2017. június 26., hétfő

Ω

Ezt nem  ismered?
Egy nagyjából velem egykorú(nak tűnő) férfi kérdezte lányát (bár nem ismerem őket, de hogy az volt, nem kérdés, látva vonásaikat), miközben ringatózott copfja a Léna ritmusára. A lány, akit szintén ringatott a dal, nemet intett fejével: bizony, hol volt ő, amikor ez az Omega-sláger tarolt... 
Mindez már a vasárnapi, az V. Szent László napokat záró koncert ráadásában volt, a váradi várban, a Lénát a Gyöngyhajú lány követte. Ezt már a kislány is ismerte, sőt, az a fiatalember is, aki addig csak láthatóan brahiból vett részt a koncerten, meg, hogy csaphassa a szelet a vele lévő kiskorúnak és a gitárszólókra majmolva igyekezett imponálni annak. Ám a Gyöngyhajú lány neki is bejött, még a szövegét is tudta, sőt, a nagy átélés közben még pacsizott is azzal a "vén rockerrel", aki pár lépésre állt előtte, és aki egyébként mindenkivel pacsizott, aki szembejött és hajlandó volt...
A '70-es évek legvégén, a '80-as évek elején tapasztalhattam meg, tinédzserként, hogy Székelyföldön elérhetőek voltak olyan magyarországi holmik, amik nálunk nem, annak ellenére, hogy mi a határtól karnyújtásnyira éltünk. Így jutottam hozzá például Csíkszeredában Jókai kötetekhez, vagy éppen az Omgea együttes 1977-ben megjelent Időrabló című lemezéhez (a képen, kicsit kopottan), de a zenénél maradva, Fonográf, Bojtorján, Neoton lemezek is képbe kerültek. Kétségtelen, hogy abban az életkorban mindez hozzájárult a zenei ízlés alakulásához.
Az 55 éves Omega váradi koncertjén pedig ezek az emlékek felelevenedtek. Mint a régi és nem olyan régi dalok. A koncerten, melyen nem volt sok szó. Minek is?! Kit kellett volna bemutatni? Nem kellett kérni a közönséget, hogy tegye fel a kezét. Meg tapsoljon. Meg énekeljen. Mert tapsolt. Mert énekelt. Mert évtizedek óta tudják, hogy "Ilyen a világ, s kell a fegyver", vagy az sem változott, hogy "A lényeget fentről / Úgysem veszed észre". Ma is érvényes, hogy "aki ebbe a játékba kezd / Az elég, ha egyszer veszt", mert "azt hittük, az ég mindig sötét /Ezért bánt, hogy itt vagyunk /Mert zarándoklatunk véget ért". De mielőtt nagyon elkeserednénk, mindig ott a remény: "hív egy gyöngyhajú lány / Álmodtam, vagy igaz talán / Rám vár gyöngye mögött / Ég és föld között". 
A dalok egymás után azt a képzetet keltették, hogy egyetlen nagy szimfónia részesei vagyunk, gyorsabb és lassúbb, ismertebb és ismeretlenebb, lágyabb és keményebb tételek váltakozásának. Mindehhez jött a lézerfényjáték, ami egészen fantasztikusan volt megkomponálva - ezt látva elképzelhető, milyen hatása volt ennek a '80-as években, amikor az Omega párját ritkítóan már alkalmazta ezt a látványhatást a koncertjein!
Ha rajtam múlt volna, a ráadásban a Gyöngyhajú lánnyal lett volna vége a koncertnek, úgy éreztem, annál már nincs feljebb. Számomra nem is volt, de a Petróleumlámpa nem maradhatott ki. Amikor a basszusgitár "beetetésként" megkezdte a félreismerhetetlen zenei alaptémát, nem messze tőlem egy olyan középkorú-forma hölgy olyan önkívületbe esve kezdett táncolni, hogy az minden rajongást megmagyarázott. Ahogyan jöttünk már kifelé a várból, halottam, hogy egy hölgy kifogásolta: miért nem játszották el a Régi csibészeket is? Szerintem jól tették. Van néhány régi nóta, melyek "ellakodalmizenésedtek". Persze, ezzel lehet nem egyet érteni, és természetesen ez nem az együttes hibája, sőt, éppen a népszerűségükből adódik, de valahogy már nem illik a sorba, akkor sem, ha az Omega-történelem része. Megesnek ilyen epizódok a mi életünkben is...
Ellenben még jól esett volna mondjuk a Gammapolis, az Ezüst eső, a Nyári éjek asszonya, meg... még vagy tucatnyi, sőt, ha még mindig a várudvaron lennénk sem igen kellett volna ismételjék magukat, telne 55 év repertoárjából. 
Nekem a legnagyobb élmény a Hajnali óceán volt: a zene, a szöveg és a lézershow tökéletes egysége. 
Majd erre fogok gondolni, amikor rám zúdul a nyári falunap mulatási. 
                                      (Fotók: Facebook/Szent László Napok)

2017. június 20., kedd

Akko' csííke!

