2012. december 27., csütörtök

Huszonhárom év


Ismét évforduló, 23 éve volt a romániai „forradalom”. Most sem vagyunk nyilatkozatok híjával – sosem voltunk... Mégis inkább abból a Hankiss Elemér–interjúból idéznék, amit bár a neves szociológus–filozófus persze nem a romániai események kapcsán adott még a nyáron (és amit a minap ismételt meg egy kereskedelmi tévécsatorna), de ahogyan Magyarországról „látleletet” vett ugyancsak az elmúlt 20 év alapján, hát, mintha nekünk (is) szólt volna. Elvesztegetett, elkótyavetyélt két évtized van mögöttünk – mondta. Vitathatatlan, hogy vannak bizonyos előrelépések, épült ez–az, de távlatokban gondolkodva nem fejlődtünk. A társadalom szétszakadt, a politikai vezetők túlnyomó többsége pedig csak annak gyakorlása miatt törekszik a hatalomba, nem jó eszközként való kihasználásának vágyával. A médiát is kárhoztatta, mely inkább népbutító lett, mint népnevelő. (Élő példaként azonos időben egy másik csatornán éppen a szinte kilóra gyártott „tehetségek” felfedezése zajlott, és az áldott állapotban lévő műsorvezetőnő úgy kiabált órákon át, hogy félő volt, idejekorán beindul a szülés...) Önkritikát is gyakorolva az értelmiséget nevezte meg legfőbb felelősként, mely vagy a politikum, vagy a biznisz felé hajlott el, nem termelve ki saját utánpótlását, a szellemi fejlődést is sutba dobva. Egy ismerősöm találó megfogalmazása jutott eszembe, miszerint a „diplomagyárak” ontják a végzősöket, ám nagyon kevés közöttük az értelmiségi. Bizony, nem túl optimista gondolatok egy „forradalmi” évfordulón. De, hát milyenek is lennének, hiszen az is szépnek indult, aztán itt tartunk... 

2012. december 20., csütörtök

Ajándékdömping

Az elmúlt napokban, hetekben több helyen is jártam, ahol a közeledő karácsony alkalmából ajándékokat osztottak gyerekeknek, gyerekotthonoknak. Most nem térnék ki arra, hogy sok ilyen akció arról szól, hogy az ajándékozó lám-lám, milyen jótékony, kedves, ügyes, empatikus, figyel a gyerekekre (illetve annak választásra jogosult szüleire...). Volt eset, amikor egyszerűen már nem tudtam hova nézni, olyan kínos volt a tetszelgés... (Hogy ez hol, mikor és kivel kapcsolatban történt meg, azt nem írom le, mert még újra megejnye-bejnyéznek, mint egy nem is olyan régi másik írásom miatt...)
Szóval, hatalmas tisztelet a fentiektől eltérő kivételeknek!
Egy helyszínen a gyerekekkel foglalkozó nevelők egyike nem megrovásként, csak egyszerűen megállapította: nagyon jó, hogy ezekben a hetekben egymást érik az ajándékozók, de milyen jó lenne néhány az év többi időszakában is, hiszen majd március, április felé már nagyon meg kell húzzák a nadrágszíjat, hogy adja ki a széle a hosszát.
Az egyik "gyerekgondozóban" láttam az alábbi feliratot, mely nagyon találóan fogalmazza meg, hogy nem siránkozni kell (és a szemforgatókra is kevésbé van szükség - de ezt már csak én teszem hozzá, nyugodtan lehet ezért engem cinikusnak is tartani):
"Én hiába szeretem a szobám csendjében az utcagyereket! Nem arra van szüksége, hogy könnyes, szende szemembe nézzen, hanem hogy legyen kenyér az asztalán, fedél a feje fölött, étel a tányérján, ceruza a kezében, takaró az ágyán, kapjon jó szót, simogatást."


2012. december 13., csütörtök

Rendhagyó székfoglaló


Egy rövid időutazással szálljon velem vissza az olvasó 2009. novemberébe, amikor az államelnök választás első fordulójában egy füst alatt arról is kikérték a szavazók véleményét, hogy mit szólnának az addig kétkamarás törvényhozás egykamarássá alakításához, és a képviselők számának jóval négyszázon felüliből 300 alattivá apasztásához. A voksolók 80%-a bólogatott az indokolt takarékoskodási ötlethez, és az újraválasztott Traian Băsescu meg is veregette ezért a köz vállát... aztán maradt minden a régiben. Egészen a minapi parlamenti választásokig, és ezzel vissza is tértünk a mába. Hogy az időutazás okozta kábulatból magunkhoz térjünk, íme egy kijózanító pofon a népakarat arcára: a rettentő demokratikus romániai választási törvénynek hála a 452 választói kerületből nem ugyanannyi, de 588 jelölt szerzett mandátumot, ami összességében mintegy 120-szal tovább duzzasztja az eddigi létszámot! Nesze neked, csökkentés! Ha nem veszik rossz néven, nekem lenne egy áthidaló javaslatom, amolyan „hozott is, meg nem is”–módra. Tetszenek ismerni a székfoglaló nevű gyerekjátékot? A benne résztvevők számánál eggyel kevesebb szék van a körben, adott jelre le kell ülni. Akinek nem jut szék, kiesett. Namármost, a képviselők bemennek hétfőn reggel a parlamentbe, a házelnök kalapácsütéssel megadja a jelet, és kezdődik a székfoglaló a 300 ülőhelyért. Akik állva maradnak, arra a hétre mehetnek haza, vissza becsületes (?) foglalkozásukhoz, és természetesen képviselői fizetés sem jár nekik azokra a napokra. Hogy ez gyermeteg ötlet? De hiszen nem éppen ilyen gyermeknek néznek bennünket a sok ígérgetéssel?

