailt mindannyiuk füle hallatára fogadnak/intéznek. 

Mondják az okosok (lehet, angol tudósok tanulmánya alapján), hogy ha a telefonvonalak még pár másodpercig élnének a beszélgetés befejezése, a vonal bontása után, a kapcsolatok (legyen az baráti, házastársi, üzleti, bármilyen) túlnyomó többsége megszakadna... Utalva az őszinteségre, illetve annak kitörésére, amikor a másik már nem hallja. Tudod, olyan ez, mint amikor a facebook-on a barátnőd pózolós-nyaralós-férjes-gyerekes-újruhás fotója alá azt írod, hogy "olyan cuki vagy drágám" (és ezt ő el is hiszi...), közben meg azt gondolod: micsoda egy tehén! Na, most képzeld el ezt a helyzetet, amikor nem hogy él a vonal, de mások füle hallatára kell intézzed a dolgaidat. A titkaidat. Azt, amit éppen az nem kellene halljon, aki ott ül veled szemközt. Az igazság kényelmetlen pillanatai. Miközben azt hiszed magadról, téged aztán nem lehet zavarba hozni, nincsenek titkaid. Aztán kiderül, hogy - várjunk csak?! Pláne, ha tudod, hogy vannak...

A film hét főszereplővel és pár mellékszereplővel gyakorlatilag egy helyszínen játszódik, ezzel együtt végig fenntartja a feszültséget. Ülnek a poénok is, végtére egy szilveszter éjszakai bulin vagyunk. Jellemző, hogy a moziterem zsúfolásig volt. A mellettem ülő fiatalemberrel nem mindig ugyanazon a csattanókon nevettük, tehát korosztálytól függetlenül lekötötte a figyelmet, ám spanok lettünk, megkínált popcornnal, a végén elköszönt.

A sztori egy pillanatra sem ül le, és a végén megúsztuk a teljes happy endet. 

Vígjáték? 

Ha jót akarsz, ne mindenáron ilyen bulijátékot szervezz szilveszterre. Persze, neked nincs titkod. De azért csak óvatosan...

                                               (Illusztráció: port.hu)

Pántlika a rozsdán

Az ünnepek körüli nagy ajándékozási cunami állandó polémiája: adomány vagy lomtalanítás? Tudok olyan szervezetet, mely felismerve utóbbi veszélyét, már megválogatja, kitől/kiktől fogad el "ajándékot". Idén is voltam már olyan karácsonyi ünnepségen, melyen a szervezők intézményét támogatókat látták vendégül, s a széksorokon ülők között voltak olyanok, akik szerintem ezt az egész támogatósdit azért csinálják (a lomtalanítás mellett), mert nem tudnak a szabadidejükkel mit kezdeni, illetve tetszik nekik az ezzel járó rivalda (nekik legyen mondva...).

A minap cseng a telefon. Felismertem a számot, úgy vettem fel, mint aki foghúzásra készül, nagyjából sejtettem, mi következik. De azért ez még engem is meglepett. Az illető családom hogyléte felől érdeklődött - ez biztos jele, hogy akar valamit. Persze, hogy akart: nagylelkűen felajánlott valami konyhai elektromos cuccot egy támogatásra érdemes intézménynek, ezt akarta tudatni velem. Megköszönve az információt mindjárt hozzátettem, hogy nem fogom megírni, tegye közzé a gesztust a megajándékozott fél, ha akarja. Azóta utána érdeklődtem és nem ért meglepetésként: olyan holmiról van szó, melynek a rozsdatemetőben lett volna inkább a helye... Nem is azért mondta, hogy nyilvánosságot kapjon - hangzik az átlátszó szabadkozás, csak egyszerűen tudatni akarta velem "ca cultură generală" (mint általános műveltség - románul), mintha csak azt mondta volna, hogy "ne haljál meg hülyén".

Tehát, ha legközelebb találkozol velem, és műveltebbnek látszom, mint legutóbb, hát tudd, ezért van.

Ünnepre hangolódtak...

Aki ismer, az tudja: a cím alapján természetesen nem arra kell gondolni, amire egyébként... Az ünnepek előtti időszak már csak ilyen, legyen az húsvét vagy karácsony, mindenki hangolódik. Egymásba érnek a "ráhangolódást" (brrr, ez a szó...) szolgáló rendezvények - melyek lehetőleg ne legyenek hosszúak, mert még sok a tennivaló: rohanni kell a főznivalót megvenni, aztán még fenyőfa sincs, nem beszélve a frizura rendbetételéről, a kozmetikusról, hiszen azért adjon magára az ember, meg takarítani is kellene. Ez az igazi ráhangolódás. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ideje lenne megvenni a fa alá való 564 ajándékot, mert persze a saját kezűleg készített cucc az igazi, meg a kézművestermék, meg a környezetbarát, de azért csak kellene egy kis csillog-villogó - zenélő - beszélő - nagyobb memóriájú - okosabb - lilább (zöldebb, rózsaszínebb).

Ebbe a nagy ráhangolódásba vittek egy kis friss ötletet azok a fiatalok, akik az olaszországi Chieti városkában úgy gondolták: ideje szakítani a megkövesedett hagyományokkal. A templomba elmentek ugyan, de ott a szertatáshoz használt tömjént kicserélték marihuánára. A plébános nem lehetett járatos a a füvek témájában (de ezek szerint a tömjénében sem?!), hiszen nem vette észre a turpisságot, annak rendje és módja szerint meggyújtotta a füstölőt és kezdődhetett (már elnézést) a buli. A füst persze ellepte a templomot, ám a hatásnak nem mindenki örült, páran rosszul lettek, kórházba is kerültek. De már jobban vannak - hogy mennyire, arról nem tudunk... Arról sem, hogy esetleg a karácsonyi énekeket haladóbb szellemű tempóban énekelték volna. A tetteseket még keresik.

A példát természetesen elrettentésnek szántam. Eszetekbe ne jusson. Hasonló hatás végett inkább nézzétek a Reszkessetek betörők-et, vagy hallgassátok a Wham-et.

                             (Illusztráció: depositphotos.com)

Spontán tanfolyam a mosdóban

A választott vezetőket azért választja vezetőjének a közösség, mert vezetésre alkalmasnak tartja őket (és mert nincs más választása). Ennek megfelelően elöljárókhoz méltóan talpraesettek, jól tájékozottak, minden körülmény között feltalálják magukat. (Nem kacag, nem legyintget!)

