Az élmények kiapadhatatlan forrásai a falunapok.
Állunk az emlékmű előtt. A hőségben, aki tud, árnyékba menekül, de még ott is tikkasztó.
Idősebb úriember keveredik mellém. Mustrál, majd látszik, felismer.
- Azt írja meg, hogy XY (az alpolgármester) nem tisztelte meg
jelenlétével a falunapunkat - adja máris a tanácsot, meg az infót.
A nevezett elöljáró egyébként valóban nincs jelen, hivatalos
úton tartózkodik külföldön, de ezt informátorom valószínűleg nem tudja.
- Biztos dolga van, válaszolom.
- Igen, hajszolja a magánvagyont! - jelenti ki ellentmondást nem
tűrően a hallhatóan indulatba jött informátor. Szóhasználatából azért
már tudnak némi következtetést levonni a "vájt fülűek"...
Közben a világháborús emlékműnél a szokásos beszédek
mennek: emlékezni kötelességünk, ők áldozatok voltak, a nemzet hívó
szavára indultak, stb., stb. Senki nem beszél sokat, ennyi előnye van
legalább annak, hogy nagy melegben ők állnak a napon.
Informátor úr adott pillanatban fülemhez hajol és suttogva (mégis
csak ünnepségen vagyunk) okít: "Tudja meg, aki nem becsüli a múltját,
annak nincs jövője."
Na, ezt jó tudnom.
Nem kéri, hogy ezt is írjam meg.
Egyébként ezek szerint nem először vesz részt ilyen ünnepségen
és az elhintett mag termékeny talajra hullott.
Közben a szónokok helyét lelkész vette át, aki a Miatyánkkal lezárt
áhítatot tartott. Miközben a pap ellépdelt a mikrofontól, a
hallgatóság megtapsolta.
Mint már mondtam, nagy volt a hőség. Szinte az agyunkra ment.
Állandó vásárló vagyok évek óta, ugyanott. Ismerjük egymást.
Nem is szoktam lékeltetni, tudom, mindig jó az áru.
- Mekkorát kér? - kérdezte a minap.
- 10 lejem van rá, amekkora kitelik ennyiért - válaszoltam.
Nézegeti, válogatja a dinnyehalmot, próbálja belőni a méretet. Aztán kivesz egyet, mérlegre teszi.
- Ez egy kicsivel többe kerülne. Nem baj?
- Nekem nem, válaszolom
Pillanatra rám mered, majd leesik neki.
Nevetünk.
- OK, vigye.
Nemrég egy nagyjából velem egykorú barátommal beszélgettem, a zene is
szóba került. Nem szereti a mai zenéket, mondta, ő megmaradt a
fiatalságunk számára kedves slágereinél, ami (a teljesség igénye nélkül)
a CC Catch, Modern Talking, Albano és Romina Power, Ricchi e Poveri,
Boney M, a magyarok közül a Neoton familia, Szűcs Judit, stb., stb,
képviselte vonalat jelöli. Magam is hasonlóan vagyok ezzel, azzal a
különbséggel, hogy kiegészítem a rockosabb vonulattal, de a maiakra is
nyitottnak érzem magam, pillanatnyi kedvencen például 51. évem dacára
(?) a Halott Pénz: Erre még meghívlak-ja. Ugyanakkor, ha valami "jót"
akarok hallgatni, még mindig leginkább a már említett fiatalságunk felé
fordulok előbb és örülök, ha egy-egy már szinte elfeledett, egykori
slágerre találok. Meglepődve tapasztalom, hogy a szövegeket, habár már
akár 10-20-30 éve sem hallottam, ma is bökkenő nélkül tudom. Amikor
katona voltam (mert én még voltam), volt olyan periódus, amikor ráértem
azzal tölteni az időt, hogy nekifogtam leírni azokat a dalszövegeket,
amiket tudtam. Ha jól emlékszem, sok tucatnyira sikeredett a sor, pedig
Buzăuban nem nagyon volt lehetőség a korrepetálásra. Arra is emlékszem,
hogy az egykori Opus együttes Live is life című világslágerét előbb
ismertem ott meg román szöveggel. Csodálkoztam is, hogy micsoda klassz
nótát nyomattak... - aztán persze, itthon, megismertem az eredetit is.
Ez 1985-ben volt...
És persze a vonzódás az akkori slágerekhez nosztalgiát
jelet természetesen a tinédzser és fiatal korunk után is. Éppen ezért
nem is tartom cikinek, így lesz ez a mai fiatalokkal is.
Az újra és újra felfedezett slágerek között vannak mindig az
LGT-dalok (bár én már csak a "későbbi" LGT-re - Presser Gábor, Somló
Tamás, Karácsony János, Solti János - emlékszem). Ezek is olyanok, hogy
mindig jön a nyelvedre a szöveg, legyen az az Álomarcú lány, a Kék asszony, a Zenevonat és ki tudja mennyi dal.
Ők is az a generáció, mely meghatározta az életünket. Mondtak
valamit, amit a magadénak éreztél. Amit te is mondhattál volna,
ha tudtad volna mondani. Amit leírt Adamis Anna, vagy éppen Bródy János,
Sztevanivity Dusán.
Aztán mikor egy-egy interjúban olvasom egyikről-másikról, hogy 70-es
évein inkább túl van, megtorpanok. Igen, ők az a generáció,
akiknek a petróleumlámpája, csavardfelaszőnyeget-je nélkül még ma sem
múlik el buli, lakodalom.
