Ezt nem ismered?
Egy nagyjából velem egykorú(nak tűnő) férfi kérdezte lányát (bár nem
ismerem őket, de hogy az volt, nem kérdés, látva vonásaikat), miközben
ringatózott copfja a Léna ritmusára. A lány, akit szintén ringatott
a dal, nemet intett fejével: bizony, hol volt ő, amikor ez az
Omega-sláger tarolt...
Mindez már a vasárnapi, az V. Szent László napokat záró
koncert ráadásában volt, a váradi várban, a Lénát a Gyöngyhajú lány
követte. Ezt már a kislány is ismerte, sőt, az a fiatalember is, aki
addig csak láthatóan brahiból vett részt a koncerten, meg, hogy
csaphassa a szelet a vele lévő kiskorúnak
és a gitárszólókra majmolva igyekezett imponálni annak. Ám a Gyöngyhajú
lány neki is bejött, még a szövegét is tudta, sőt, a nagy átélés
közben még pacsizott is azzal a "vén rockerrel", aki pár lépésre állt
előtte, és aki egyébként mindenkivel pacsizott, aki szembejött és
hajlandó volt...
A '70-es évek legvégén, a '80-as évek elején tapasztalhattam meg,
tinédzserként, hogy Székelyföldön elérhetőek voltak olyan magyarországi
holmik, amik nálunk nem, annak ellenére, hogy mi a határtól
karnyújtásnyira éltünk. Így jutottam hozzá például Csíkszeredában Jókai
kötetekhez, vagy éppen az Omgea együttes 1977-ben megjelent Időrabló
című lemezéhez (a képen, kicsit kopottan), de a zenénél maradva, Fonográf, Bojtorján,
Neoton lemezek is képbe kerültek. Kétségtelen, hogy abban az
életkorban mindez hozzájárult a zenei ízlés alakulásához.
Az 55 éves Omega váradi koncertjén pedig ezek az emlékek
felelevenedtek. Mint a régi és nem olyan régi dalok. A koncerten, melyen
nem volt sok szó. Minek is?! Kit kellett volna bemutatni? Nem kellett
kérni a közönséget, hogy tegye fel a kezét. Meg tapsoljon. Meg
énekeljen. Mert tapsolt. Mert énekelt. Mert évtizedek óta tudják, hogy
"Ilyen a világ, s kell a fegyver", vagy az sem változott, hogy "A lényeget fentről / Úgysem veszed észre". Ma is érvényes, hogy "aki ebbe a játékba kezd / Az elég, ha egyszer veszt", mert "azt hittük, az ég mindig sötét /Ezért bánt, hogy itt vagyunk /Mert zarándoklatunk véget ért". De mielőtt nagyon elkeserednénk, mindig ott a remény: "hív egy
gyöngyhajú lány / Álmodtam, vagy igaz talán / Rám vár gyöngye mögött /
Ég és föld között".
A dalok egymás után azt a képzetet keltették,
hogy egyetlen nagy szimfónia részesei vagyunk, gyorsabb és
lassúbb, ismertebb és ismeretlenebb, lágyabb és keményebb tételek
váltakozásának. Mindehhez jött a lézerfényjáték, ami
egészen fantasztikusan volt megkomponálva - ezt látva elképzelhető,
milyen hatása volt ennek a '80-as években, amikor az Omega párját
ritkítóan már alkalmazta ezt a látványhatást a koncertjein!