A választott vezetők fejlődőképesek, ennek érdekében továbbképzéseken vesznek részt. Az elme pallérozás közben is jelentkeznek azonban szükségletek, ezért az agytágító közbeni szünetben az öltönyös-nyakkendősök sorra sírülnek a mosdóba. Minden - hogy úgy mondjam - folyékonyan zajlik, ám kisebb sor alakul ki a kéztörlő adagolója előtt. A vizes kezű jólöltözöttek vizslatják a szerkezetet: kiderítik, hogy van abban papír, de nem jönnek rá, hogyan kell kicsalogatni?! Húzni nem lehet, mert nincs kint a vége; ajtaja nincs, gombot nem látni rajta. Megy az eszmecsere, közben a találkozónak helyet adó vendéglőben más is megfordul, egy divatosan sallangos ruhába öltözött fiatalember is betér a mosdóba, dolga végeztével kezet mos, majd a spontán tanácsot tartók között a kéztörlős ládikához furakodik. Tenyerét az annak hátán lévő érzékelőhöz tartja, majd elveszi az erre reagálásként előbukkanó, egy adagnyi papírtörlőt. Az összegyűrt papírt a szemétgyűjtőbe dobja, majd kiviharzik az ajtón, a hátramaradottak szemmel követik, majd összenéznek. Már nem jöttek hiába, egyvalamit biztos tanultak.

                                           Ezzel könnyebben ment volna... 

Autópálya-hógolyó

Autózik a gyanútlan állampolgár az autópályán, mármint az M 3-ason, igyekszik hazafelé, s menet közben hallgatja a rádiót. Általában zenét, hiszen amit országosan hallgatni lehet, azon a zenét érdemes... Azonban be-be csúszik egy híradás is, egész órákban legalább. Hallom a(z ott külföldinek számító) hírek között: a román kormányfő, Viorica Dăncilă azt mondta, hogy az év végéig el kell készülnie országában az ez évre beígért 100 kilométernyi autópályának. Ha nem, akkor meneszti a Közúti Infrastruktúrát Kezelő Országos Társaság (CNAIR) vezetőjét. Bár a bemondó természetesen komolyan olvasta fel, amit a szerkesztője elé tett, akár valami kabaré összeállításba is beillet volna, hiszen a kormányfő is vicces kedvében lehetett, ha ilyet december 8-án mond, amin aztán egész hét végén lehetett szórakozni. Neaga Narcis Ştefan idén májusban kapta meg kinevezését erre a közel sem nyugdíjas állásra, s eszerint ő az, aki talán ezekben a percekben is dobozokba rendezgeti a holmiját, illetve a hozzá közel állók, hiszen amikor egy igazgató jön vagy megy, akkor az emberei is jönnek/mennek. A kormányfői megnyilatkozás valójában nem is meglepő, annyi mindent hordtak össze már e témában az elmúlt évtizedekben, ez legalább vicces. 

Meg haszontalan, értelmetlen. 

Olyan mint a képen látható holmi, amit egy budapesti bevásárlóközpontban fotóztam. 

Így elsőre kitalálod, mi ez? 

Igen, valóban a fagylaltos kanálra emlékeztet és majdnem úgy is kell használni: hógolyókészítő. Nem kell már kézzel formálgatni a havat, hogy a tenyerünk lefagyjon, itt a megfelelő célszerszám, mindössze kb. 15 lejért. Hogy mostanában már alig van hó? Igaz, de ez nem a hógolyókészítőt készítők hibája. Egyébként ez is ér annyit, mint a romániai autópályákra vonatkozó szócséplés, attól sem épül meg nemhogy 100 kilométer, de egy méternyi autópálya sem.

Egy kis állampolgári séta

Kellemes, napsütéses vasárnap, éppen alkalmas arra, hogy nyugdíjas állampolgár sétáljon.

Hát sétál. 

Útja hogy-hogysem éppen arra kanyarog, ahol az EMLÉKMŰ van. Nyugdíjas állampolgár ráér, körbejárja. Szemrevételezi és megállapítja: az nincs olyan állapotban szerinte, hogy méltóan fogadja a közelgő nagy emlékünnepet. Nyugdíjas állampolgár nem maradhat tétlen ennek tudatában, az nem méltó egy öntudatos állampolgárhoz. Észrevételét hazaérve papírra veti, gondolatait gondosan, öntudatos és felelőssége tudatában lévő állampolgárhoz méltó módon önti formába. Ahogyan kell. Nem először csinálja. 

Másnap munkanap, nyitva az illetékes hivatal. Nyugdíjas állampolgár elsétál oda, írásba foglalt észrevételét benyújtja. Türelmesen megvárja, míg átveszik, és megkapja iktatószámát. Tudja mi az ügymenet, nem először csinálja. Régi motoros.

Az ÜGYET sínre tette. A hivatalt értesítette. Nyugdíjas állampolgár elégedetten hazasétál. Ismét teljesítette állampolgári kötelességét. Ahogyan azt jó állampolgárként teszi már évtizedek óta. Az állam mindig számíthat a kötelességtudó, megbízható polgáraira.

                                    (Illusztráció: fr.123rf.com)

A Nagy Testvér a nagy fal mögül

„Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek.” Ezzel a mondattal kezdődik az 1949-ben megjelent, ma már kultikusnak számító regény, melyet a Wikipédia így határoz meg: "Az 1984 egy szatirikus politikai regény és szerelmi történet George Orwelltől. Olyan disztópia, amelyben a felügyelő állam tökéletes alkalmazkodást követel a polgároktól hazugságokkal, félelemkeltéssel és kegyetlen büntetésekkel." 

Az író nyomasztóan ráérzett, mi fog bekövetkezni. Mert bekövetkezett az a kor, amikor bárkiről szinte bárki jelenthetett és jelentett is, amikor mindenkit figyeltek, megbízhatóakra és megbízhatatlanokra csoportosítva. Aztán olyan is volt, amikor azt hittük, ennek vége, hogy rövid úton kiderüljön: a Nagy Testvér "gondoskodása" sosem szűnik meg, esetleg átnevezik, más családba kerül, vagy... tökéletesedik. Azt még Orwell sem jósolhatta meg, amitől egy lépésre vannak Kínában, és ha ott igen, akkor a világ más táján sincsenek messze, de legalábbis majd importálni fogják. 

Mert fogják. 

A hír lényege: Kína egyre közelebb van ahhoz, hogy létrehozzon egy totális megfigyelőállamot. Mind az 1,4 milliárd lakosról személyes adatlap készül, melyen nyilvántartanak minden elképzelhető információt, például az egészségi és családi állapotról, iskolázottságról, a pénzügyi helyzetről, de a virtuális világban végzett mozgásokról is (mit lájkol, mit olvas, kivel beszélget, stb., stb.). Ezekből összeáll a kép, amit úgynevezett kreditpontokkal értékelnek, utóbbiak révén pedig a Nagy Testvér, vagyis a hatalom sorrendbe állít: a szerinte jókat simogatja, a szerinte rosszakat bünteti. A rendszer még nincsen kész teljesen, de arra már jó azért, hogy mintegy 10 millió (!) lakost máris büntessenek, mert rosszat mondtak az államról vagy a pártról (amiből, ugye nem sok van arrafelé). Például azért is lehet rossz pontot begyűjteni, ha valaki "túl sok" alkoholt vásárol, mert az a megbízhatatlanságot sugallja, ellentétben a pelenkavásárlással, ami felelősségérzetre utal és jó pontot ér. Aki a kellemetlennek számító muszlim ujgur kisebbséghez tartozik, az már ebből fakadóan hátrányban van, pelenkát is hiába vásárol ölszámra. 