Mára virradóra meghalt Somló Tamás. 68 éves volt. A "nagy generáció"
elért ebbe a korba, amikor akár már betegség nélkül is... Akiknek a
halála úgy érint meg, hogy "családtagnak" érzed. Mert "neked írta a dalt". Akivel egy kicsit te is meghalsz. "...ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól." (E. Hemingway: Akiért a harang szól)
Somló Tamás 1999-ben volt fellépő az érmihályfalvi Nyíló Akác Napokon, akkorról való az alábbi fotó:
Végéhez közeledik az idei érettségi, csakúgy mint a vizsgázó diákok és szüleik tűrőképessége.
Olvasom, Botoşani megye egyik ortodox templomában már május vége /
június eleje óta péntekenként rendszeresen szertartásokat tartanak az
érettségiző fiatalok érdekében. (Római katolikusként így értelmezem:
értük ajánlják fel a szentmise áldozatát.) A cél: a diákok legyenek
sikeresek a vizsgákon, de az imát kiterjesztették a nyolcadikosokra,
illetve az egyetemistákra is (igény szerint). A szertartások olyan
népszerűek, hogy egész osztályok vesznek rajta részt, osztályfőnökeik
vezetésével. Bizonyos Partenie Apostoaie, a botoşani-i Vovidania ortodox
templom papja szerint "a szertartások és az imádságok okosabbá teszik
a diákokat, elméjük megvilágosodik".
Ebben a megvilágosodás dologban lehet valami, mert hasonló
szertartásokat végeztek a Moldovai Köztársaság fővárosában, Kisinyovban
(magyarul Kisjenő) is, ám ott néhány család beperelte az egyházat,
mondván: hiába fizettek a liturgiáért, a szentképekért, talizmánokért,
miegyébért, a vizsgák nem sikerültek. A bepereltek
nevében bizonyos Vladimir (aki funkciója
szerint egyházi menedzser...) ellenben úgy látja, a gubancot az
okozhatta, hogy a szülők fukarok voltak és inkább az olcsóbb, akciós
(!) liturgiákat rendelték meg és a minőségüket
tekintve silányabb talizmánokért adtak csak pénzt. Mondjuk, ilyen
körülmények között tényleg nem csoda, ha nem sikerült a vizsga, végül
is csak minőségi szertartástól várható el minőségi hatásfok. Reményt ad a
továbbiakra, hogy a már idézett Vladimir szerint a pótvizsgák
előtt lesz újra lehetőség magas
hatásfokkal kecsegtető szertartásokat rendelni.
Arról nem olvastam sem moldvai, sem a moldovai hírrel kapcsolatban,
hogy szóba került volna: a tanárok tanítsanak, a diákok tanuljanak, mert
annak is lehet része a sikeres vizsgában.
(Illusztráció: karpatalja.ma)
Ahogy minden nagy sportesemény rejteget élményeket, úgy a még éppen
zajló foci Eb sem kivétel. Az élmény alatt pedig nem feltétlen a nagy
gólokat, nagy védéseket, nagy betliket értem (amik elvárhatók egy
foci-seregszemlétől) hanem azokat a történéseket, melyek azoknak is
felemelő pillanatokat szereznek, akik nem éppen rajongói a
labdarúgásnak.
Az egyik ilyen "élmény" maga Izland, focicsapatával,
szurkolótáborával együtt. (Persze, OK, a magyar is, de az most nem arról
szól, és Wales is kit tudja mit művel még.)
Szóval már kezdték ott, hogy a selejtező csoportból úgy jutottak
magabiztosan tovább másodikként a csehek mögött, hogy oda-vissza
megverték a továbbjutás közelébe sem került hollandokat. Aztán
Franciaországban döntetlen a sors kegyéből már az elődöntőig bukdácsolt
portugálokkal, szerencsétlen (mármint az ő szempontjukból) döntetlen a
magyarokkal, szerencsés győzelem az osztrákokkal. Aztán a nagy
durranás a negyeddöntőben, ahol a franciáknak nagy szívességet
téve kiütötték az angolokat! A meccs képe alapján nem volt meglepetés
a 0-1 utáni 2-1, na, de akkor is: Anglia 53 ezer lakosával szemben
Izlandnak 317 ezer van, nem is beszélve a játékosok "értékéről". Aztán
a franciák ellen már sokszorosára nőtt az izlandiak szurkolótábora, ám
az újabb "csoda" (ahogyan a menetelést nevezték a lapok) elmaradt.
Ami azonban a szimpátiát kiválthatta a labdarúgást nem kedvelőkben
is, az
a csupa -son név-végződésű focista elszántsága, ahogyan 4-0-nál vagy 5-1-nél
is mentek például a franciák ellen, vagy ahogyan szurkolótáboruk
sajátos viking-csatakiáltással buzdította őket, akkor is, amikor gólt
kaptak Mondják, minden harmadik izlandi lakos eljutott az Eb-re.
Köztük persze Guóni Jóhannesson miniszterelnök is, aki - irgalom atyja,
ne hagyj el! - egyszerűen a többi szurkoló
közzé vegyülve, focis mezben drukkolt, nem a VIP-páholyban:
(fotó: 444.hu)
Semmi meglepő nincs abban, hogy első Eb-részvételén a honi labdarúgás eddigi legnagyobb
sikerét produkálókat hősként fogadták Reykjavikban: nyitott buszukat
nagy tömeg kísérte a Keflavik reptérről az Arnarholl parkba,
ahol természetesen nem maradt el a már a szurkolói táboruk védjegyévé vált "csatakiáltás" sem (videó ide kattintva):
Fent: az Arnarholl parkban; lent: még a nizzai stadionban
(fotók: theguardian.com; index.hu)