Ismeritek bizonyára azt a ma már klasszikusnak tekinthető viccet, miszerint a kínai kifőzde tulaját megkérdezik Budapesten (vagy valahol Magyarországon), hogy egy bizonyos étel milyen húsból készült. Kutya, mondja (és képzeld hozzá a kínai magyar kiejtését). De ebben az országban tilos a kutyahús fogyasztása, jön a válasz. A kínainak szeme sem rebben: Akko' csííke!
Ez arról jutott eszembe, hogy Bali szigetén rajtakapták a vendéglátósokat, hogy konkrétan megvalósították a viccet: csirkehúsnak adták el a kutyahúst. Persze nem most óta, a riporterek megszólaltattak egy 80 évesnél idősebb bácsit, aki már legalább 30 éve abból él, hogy szállítja az éttermeknek a csirkehúsnak valót - mármint a kutyahúst. Mellesleg Balin nem tilos a kutyahús fogyasztása, de a turisták átverése igen. Bár utóbbi mondjuk Pesten is, ennek ellenére - mint halljuk a híradásokból - nem ritkaság, hogy százezres számlákat tesznek az egy koktélt fogyasztó külföldi orra alá. 
És, hogy mit eszünk? Nem kell ahhoz Balira menni, hogy "kutyául" étkezzünk. Egy ismerősöm mondta, hogy ő csak a saját, házi nevelésű csirkéjét eszi meg. És mit adsz neki?- kérdeztem én, mire nagy győztesen rávágta: hát tápot. Na, akkor OK, az biztos sokkal egészségesebb, mint amelyiknek nagyüzemileg adják a tápot. Egy másik ismerősöm (hiszen az előzővel ezt a témát nem lehetett tovább göngyölíteni), felhívta a figyelmemet: nézzem meg, hogy a baromfiudvarok körül mindig ólálkodó patkányok messzire kerülik azokat a szárnyasokat, melyeket táppal nevelnek. A patkány egy okos állat (egyébként is, ezt tudósok is mondják), nem eszik meg minden sza..., izé, olyat, ami számára káros - nem úgy, mint mi, az evolúció csúcsteljesítményei. 
De, hogy változnak az étkezési szokások, egy másik bizonyíték: régen nem ette a hernyó a diófát. Na, nézzétek meg manapság. Ki tudja azt is mivel verték át...

2017. június 10., szombat

Körülöttünk a nagyváros

Árnyékban 29 °C, mutatja a köztéri hőmérő. A nagyváros piheg a hőségben. 
A forgalmas korzón ki siet, ki ballag. Alig-rövidnadrágos, tetovált combú, hollófekete hajú nő nagyon koncentrálva egyensúlyoz arasznyi magassarkújában. A viháncoló tinédzsereket majd' elrántja a pórázát rángató, kis karosszériájú kutya. Nagymama unokái keze után kapkod: vigyázzatok, itt villamos jár. Energiaitalt isznak fiatal srácok - nekik még ital nélkül is kellene legyen. 
Piros csőrű, fekete tollú madárka tipeg a pad alatt, melyen erősen túlöltözött, hajléktalannak tűnő férfi bóbiskol. Dzsekiben, fején kapucni. Fiatalember megy el mellette, félig szívott szivart tesz le a padra. Erre felriad. Elteszi az adományt.
Beszélgetni kezd. 
Magában. Ki tudja kinek, miről magyaráz, de nagyon lendületesen. 
Átül a lócáról egy kapualj lépcsőjére. 
Senkit nem zavar, senki nem zavarja. Látható lelki békében társalog magában.
A pár lépésre lévő bisztróból egy csinos, rövidnadrágos-kötényes pincérlány lép hozzá, műanyag dobozkában makarónit tesz le mellé, villával, kóla is jár hozzá. Megköszöni, ismerik egymást. Csendben eszik. 
Közben azért magyaráz tovább.
Egy fiatalember aprópénzt nyújt.
Alig végez a makarónival, újabb pincérlány jelenik meg: süteményt hozott. A doboz az ócska hátizsákba kerül: jó lesz később. 
Hasonló öltözetű nő áll meg mellette, pénzt próbál kunyerálni tőle. "Nincs, nincs" - elhajtja. Járókelők jönnek, mennek. Többen is ráköszönnek. Békésen üldögél. Fennhangon osztja a világ dolgait. Világa dolgait.
Nyűtt kezeslábasos legény érkezik. Megáll előtte, nézi. Méregetik egymást. A tésztás doboz után nyúl. Odaadja, amaz elveszi, tovább indul. Vigyázz magadra, szól a fiatal után. 
Körülöttünk nyüzsög a nagyváros.
                                                                         (Illusztráció: news.vice.com)