Új módszerekkel tehát, de ugyanaz folytatódik. Lassan a hármas jelszót is ki lehet írni, ahogyan az említett regényben van: "A háború: Béke. A szabadság: Szolgaság. A tudatlanság: Erő." Aztán be lehet vezetni majd a Két Perc Gyűlöletet - vagy ez már be is van?

"Semmi sem a sajátod azon a néhány köbcentiméteren kívül, ami a koponyádban van", olvasható a regényben. Ezt gondolta Orwell 1949-ben. Ma már ez sem biztos, mondom én, ma. És csak remélem, hogy indokolatlan borúlátással. 

      (A teljes 1984 IDE kattintva olvasható.)

Különbség szakadék és szakadék között

Nem akarnék én itt most demagóg dumát nyomni, annak ellenére, hogy erőteljesen annak fog tűnni, de akkor is ez jutott eszembe. Hallom / olvasom, hogy "fordított" hotelt építettek Kínában. Előbb arra gondoltam, hogy a felső része szélesebb, mint az alsó, vagyis ettől fordított. De nem, egy szakadékba, pontosabban egy bányagödörbe, annak falára építették: 88 méter magas, vagyis mély, a 19 emeletből 3 a talajszint felett, a további 16 annak alatta van. Mind a 336 szobának van terasza, kilátással a kőfejtő tetejéről alábukó vízesésre, sőt, az alsó két szint már víz alatt van, mintha egy akváriumba merülne alá, az ablak előtt halak úszkálnak. Tíz éve kezdték a Shimao Wonderland építését, amiben ötezren vettek részt (munkások, mérnökök), 555 millió dollárt emésztett fel, de az ország látványos gazdasági fejlődésébe beleférnek a különleges beruházások. 

Olcsó poénnal tűnhet, hogy nekem mindjárt a romániai autópályák esete ötlött eszembe. Hogy csak a legutóbbi (november közepe) fejezetet említsem: a Marosvásárhely melletti és a városba bevezető szakasz (4,5 + 4,7 km) megépítésére a Közúti Infrastruktúrát Kezelő Országos Társaság (CNAIR) nyertest hirdetett, egy olasz meg egy romániai cég alkotta konzorciumot. Ami kétségeket ébreszt a dolog komolyságát illetően, hogy ugyanerre a szakaszra ugyanez a hatóság három és fél év alatt immár a harmadik győztest hirdette ki. Ez első kiírást megnyerő azért bontott szerződést annak idején, mert elfogyott a türelme, nem is csoda, hiszen a paktum aláírása után egy évig (!) a hatóságok nem adták át neki a munkaterületet... Első körben még 179 millió lej, a másodikban már 193 millió volt a győztes ajánlat értéke, most 209 millió lejnél tartanak, miközben - ezt talán mondani sem kellene - egy centi út nem épült. Azt már nem is érdemes felidézni, hogy a 2003-ban kezdődött autópálya-saga során mennyi pénz ment pocsékba (vagyis, akik zsebre tették, azoknak nagyon is hasznos volt), mennyi aktát gyártottak. De ezzel a fejlesztési morállal is lehet vezető helyre kerülni európai szinten: Románia az egyetlen ország a földrészen, ahol egy egész évtized tudott eltelni úgy, hogy egyetlen kilométernyi autópálya sem épült. Igaz, ez még 1990 és 2000 között volt, de azóta is csak éppen kilengett a mutató.

Kínában tehát a szakadékba építenek grandiózus hotelt. Nálunk eközben a ma már egyáltalán nem luxusnak számító autópályák építése van a szakadék mélyén (sok minden egyébbel egyetemben). Pedig a centenárium megünneplésére mi lett volna méltóbb, mint mondjuk a Bors - Brassó észak-erdélyi, 415 kilométeres autópálya felavatása?! Talán a népek is jobban - és többen is - örültek volna neki, mint a szobor és zászlódömpingnek. 

     (Az alább látható kínai hotelről, illetve építéséről ITT találsz videót.)

                                (fotó: ma.hu)

Megütött a főnyeremény

Tulajdonképpen lehet, hogy nem is fő, csak egyszerűen nyeremény.

Nem tudom. 

Levél jött ugyanis az adóhivataltól. Ez már önmagában is stresszhelyzet, hiszen ha bármilyen hatóság levelet küld, azok akarnak valamit (általában pénzt). Nos, ez esetben is nyitja az ember a borítékot, vajon mi esik ki belőle? Hát, részben rossz hír, részben jó. 

A rossz: arra szólítanak fel, hogy fizetni kellene az adót a nyeremény után. 

A jó: megtudtam, hogy van nyereményem.

Eddig ugyanis nem tudtam, mivel semmilyen nyereményjátékban vagy sorsoláson nem vettem részt, nem vásároltam kaparós sorsjegyet, nem fogadtam focimeccsre (kutyafuttatásra, gyeplabda összecsapásra, hokicsatára), nem tettem tétet illegális kutyaviadalra (szerintem azt is tudnák). Sajnos, a levélből sem derült ki, milyen úton-módon ütött meg a szerencse, de az sem, hogy mekkorát ütött, vagyis, hogy mennyi az adózandó összeg, de még csak az sem, mennyi zsét vár tőlem az állam. Egyáltalán, semmi sem derül ki belőle a száraz tényen kívül, hogy fizessek. 

A következő lépés tehát érdeklődni, hogy akkor mi is a tényállás. Ha minden jól megy, a következő levélben talán megkapom a szóban forgó nyereményt, ami remélhetőleg nagyobb lesz az utána befizetendő adónál (mert mit lehet tudni?!), s akkor jól jöttem ki a dologból. Kit érdekel akkor már, hogy mivel nyertem?!

U.i.: Ha megosztod ezt az írást, három napon belül téged is nagy szerencse fog érni. Amerikában van valaki, aki már tegnapelőtt megosztotta, és azóta árad neki a bőségenergia. A szomszédja nem osztotta meg, meg is fog halni előbb-utóbb.

Amikor a családfő hazajött a frontról...

Az 1918. november 11-ei fegyverletételi szerződés vetett véget hivatalosan az első világháborúnak. A "Nagy Háborúnak", ahogyan akkoriban mondták, nem sejtve, hogy lesz még nagyobb is. Az elmúlt napokban sok megemlékezést tartottak a 100. évforduló alkalmából. Én már régebb óta készülök az alábbi fotót nem csak közzétenni, de kicsit kielemezni is, hát most itt az alkalom. Ugyanis úgy saccolom, ez akkorról való.