Ha rajtam
múlt volna, a ráadásban a Gyöngyhajú lánnyal lett volna vége
a koncertnek, úgy éreztem, annál már nincs feljebb. Számomra nem is
volt, de a Petróleumlámpa nem maradhatott ki. Amikor
a basszusgitár "beetetésként" megkezdte a félreismerhetetlen zenei
alaptémát, nem messze tőlem egy olyan középkorú-forma hölgy olyan
önkívületbe esve kezdett táncolni, hogy az minden rajongást megmagyarázott. Ahogyan jöttünk már kifelé a várból, halottam,
hogy egy hölgy kifogásolta: miért nem játszották el a Régi csibészeket
is? Szerintem jól tették. Van néhány régi nóta, melyek
"ellakodalmizenésedtek". Persze, ezzel lehet nem egyet érteni, és
természetesen ez nem az együttes hibája, sőt, éppen a népszerűségükből
adódik, de valahogy már nem illik a sorba, akkor sem, ha az
Omega-történelem része. Megesnek ilyen epizódok a mi életünkben is...
Ellenben még jól esett volna mondjuk a Gammapolis, az Ezüst eső, a Nyári éjek asszonya, meg... még vagy tucatnyi, sőt, ha még mindig a várudvaron lennénk sem igen kellett volna ismételjék magukat, telne 55 év repertoárjából.
Nekem a legnagyobb élmény a Hajnali óceán volt: a zene, a szöveg és a
lézershow tökéletes egysége.
Majd erre fogok gondolni, amikor rám zúdul
a nyári falunap mulatási.
(Fotók: Facebook/Szent László Napok)
2017. június 26., hétfő
2017. június 20., kedd
Akko' csííke!
Ismeritek bizonyára azt a ma már klasszikusnak tekinthető viccet,
miszerint a kínai kifőzde tulaját megkérdezik Budapesten (vagy valahol
Magyarországon), hogy egy bizonyos étel milyen húsból készült. Kutya,
mondja (és képzeld hozzá a kínai magyar kiejtését). De ebben az
országban tilos a kutyahús fogyasztása, jön a válasz. A kínainak szeme
sem rebben: Akko' csííke!
Ez arról jutott eszembe, hogy Bali szigetén rajtakapták a vendéglátósokat, hogy konkrétan megvalósították a viccet: csirkehúsnak adták el a kutyahúst. Persze nem most óta, a riporterek megszólaltattak egy 80 évesnél idősebb bácsit, aki már legalább 30 éve abból él, hogy szállítja az éttermeknek a csirkehúsnak valót - mármint a kutyahúst. Mellesleg Balin nem tilos a kutyahús fogyasztása, de a turisták átverése igen. Bár utóbbi mondjuk Pesten is, ennek ellenére - mint halljuk a híradásokból - nem ritkaság, hogy százezres számlákat tesznek az egy koktélt fogyasztó külföldi orra alá.
És, hogy mit eszünk? Nem kell ahhoz Balira menni, hogy "kutyául" étkezzünk. Egy ismerősöm mondta, hogy ő csak a saját, házi nevelésű csirkéjét eszi meg. És mit adsz neki?- kérdeztem én, mire nagy győztesen rávágta: hát tápot. Na, akkor OK, az biztos sokkal egészségesebb, mint amelyiknek nagyüzemileg adják a tápot. Egy másik ismerősöm (hiszen az előzővel ezt a témát nem lehetett tovább göngyölíteni), felhívta a figyelmemet: nézzem meg, hogy a baromfiudvarok körül mindig ólálkodó patkányok messzire kerülik azokat a szárnyasokat, melyeket táppal nevelnek. A patkány egy okos állat (egyébként is, ezt tudósok is mondják), nem eszik meg minden sza..., izé, olyat, ami számára káros - nem úgy, mint mi, az evolúció csúcsteljesítményei.
De, hogy változnak az étkezési szokások, egy másik bizonyíték: régen nem ette a hernyó a diófát. Na, nézzétek meg manapság. Ki tudja azt is mivel verték át...