2012. december 11., kedd

Az építkezés egyébként zajlik...


A napokban a bihardiószegi Szigeten jártam. A településnek romák által lakott része ez, és az ott látottak emlékeket ébresztettek. Hat és fél éve, 2006. július elsején is jártam ott, amikor a református egyházkerület akkori püspöke, illetve a Cigánymissziós Központ vezetője is. Utóbbiak sajtóval kísért látogatásának célja volt előkészíteni a tervet, miszerint a diószegi romatelep nagyrészt reformátusnak keresztelt lakóit gyülekezetté kell kovácsolni, megelőzendő neoprotestáns vallások (esetleg szekták) felé fordulásukat. Ez időszerű volt, annál is inkább, mert a célréteg a látogatás idején is éppen adventista összejövetelen volt, meg kellett várni őket. A püspök sokunk meglepetésére megígérte, hogy öt éven belül templomot emelnek a romáknak. Telt–múlt az idő, lepergett az öt esztendő, és tavaly nyáron kérdést intéztem a cigánymisszió vezetőjéhez, hogy miként áll az ígéret betartása. A máig őrzött válasz–e-mail szerint az egyházkerület átmeneti állapotot élt át éppen (mármint tavaly nyáron, nem az előző 5 évben), a válasz tárgyában egyeztetésekre van emiatt szükség. Ezek, gondolom, még tartanak, mert újabb infó nem jött. Ami pedig a fentiek leírására késztetett: a minap egy pirosban álló épület mellett vezetett el utam, ami nyilvánvalóan templomnak épül.
Becslésem szerint mintegy 30 méter hosszú, olyan „templomos” homlokzattal, és beépítésre előkészített tetőtérrel.
Érdeklődtem egy utcán ácsorgótól: tudomása szerint adventisták építik... Aztán egy ünnepségen vettem részt a Sziget iskolájában, ahol roma gyerekek adtak elő műsort. Hát, mit mondjak, leesett az állam, amikor meghallottam, hogy a talán három és tizenvalahány év közötti gyerekek milyen tisztán, csengően, érthetően, összeszokottan énekeltek azonnal felismerhetően nem a történelmi egyházakban hagyományos vallási énekeket.
Mint megtudtam, az adventista közösséghez tartoznak, mint azok a felnőttek is, akik irányították őket, és akik egyébként is foglalkoznak velük. Úgy tűnik tehát, a közösséggé formálódás halad. Igaz, nem az immár hat és fél éve kijelölt úton. De, a sport nyelvén szólva, hátrányból szép a győzelem...

2012. december 9., vasárnap

"Kedves Isten!"

A Mikulással kapcsolatban négy korszak van, mondják:
-amikor hiszel a Mikulásban,
-amikor nem hiszel,
-amikor te vagy a Mikulás,
-amikor úgy nézel ki, mint a Mikulás.
Azt hiszem, bármelyik ránk vonatkozó korszakban is vagyunk mi, felnőttek, mindig élmény az első korszakban lévő gyerekek Mikulásnak címzett leveleit olvasni. Az őszinteséget. A bizalmat. A világ jóságában még nem megingott hitet.
Pótolhatatlan ereklye vagy emlék szerintem egy szülőnek a gyereke által e témában ír levél.
A napokban Nyíregyházán, egy egyházi elemi iskolánál láttam a következő karácsonyi leveleket:
-"Kedves Isten! Az álarcos bálon ördögnek fogok öltözni. Ugye, nem baj?"
-"Kedves Isten! Ha elhoznád nekem Aladdin csodalámpáját, bármit kérhetnél érte cserébe, kivéve a pénzemet, és a sakk-készletemet."
-"Kedves Isten! Hozzál nekem egy pónilovat. Még soha nem kértem semmit. Utánanézhetsz."



                                                                                                                            (Illusztráció: csaladvilag.hu)
Ha van a témába vágó emléked, írd meg (rczcs@citromail.hu), hogy itt közzétegyem.

2012. december 3., hétfő

Megelőlegezett utózmány

Kedves barátaim, sorstársak, magyarok!
Mindannyian ismerjük a hét végén lezajlott választás eredményét, így nyugodtan kijelenthetem: óriási sikert értünk el. Bebizonyítottuk, hogy valós tömeg áll a hátunk mögött, bármit mondanak is ellenfeleink, akik az utóbbi hetekben lejáratásunkra fecsérelték azt az energiát, amit a magyarság érdekében kellett volna felhasználjanak – mert bizony lett volna mire. Minden áskálódás ellenére kijelenthetem, hogy megmutattuk az igaz, valós utat, azt, amit a nap mint nap sok veszéllyel szembenéző magyarságnak követnie kell. Persze, lehetett volna jobb az eredmény, sokkal jobb, ha ellenfeleink nem fordulnak ezer éves nemzetünkhöz méltatlan eszközökhöz, ha meghallják szavunkat, és még idejében elfogadják a feléjük nyújtott kezünket, ha belátják az összefogás szükségességét, amit mi elejétől fogva szorgalmaztunk. Sajnos, inkább a maguk útját akarták járni, és most bebizonyosodott – már nem először –, hogy rosszul döntöttek: bennünket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Így egyértelmű, hogy őket terheli a felelősség abban, hogy a szükségesnél, sőt, a lehetségesnél is gyengébb lesz jelenlétünk a törvényhozásban, holott szavazóink sokkal többet érdemelnek, hiszen ők....  tessék?
Mi az, hogy nem ezt? Mit kevertem össze? Ja, tényleg, ez a jövő heti beszédem. Na, akkor ez lesz az:
Kedves barátaim, sorstársak, magyarok!
Közeleg a sorsdöntő perc...
                                                                                     (Illusztráció: imperzsebet.blog.hu)