Látunk tehát egy családot, számomra ismeretleneket, vélhetően falusi környezetben. Az apa egyenruhában, tehát bizonyára szabadságon van odahaza a frontról, ki kell használni az alkalmat egy fotográfiára. Pödört bajsza, egyenes tartása, kezében cigaretta - kemény férfi benyomását kelti. Korát nem tudnám megsaccolni, a lövészárok bizonyára nyomot hagyott az arcán. Ugyancsak nem tudnám megmondani, hány éves lehet a feleség, hiszen az a fejkendő a fiatalból is időset csinál. Ünneplőben van az asszony, cipője orra is csillog, a fotográfia készítése nem mindennapi esemény. 

És ott a két lány. Ma úgy mondanánk: vannak egy jó marékkal. Ők is ünneplőben, egyformában, amúgy is hasonlítanak, arcuk mint a telihold. Nyakukban egy-egy medállal gazdagított lánc, az is egyformának tűnik. Meg kell mutatni, telik rá. Ahogyan karórára is, amit csak a bal oldali lányon látunk, de a nyaklánchoz hasonlón a jobboldalinak is bizton van az anyja hátán pihenő csuklóján. A lányok természetesen nem ülnek, megtisztelik szüleiket.

Kicsit hűvös lehetett, a mellény vagy szvetter azonban nem mutatott volna jól a képen, ezért a jobbra lévő fára dobták arra a kis időre - a fotós meg nem figyelt rá, hogy "belóg", rontja az összhatást. 

A fotografálás nem volt mindennapos, más is kíváncsi volt a menetére. Nem is gondolta, hogy részben ő is rajta lesz a felvételen: a háttérben, jobbra, egy kisebb magaslaton lévő alacsony kerítés mögött a bámész, igaz csak derékig. A fotós őrá sem figyelmezett.

Ki tudja, volt-e, lehetett-e még így együtt a család?!
     (A fotó rákattintással kinagyítható.)

A szökőkút visszavár

A bevásárlóközpont mint egy hangyaboly. Minden emeleten jövés-menés, fiatalok, idősek, nők, férfiak. Néhányan álltunk a korlátoknál, mint egy hegytetőről bámészkodtuk az alattunk sürgölődőket. Legalul a szökőkút vízsugarai egyhangúan váltogatták egymást, váltakozó magasságig szökve. A medencében ezüstös és sárgás pénzérmék csillogtak. Vajon hova indultak, akik vissza szeretnének térni ide?!

A nyüzsgésből váratlanul kivált egy ránézésre talán 30-as évei végén járó nő. Odaállt a medence széléhez, bámulta a vízoszlopokat. Férje lehet, aki még ment pár lépést, mire észrevette, hogy magában beszél. Visszafordult, de nem közelített. Biztosan tudta, mi zajlik... A nő csak állt, emeletnyi magasból úgy tűnt, mintha valamit motyogna. Majd táskájába nyúlt, pénztárcájából fémpénzt vett elő, a vízbe hajította. Megvárta míg csobbant és a medence aljára ért. Még mindig várt pár pillanatot, mint aki erőt gyűjt, aztán sarkon fordult és elindult. A férfi feléje nyújtott kézzel várta. Egymás kezét fogva tűntek el a tömegben, mely ugyanúgy zsibongott tovább.  

                                  Igen, itt történt. Felismered?

Akkor is Király(nő)

Azt hiszem, egy mozifilmen akkor tudsz jól szórakozni, akkor tud kikapcsolni, ha nem vársz el az alkotástól többet, mint amit az nyújtani tud vagy akar. Ugyancsak nagy média-előkészítést kapott a Bohém rapszódia című, a Queen együttes zenéjének és frontemberének, Freddie Mercurynak a története. 

Az első kritikák nagy része azt kéri számon a filmen, hogy nem követi lexikális pontossággal a történetet, nem minden úgy, ott és akkor történt, ahogyan azt bemutatják. Magam elfogult vagyok a Queen zenéjére, de nem csak ezért mondom: aki pontos adatokra vágyik, olvasson rocklexikonokat, vagy internetes tudástárat. Hogy nem pontosan így zajlottak a dolgok? Meglehet, de mint mondani szokták, a történelmet mindig a győztesek írják - hosszabb-rövidebb távlatokból ki tudja már eldönteni, hogy azok, akiknek neve fennmaradt a történelmi emlékezetben, olyan életük volt-e, ahogyan emlékezünk rájuk. Vagy emlékeztetnek. 

De miért is kellene másként legyen? Miért kellene illúziókat rombolni a Queen-filmnek? Nagyon jól tudjuk, hogy a temetők tele vannak pótolhatatlan, nagyszerű, családjukat szerető, kifogástalan erkölcsű emberekkel, nem? Ráadásul, a film producerei között ott látjuk Brian May és Roger Taylor neveit, akik, ugye, a banda tagjaiként miért is akarnák nem hogy rombolni, de még csak szürkíteni is a legendává nemesülő sztorit? Ki tenne másként? A shownak pedig folytatódnia kell, mint tudjuk...

Az első "gyanús" jel az volt, hogy míg máskor már 10 - 15 perccel korábban is nyugodtan be lehetett ülni a mozi vetítőjébe, most zárt ajtó előtt alakult ki sor, szinte csak a kezdésre engedtek be. Ennek okára később jöttem rá, elmondani is később fogom.

Már az elejétől érdemes figyelni: az egyik koprodukciós tag illetve forgalmazó, a 20th Century Fox szignálja sem a megszokott, hanem egy gitárszóló-szerű effekt. A történet és a zene további egyvelege pedig szerintem, minden "művészi csúsztatás" ellenére olyan lendületes, hogy észre sem vettem, hogy eltelt a több, mint két óra. Miközben a végkifejlet pontos ismeretében mégis valahogy ott motoszkál: hátha nem is úgy... De persze, úgy. Hihetetlen, hogy 45 éves volt csak, és már 27 éve halott... "Sosem nézek vissza, mindig csak előre", mondja még pályája elején Freddie Mercury, amikor még csak éppen "átváltozott" Farrokh Bulsara-ból. Mi lett volna, ha családja nem kell menekülőre fogja és nem kerül Angliába? Mi lett volna, ha nem Paul Prenter a személyi menedzsere? Mi lett volna, ha akkoriban az AIDS nem jelent egyet a halálos ítélettel? Ezeken mind lehet elmélkedni, bújni az életrajzokat, de szerintem sokkal jobb élvezni a Queen zenéjét. 