Ez arról jutott eszembe, hogy Bali szigetén rajtakapták a vendéglátósokat, hogy konkrétan megvalósították a viccet: csirkehúsnak adták el a kutyahúst. Persze nem most óta, a riporterek megszólaltattak egy 80 évesnél idősebb bácsit, aki már legalább 30 éve abból él, hogy szállítja az éttermeknek a csirkehúsnak valót - mármint a kutyahúst. Mellesleg Balin nem tilos a kutyahús fogyasztása, de a turisták átverése igen. Bár utóbbi mondjuk Pesten is, ennek ellenére - mint halljuk a híradásokból - nem ritkaság, hogy százezres számlákat tesznek az egy koktélt fogyasztó külföldi orra alá.
És, hogy mit eszünk? Nem kell ahhoz Balira menni, hogy "kutyául" étkezzünk. Egy ismerősöm mondta, hogy ő csak a saját, házi nevelésű csirkéjét eszi meg. És mit adsz neki?- kérdeztem én, mire nagy győztesen rávágta: hát tápot. Na, akkor OK, az biztos sokkal egészségesebb, mint amelyiknek nagyüzemileg adják a tápot. Egy másik ismerősöm (hiszen az előzővel ezt a témát nem lehetett tovább göngyölíteni), felhívta a figyelmemet: nézzem meg, hogy a baromfiudvarok körül mindig ólálkodó patkányok messzire kerülik azokat a szárnyasokat, melyeket táppal nevelnek. A patkány egy okos állat (egyébként is, ezt tudósok is mondják), nem eszik meg minden sza..., izé, olyat, ami számára káros - nem úgy, mint mi, az evolúció csúcsteljesítményei.
De, hogy változnak az étkezési szokások, egy másik bizonyíték: régen nem ette a hernyó a diófát. Na, nézzétek meg manapság. Ki tudja azt is mivel verték át...
2017. június 10., szombat
Körülöttünk a nagyváros
Árnyékban 29 °C, mutatja a köztéri hőmérő. A nagyváros piheg a hőségben.
A forgalmas korzón ki siet, ki ballag. Alig-rövidnadrágos, tetovált combú, hollófekete hajú nő nagyon koncentrálva egyensúlyoz arasznyi magassarkújában. A viháncoló tinédzsereket majd' elrántja a pórázát rángató, kis karosszériájú kutya. Nagymama unokái keze után kapkod: vigyázzatok, itt villamos jár. Energiaitalt isznak fiatal srácok - nekik még ital nélkül is kellene legyen.
Piros csőrű, fekete tollú madárka tipeg a pad alatt, melyen erősen túlöltözött, hajléktalannak tűnő férfi bóbiskol. Dzsekiben, fején kapucni. Fiatalember megy el mellette, félig szívott szivart tesz le a padra. Erre felriad. Elteszi az adományt.
Beszélgetni kezd.
Magában. Ki tudja kinek, miről magyaráz, de nagyon lendületesen.
Átül a lócáról egy kapualj lépcsőjére.
Senkit nem zavar, senki nem zavarja. Látható lelki békében társalog magában.
A pár lépésre lévő bisztróból egy csinos, rövidnadrágos-kötényes pincérlány lép hozzá, műanyag dobozkában makarónit tesz le mellé, villával, kóla is jár hozzá. Megköszöni, ismerik egymást. Csendben eszik.
Közben azért magyaráz tovább.
Egy fiatalember aprópénzt nyújt.
Alig végez a makarónival, újabb pincérlány jelenik meg: süteményt hozott. A doboz az ócska hátizsákba kerül: jó lesz később.
Hasonló öltözetű nő áll meg mellette, pénzt próbál kunyerálni tőle. "Nincs, nincs" - elhajtja. Járókelők jönnek, mennek. Többen is ráköszönnek. Békésen üldögél. Fennhangon osztja a világ dolgait. Világa dolgait.
Nyűtt kezeslábasos legény érkezik. Megáll előtte, nézi. Méregetik egymást. A tésztás doboz után nyúl. Odaadja, amaz elveszi, tovább indul. Vigyázz magadra, szól a fiatal után.
Körülöttünk nyüzsög a nagyváros.
(Illusztráció: news.vice.com)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)