Ha teheted, nézd meg a Bohém rapszódia című filmet. Akkor is, ha nem kedvenced a Queen. Ki tudja? Lehet, 134 perc múlva már az lesz, a Live Aid koncert részlete hátborzongató. És ne állj fel a székedből már a stáblista elején: közben is szól a zene, korabeli bejátszások is futnak. Mi is maradtunk. Hadd álljanak a következő vetítésre várok is az ajtó előtt. Megértőek lesznek.

  És ha esetleg más filmet is szeretnél a következő hetekben/hónapokban, én magamnak előjegyeztem:

- BUÉK

- Nyughatatlan özvegyek

                             (Illusztráció: port.hu)

Négykézláb a debreceni járdán

Az igazság, hogy nem éppen négykézláb voltam, de így jobban hangzik. Ellenben így is voltak, akik megbámultak. joggal: mit csinálhat ez a fickó a sötétben, mobiltelefonnal világítva és a járdán matatva?! Szerencsére nem néztek hajléktalannak, hogy kihívják rám a rendészetet... Történt, hogy ki tudja hány századszor lófráltam a Vár utcán, Debrecenben, de még csak most vettem észre ezeket. Talán éppen azért, mert sötét volt. Mármint hogy sötét volt, és a közvilágítás fénye pedig úgy esett, hogy feltűnt, a két lapon furcsa "karcolások" vannak. Helyi lakos ismerősömnek megmutatva a fotókat, felismerte a helyet, mondta, ő is tudja, hogy azok ott vannak, de sosem figyelmezett rájuk, gondolván valami közműcsap-fedelek. Joggal, mert, mint az alábbi fotón is látszik, ilyenek vannak is pár lépésnyire. Nappal pedig annyira nem feltűnőek, akadályt nem jelentenek, aki pedig a járda irányába néz, annak tekintete valószínűleg nem jut túl mobiltelefonja képernyőjénél.

Na, szóval, valami késztetés hatására visszafordultam, hogy én márpedig megnézem, mik ezek. Hát két - minek is nevezzem - talán emléklapocska. Olyan 15 X 15 centisek lehetnek, mintha rézből, az aszfaltba süllyesztve. Két, valaha az ottani házban élt személynek állítanak emléket, az egyik 1942-ben halt meg munkaszolgálatosként (nem is tudjuk hol), a másik 1944-ben, a lengyelországi Oświęcim haláltáborának (Auschwitz-Birkenau tábor-komplexum) deportáltjaként. Bizonyára nem voltak "híresek", hiszen akkor a falon kaptak volna márványtáblát, de családjuknak pótolhatatlanok, bár az sem derül ki, hogy ki és mikor választotta az emlékállításnak ezt az eredeti módját, de nyilvánvaló. Aki lehajol, hogy szemügyre vegye, máris fejet hajtott előttük...

A szövegek:

- Itt lakott / Ehrenreich Menyhért / sz. 1874 / deportálták 1944-ben / megölték / Oświęcimben

- Itt lakott / Wiener György / sz. 1902 / munkaszolgálatosként / meghalt 1942-ben

Egy 70 és egy 40 éves, tragikusan végződött életpálya a járdán. Vajon hány debreceni lakos tudja, hogy cipőtalpával fényesíti ezeket a táblákat? Egy fényesnek nem mondható történelmi kor két villanása a lábak alatt. Míg a járókelők majd simára nem gyalogolják a betűket. Akkor majd ezek is eltűnnek.
U.I. : Mint azóta megtudtam, úgynevezett botlatókövekről van szó, amelyek "nevükhöz híven rövid időre megállítják és – a személyes történetek bemutatásával – emlékezésre, elgondolkodásra késztetik az arra járókat, a véletlenül »beléjük botlókat«”. 
     (A fotó rákattintással nagyítható.)

Legyünk mi is gyökerek, avagy falunapi aranymondások rövid gyűjteménye

Hullnak a levelek, vége a falunap/fesztiválszezonnak. Úgy gondoltam, megosztom veletek azokat a magvas gondolatokat, melyeket idén szedtem össze, de nem csak, mert ez jó alkalom arra is, hogy ami korábbról még eszembe jut (bár eléggé el nem ítélhető módon nem jegyeztem le), azt is megörökítsem az örökkévalóságnak. 

A rendezvényeken illik ugye, köszöntőt mondani, ami a helyi elöljáróra és/vagy a "megkülönböztetett szeretettel és tisztelettel" köszöntött meghívottra hárul. (Már ez a "megkülönböztetett szeretet és tisztelet" is egy kategória...) Az ilyen beszéd mindig sok lehetőséget rejt a hülyeségek elhangzására, egyrészt mert mindenki kényszert érez, hogy valami nagyot mondjon, másrészt, mert a szónokok legtöbb esetben nem találják ehhez a szavakat (nem ritkán nincs is nekik elég raktáron, vagy nem tudják azok pontos jelentését), na, de ez nem is szempont egy-egy választáson. 

A beszédek állandó alappillére az összetartozás, az értékeink megőrzése, stb., stb. Amikor a szónok azt mondaná, hogy mi is legyünk olyan értékteremtők, akik a későbbi generációk számára az itthon maradás gyökereit jelenthetik (legalábbis asszem, ezt akarta), de ez lett belőle: "Legyünk mi is gyökerek!" Na, első lépésként ehhez ez nem rossz. Az összetartozásról meg csak ennyit:"Ha nem vagyunk együtt, akkor külön vagyunk!" Erről is kár lenne vitát nyitni... 

Csakúgy, mint a következő alapigazságokról. Az egyik a sokat ismételgetett múlt nélkül nincs jövő (ennek már lúdbőröztető változata: aki nem becsüli a múltját, annak nincs jövője), ami így hangzik: "Aki nem emlékezik, az felejt!" Erről ne feledkezzetek meg. A másik pedig a sokat emlegetett munkahelyteremtés nehézségének okára világít rá: "Jöttek a befektetők, de vagy továbbmentek, vagy nem telepedtek le." Így már érthető, nem?

Fogy a nemzet, ez sem újdonság. Tennünk kéne valamit - na, nem azt, amire te most gondolsz, hanem nagy nemzeti szinten, de legalábbis tudatosítani kell a vészhelyzetet. A szónok is jelezné a rettentő bajt, de túl gyorsan kavarognak fejében a gondolatok, össze is keverednek, hirtelen a "megkongatom a vészharangot" és a "ne legyünk vészmadarak" mondás ütközik, ez lett belőle: "És most megkongatom a vészmadarat!" Ez tényleg nagyot zúgott...

Mint már mondottam volt, a jövőre készülni kell, építkezni. "Amikor annak idején letettük az alapkőletételt..."  - jó nagy buli lehetett.

Egy, a már sokadik megszervezéséhez érkezett falunapot akarta dicsérni a megkülönböztetett szeretettel érkezett illusztris: "Nem változott a színvonal!" Ebben teljesen egyetértünk... Ez köszönhető például az olyan előadónak is, aki a műsora elmaradhatatlan részeként megköszöni a szervezőknek a gázsit, akarom mondani a meghívást, ezekkel a szavakkal: "Tapsoljuk meg a polgármestert, mert régi barátom, tehát megérdemli!" Ja, hacsak azért nem... 

Tedd a kezed a szívedre: mit ér egy falunap bál nélkül?! És arról van sejtelmed, mikor van egy bál fénypontja? Elárulom: "A bál fénypontja éjféltájban éri el majd csúcspontját!"

A szónokok nem felejthetik el, hogy szóljanak a fiatalokhoz, jövőnk letéteményeseihez. Hiszen előttük a jövő: "Ráértek még sok mindent elkövetni!" Aztán ők lesznek az elkövetők...

Véreim, énekeljük el így a vége felé a Szózatot:"Hazádnahaak lehendülehetlehenühül léhégy hiivehe ohó mahagyahar..." Megrendülten hallgattam...

                                            (Illusztráció: pomaz.hu)

Menyasszonytánc finánccal

Míg pár napja arról írtam, miként örökítik meg a fiatal pár egybekelésének örömét az amatőr fotósok és videósok, most itt egy hír (ami hónapok óta vissza-visszatérve borzolja a kedélyeket) lagzi-ügyben, hogy az Országos Adóhatóság (ANAF) is ki szeretné venni részét a mulatságból, a maga módján: felszólítást küldenek ki az ifiasszonyoknak és újembereknek, hogy ugyan már vallják be, ki húzta talpuk alá a muzsikát, ki fotózott-videózott (persze ez esetben a profikról van szó), kitől vették a sütiket, hol volt az egész vendégfogadás, stb., stb. A finánc így szeretné szerét ejteni az állítólag hatalmas méretű adócsalást rejtő esküvői iparág megfékezésének, és, hogy nyomatékot adjon szándéka komolyságának, a hírforrássá előléptetett fiatal pároknak is beígér 2000 - 5000 lej közötti büntetést, ha vonakodnak az együttműködéstől (ez, ugye, tekinthető egy kis plusz bevételnek is).

A szándékot, mármint az ANAF-ét, lehetne akár jónak is nevezni, ha... Ha úgy működne az egész adózási rendszer, ahogyan kell és nem kényszerülnének a vállalkozók folyamatosan kis- és nagykapuk keresésére. Azzal együtt mondom ezt, hogy maga az adócsalás egyidős az adózási kötelességgel és nem lehet olyan kicsi adót kivetni bármilyen téren, hogy ne legyen, aki ki akarja kerülni. Arról már nem is beszélve, hogy maguk a hatósági vezetők járnak elől "jó példával". Íme is egy példa: a napokban ítélték alapfokon 6 évnyi szabadságvesztésre a volt ANAF-vezért, Sorin Blejnart befolyással történt üzérkedés miatt, plusz elrendelték 12.513.894 lej elkobzását a vagyonából. Állítólag ennyi volt az üzérkedés eredménye, feltételezem, nem ezek voltak utolsó banijai. Ennyiből már kijöhetne pár lagzi, melyekben új koreográfiákat is be lehetne vezetni. Tudjátok, olyat, amelyekhez hasonlóakkal szórakoztatják mostanában a násznépet a mulatságok alatt. Például meg lehetne kérni a násznagyokat, hogy töltsenek ki vicces űrlapokat arról, ők hogyan jelentenék fel a fotóst, vagy mondjuk a szakácsnőt, a szövegbe pedig bele kellene szőni kötelezően oda (nem) illő szavakat, teszem azt mint kettős könyvelés, migráns, hűtlen kezelés, lesifotó. Vagy lehetne bújócskázni: a zenekar tagjai kellene elbújjanak, a vőfély alakítaná az őket kereső fináncot, akit a násznép hidegedik / melegedik bekiabálással instruálna. 

Régebben arról is volt már szó, hogy az ANAF a menyasszonytáncot is megadóztatná. Kiváló ötlet, ennek kapcsán lehetne egy olyan, kicsit pikáns játék (ezeknek mindig nagy sikere van), hogy a bankók és azokkal bélelt borítékok számára készített dobozt a menyasszony szoknyája alá rejtenék, az adakozók pedig pár szolid tánclépés után (hogy azért senki ne bukjon fel) ott kellene megtalálják azt, miközben az ara mórikálja magát, hogyasszonygya: ugyanmán' nemán'. 

Amikor pedig eljön a kivilágos kivirradás, a távozók a tésztás doboz és pálinkásüveg mellé számlát is kapnának, amit ott helyben ütne ki a kasszagépből az ajtónál sorban álló zenész, fotós, pincér, szakács, vendéglős. 

Az üdvözlő kártyán pedig ez állna: 

       Köszönjük, hogy velünk voltál életünk eddigi legszebb napján 

                                 Manci, Marci, ANAF.

Alább: meg is terveztem az alkalomhoz illő pénztárgéppapírt.

Szemben önmagunkkal, tizennyolc év után

"Egy csoda volt", mondták el kedden többen is több helyen, amikor felelevenítették 1956. október 23., majd az azt követő napok magyarországi, annak kapcsán határon túli eseményeit. Az ellenben nem lenne csoda, ha az akkoriak, ha valami csoda folytán látnák a mai közállapotokat a határon innen és túl, megrökönyödnének: mit csinálnak ezek?! Ezért vállalták a halált is akár?! Hogy rájuk hivatkozva szakadjanak pártokra, kiabáljanak egymásra mindent, hülyítsék, butítsák, hergeljék, uszítsák a jónépet. Mert ma már mindenki emlékezik, fejet hajt, koszorúz, mindenki mindent és bármit mondhat, hiszen demokrácia meg szabadság van. 

Mondom: demokrácia meg szabadság.

Az újabb nagyotmondó-verseny láttán, hallatán (azt nem mondom hogy olvastán, mert annyira nem vagyok elvetemült, hogy mindenki okosságait elolvassam, meg mit is tudnak még mondani?!) jutott eszembe az első tudósításom október 23-i megemlékezésről, Érmihályfalváról, mely egyben Bihar megyében is az első volt. Akinek mutattam az alább olvasható, saját archívumomból előbányászott cikkemet, rácsodálkozott: nem előbb kezdődött? Bizony nem. Azt nem mondom, hogy korábban nem lehetett szó bárhol, bármilyen rendezvényen az '56-os eseményekről, annak résztvevőiről, de szervezettem október 23-án ez volt az első megemlékezés, és Érmihályfalván. Ami mondjuk érthető is, tekintettel az Érmihályfalvi Csoportra. Hogy miért vagyok ebben olyan biztos? Mert emlékszem, szerkesztőim milyen lelkesedéssel fogadták a rendezvény hírét, s bízták rám, az akkor még külmunkatársra a tudósítás megírását. Mint látszik, ez 2000-ben volt, amikor a lap még "régi formáját" mutatta (több tekintetben is), az október 25-i lapszám 8 oldalból állt és 3000 lejbe került (majd 2005. július 1-től "vágtunk le" négy nullát, megteremtve az "erős lejt").

Akkor 44 évvel voltunk a történések után és ma is emlékszem, amikor Báthori Ferenc tanár úr felvetette a rendezvény megszervezésének ötletét. Hogy mi és miként zajlott, az itt aztán elolvasható. Látható, hogy nem volt annyi szervezet, meg egyesület, meg alapítvány, mint manapság (és nem csak Érmihályfalván), ellenben még nem érett meg az idő a közösség alapos megosztásra. Bár, így utólag, 18 év távlatából visszanézve már látom, az első komoly lépések már megtörténtek rá és talán csak nem akartuk látni, vagy nem akartuk elhinni, hogy megtörténhet, ami megtörtént. 

A tudósításban szereplők, a tanárnő kivételével, már sajnos nincsenek közöttünk... A felvetés a koncepciós perek elítéltjeinek rehabilitációjáról mit sem vesztett időszerűségéből. A történtek feldolgozására ellenben sokan, több módon vállalkoztak, már nincs hiány tanulmányokból, véleményekből. 

Anélkül, hogy bármilyen párhuzamra vetemednék az '56-osokkal, biztos vagyok benne, hogy ahogyan ők, a 18 évvel ezelőtti önmagunk is csak állnánk a mai állapotok láttán és dörzsölnénk a szemünket. Talán csak egy mondatot írnék le újra, jelen időben: A Magyarországon történtek hozzánk is kisugároznak, fényük és gyászuk egyaránt.

Októberhuszonhárom, ha éppen ráérünk

A "nép hangját" megszólaltatni mindig kockázatos, sosem lehet tudni, mi sül ki belőle. Persze, tudom, általában az, amit a kérdező szeretne, hiszen manapság már a videómegosztókon vágott filmeket tesznek közé, tehát például, ha a szerkesztő a nép bunkóságát akarja demonstrálni, akkor azokat a válaszokat tárja elénk, amelyekben a kérdezett asszonyságnak fogalma sincs, hogy mi az általa is lakott ország fővárosa, melyik a nemzeti ünnep, mi a fizetőeszköz, stb., stb. Bármi lehet a kérdés, bármi lehet  a felelet. Ma reggel is láttam egy ilyen "közvélemény kutatást": fiatalokat kérdeztek arról, hogy mire is emlékezünk október 23-án, miért is nemzeti ünnep? A viháncoló fiatal lányok mondtak furcsaságokat, de ami nem csak butaság, de teljesen logikátlan is volt, hogy "május elsejét", meg "a nagy októberi szocialista forradalmat" ünneplejük - na, itt nem tudtam eldönteni, hogy ennyire buták, vagy csak majomkodnak. Viselkedésük arra utalt, hogy tényleg nem tudják, nem néztem ki belőlük, hogy képesek ennyire megjátszani magukat. Az egyik még reagált annyira, hogy előkapta okostelefonját, akarom mondani ahhoz fordult, hiszen nem kellett elővegye, bizonyára mindig kézügyében van, és próbált hirtelen "telefonos segítséget kérni", de ennek eredménye már nem derült ki az összeállításból, mely persze ahhoz adott alapot, hogy egy következő stúdióbeszélgetés résztvevői megvitassák, mennyire érdekli a fiatalokat az '56-os forradalom témája. Bár a fentieket nem lehet általánosítani, tudjuk, vannak, akik tisztában vannak közülük is a történtekkel, de - és ezt már én teszem hozzá - a politikusok jó úton haladnak, hogy a felnövekvő generációkra az legyen jellemző, hogy nem tudják és nem is akarják tudni a tényeket, a történéseket. Mert a politikacsinálók már régen a nemzeti ünnepeket is arra használják, hogy üzengessenek egymásnak, kiszorítósdit játszanak, mocskolják egymást, amivel csak saját, egyre fogyó táborukat hergelik újra, meg újra. A többiek meg legyintenek, inkább el sem mennek például egy nemzeti megemlékezésre. Ha a manipulált lebutítás pedig tovább folytatódik, elérhetjük, hogy a nemzeti ünnepek eseményeit a szappanopera-tévécsatornák műsoraihoz kell igazítani, hogy legyen még, aki egyáltalán odamegy statisztálni, de csak úgy, hogy ne késse le Armandó és Luszesztita szerelmi történetének újabb fejezetét.

Sok boldogságot és térerőt

Ez a nap csak a tietek.

Házasságkötés, a fiatal pár életének legszebb napja.

Mondják. 

Boldogok a fiatalok. 

Boldogok az örömszülők.

Boldog a násznép.

Az öröm lerí az arcokról. Meg a koncentrálás. Az első sorban három hölgy egymás mellett, bőszen videóznak okostelefonjaikkal (az azzal megbízott videós is dolgozik persze). Mögöttük, mintha csak be lennének állítva, ugyancsak három hölgy, ők a pad alá figyelmeznek, nem nehéz kitalálni, ők is telefonjaikat nyomkodják. Bizonyára ők már elkészítették a legcukimukibb fotót, most versenyeznek, ki teszi fel hamarabb a fészbukra, hogy ömölhessenek a lájkok. Mert ez egy olyan legszebb nap, ami csupa boldogság. Csak ne kellene hol felállni, hol leülni. Így nem lehet közösségi (háló) életet élni. Mire a pap befejezi, kinek lesz nagyobb a nézettsége? Hogy mit mond? Hát biztos imádkozik a fiatalokért, micsoda hülye kérdés. Mit mondhatna mást?! Ja, az a fontos, a boldogságuk. Meg azért az sem árt, ha van térerő is.

                                 Ez meg a másik... (illusztráció: meska.hu)

Gordiuszi küszöb

Én tényleg élcelődtem csak azzal az előző bejegyzésben, hogy a szavazások érvényességi küszöbét, amit 50%-ról levittek 30%-ra, talán tovább kellene csökkenteni 20%-ra, vagy 10%-ra, aszerint, hogy a politikumnak éppen hogy felel meg, a nép meg mégiscsak dugja a fejét a hurokba valami módon. Erre mit olvasok? "Liviu Dragnea PSD-elnök jónak látná az érvényességi küszöb eltörlését." 

Szerinte "az érvényességi küszöb visszatartja a szavazókat attól, hogy részt vegyenek a népszavazáson. (...) Ha a romániai népszavazásokon nem lenne érvényességi küszöb, a szavazók nagyobb számban járulnának az urnákhoz, azok is szavaznának, akik nem értenek egyet a referendum kérdésével”. (maszol.ro)

Azt még csak el lehet fogadni, hogy a népszavazás kezdeményezője nem adja fel, a Koalíció a családért civil szervezet "tovább fog küzdeni  a hagyományos családért", hiszen mi mást tehetnének, mivel igazolnák létüket (van ezzel más is így, állandó harci tűzben kell égniük), de valójában az sem meglepő, hogy a PSD-elnök ezt mondja. Itt egy alkalom, amikor fel lehet vetni egy számukra és alkalomtól függően akár a többi párt számára is kedvező lehetőséget. Hogy hülyeségnek hangzik? Hát persze, így szokott kezdődni. Aztán majd legömbölyítik a kijelentés irritáló sarkait, felöltöztetik csillogó jogszabály-ruhákba, és nem csak az a lehetőség szűnik meg, hogy távolmaradással lehessen jelezni a feltett kérdésről, hogy értelmetlen és/vagy helytelen és/vagy időszerűtlen és/vagy egyszerűen baromság, de elég lesz mozgósítani a pártapparátust és a hozzá közeli örökös tagságot, aztán adtunk a demokráciának.

Újra csak visszatérek egy korábbi bejegyzésemhez, amikor azt az automatát mutattam be, amelyik négy gomb által négy lehetőséget kínált fel a szolgáltatását igénylőnek, ám azt sem rejtette véka alá, hogy bármelyiket nyomod meg, az eredmény ugyanaz lesz. De úgy tűnik, megadta a választás lehetőségét. Nos, ezt az automatát kellene bevezetni a szavazásokkor is: aki mindenképpen demokráciát akar játszani, az elmehet, megnyomhat egy gombot, majd nyugodtan hazamehet. Az eredmény úgyis ugyanaz lesz, a részvételi arány sem számít. Dragnea tehát valójában átvágna egy gordiuszi csomót, amit most nevezhetünk részvételi küszöbnek is. Ráadásul egy csomó adminisztrációt is kiváltunk, papírt, energiát, pénzt spórolva. Na, tessék, már sorolom én is a pártoló érveket. Jobb is lesz, ha abbahagyom.

           A már korábban is bemutatott automata: "Dobja be a pénzt és nyomja meg bármelyik gombot"

Akármennyi % ±1

Bár még nem hivatalos, de "a család alkotmányos meghatározásának módosításáról szóló referendumon" urnazáráskor 20,41% volt a részvételi arány. Annyit meg már azért csalni sem lehet, bármilyen gyakorlata van benne az érdekelteknek, hogy elérjék a szükséges 30%+1-et. 

Akkor meg minek is? Mármint minek is volt ez az egész? 

Meg minek is egyáltalán a nép akaratának megszondázása?

Mert ugye kezdetben vala az 50%+1 fő a többség, azaz egy szavazás érvényessége. Ha nem jött be, akkor le kell vinni pl. 30%-ra. Lám, az sem jó, akkor le kell vinni pl. 20%-ra, vagy 10%-ra vagy... minek is egyáltalán szavaztatni a botor népet?!

A sikertelenséghez persze az is hozzájárult, hogy nem valósak a választási listák. Amit persze a hatóság tud. De mégsem tesz semmit, látszólag megnehezítve ezzel saját dolgát, mert a százalékot persze a hivatalos, az elhunytakat, elköltözötteket meg még ki tudja kiket is feltüntető lista után számolják. Akkor miért? Talán csak nem azért, mert végül is az EU-ban a lakosság számaránya szerint nyom a latban egy ország, amikor "helyzet" van!? Mondjuk, ha be kell állni ilyen-olyan pénztárak elé.

Aztán, hogy mennyire is fontos a szavazók véleménye? Emlékeztek még minden bizonnyal arra a 2009-es referendumra, amikor (Traian Băsescu akkori államfő kezdeményezésére, de ez most mellékes) érvényes és eredményes szavazáson nyilvánította ki a nép, hogy Románia térjen át az egykamarás parlamentre és a törvényhozásnak legfeljebb 300 tagja legyen. Mindezek után azt mondta a kormánypárt, hogy az egész csak "véleménynyilvánító népszavazás" volt és hány lépcsője van a romániai törvényhozásnak azóta is? Mint annak előtte.

Akkor volt véleménye a népnek, jelentős arányban, mert értelmét látta. Vagyis remélte.

Most meg, ugye látjuk: minek is szavazni valamiről, ami, bár kicsit más formában, de már eddig is benne volt az Alkotmányban, másrészt nem is kellene foglalkozni vele. 

Ha azt vesszük, amit a politikusok is szoktak hangoztatni, amikor érdekük éppen úgy kívánja, hogy tudniillik az urnáktól való távolmaradás is egyfajta véleménynyilvánítás, akkor mégis csak volt itt eredményesség. Már csak a konzekvenciákat kellene levonni. De mindenkinek magáról, nem pedig a másikra mutogatni. 

OK, OK, tudom, ez egy álom, most majd jönnek a magyarázatok. Na, ezért van ez a 20,41%.

                               (Illusztráció: youtube)

Igent mond-e Costa Rica a családra?

Korábban, például ITT, már filozofáltam arról, hogyan fordulhat elő, hogy a volt turisztikai miniszter, Elena Udrea (illetve Alina Bica, a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság - DIICOT - volt vezetője) miként is hagyhatta el az országot úgy, hogy bűnvádi eljárás zajlott ellenük, sőt, ítéletek is születtek. Persze a megfogalmazódott kérdések nevezhetők költőinek is a lehetőségek e széles hazájában. 

Újabb hír, amin éppen rágódnak a román hírtévék (is), hogy a két nevezettet a helyi hatóságok együttműködve az Interpol ottani embereivel elfogták Costa Ricában, ahova ugye "orvosi javaslatra" utaztak, egyszersmind politikai menedékjogot kértek. Mikor ezeket a sorokat írom, állítólag San Joséban, az Interpol zárkájában várják a továbbiakat. 

Érdekes fejlemény, legalábbis Elena Udrea esetében, hogy időközben megszülte kislányát. Az egyik hírtévé (bár lehet, a többi is) megszólaltatta a volt miniszter romániai ügyvédjét, aki szerint van esély arra, hogy védencét ne adja ki a közép-amerikai ország. Az indok: az újszülött kislány Costa Rica-i állampolgár, az ország törvényei szerint pedig az anyának a gyereke mellett a helye.

A Románia jogállamiságát jelesül bizonyító elfogásokra érdekes módon, mondhatnánk a véletlenek hihetetlen összejátszása révén, éppen - a hivatalos megfogalmazás szerint - a "családra igent mondó" alkotmánymódosító referendum előtt került sor. Érdekes lenne, ha Elena Udrea kiadatására éppen azért mondanának nemet Costa Ricában, mert ... igent mondanak a családra.

                  Elena Udreát az utcáról gyűjtötte be az Interpol (fotó: digi24.ro)