2018. szeptember 28., péntek

GYŐZtünk

Nem szoktam fogadni, de ha mégis rávetemedtem volna, egy kisebb összeget arra tettem volna fel, hogy az elemi kisebbségi osztályokban a román nyelv oktatását szaktanárok hatáskörébe utaló rendeletet belátható időn belül vissza fogják vonni. A tanítóktól vették (volna) el az órákat, mindez politikai, oktatáspolitikai és nem utolsó sorban anyagi vonzatokat is felvetett. Nem részletezem, például IDE kattintva is olvashatóak a részletek, mint ahogyan annak is utána lehet nézni, hogy szólalt fel mindenki ez ügyben, az is, akinek bármi hatásköre van a témában, illetve az is, akinek ugyan nincs, de minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy fontos tényezőnek mutatkozzon. A rendelet visszavonásának követelése mellett egyik kérelem volt, hogy mondjon le a tanügyminiszter is - ezek meg is történtek ugye csütörtökön, pillanatokon belül meg is jelentek az on-line sajtófelületeken meg a közösségi médiában a "győztünk"-jellegű hírek, bejelentések. Távol álljon tőlem, hogy kicsinyítsem vagy egyáltalán, bármilyen formában fumigáljam ezt az eredményt, csak csendben jegyzem meg: nem lehet, hogy egy haditerv része volt az egész? Mi van, ha ez az egész rendelet eleve egy figyelemelterelő manőver volt (a figyelmet elterelni sajnos mindig van miről ebben az országban  - is), amellett arra is jó volt, a centenáriumi évben adjon a kormány egyik oldalnak egy fricskát, a másiknál szerezzen egy aprócska jó pontot (aprócskát, tekintettel arra, hogy mégis visszavonták, de megpróbálták). Továbbá eleve tudták, hogy visszavonják, de addig is lehetett kavarni vele, a magyar szervezeteket idegesíteni, aztán tárgyalóasztalhoz ülni, a visszavonás-engedményért kérni valamit. 
Vagy majd kérni. 
Ahogyan a sokat emlegetett A tanú című filmben, amikor unos-untalan Pelikán Józsefet fenyegetik azzal az elvtársak, hogy majd kérnek egyszer tőle valamit. Pelikán kérdésére, hogy "Mit tetszenek kérni?", Virág elvtárs válasza: "Mindent a maga idejében. Fogunk mi még találkozni!" Utóbbi mondatban van is valami fenyegető hangsúly, ami rövid úton be is igazolódik. Valahogy mi is így vagyunk érzésem szerint: időnként történik valami, hogy aztán lehessen kérni valamit. Mert fogunk mi még találkozni.
És némelykor még a "győzelem" érzését is csatolják, bónuszként.
                                                  (Illusztráció: depositphotos.com)

2018. szeptember 27., csütörtök

Irány a lámpaoszlop, felvétel indul!

Személyi sérülést nem okozó közúti baleset. Hivatalosan így kellene megfogalmazni az esetet, már, ha hivatalosan meg kellene fogalmaznom. Valójában balesetnek is csak jobb híján mondom, bár némi anyagi kár azért keletkezett. És volt néhány "érdekes" pillanat is.
A legtöbb baleset után annak elszenvedője nem is emlékszik mi is történt, vagy nem pontosan, illetve a legcsekélyebb mértékben képes megmagyarázni, hogy mit miért tett. Így lehetett az a hölgy is, aki egy viszonylag széles tér egyik oldalán parkolt személyautójával. Indította a járművet, kicsit kikanyarodott és nyílegyenesen átvágott a másik oldalra, nekihajtva egy ottani lámpaoszlopnak. Szerencsére sem mögüle, sem szemben nem jött senki, így mással nem ütközött. Vajon mit akarhatott? Megfordulni s közben a fék helyett a gázra lépett? A kocsi "megugrott" és bummm! Nem volt nagy a sebesség, de azért annyira igen, hogy a lámpaoszlop kicsit megdőljön. A kocsinak nem lett számottevő baja. 
Addig. 
Mert a hölgy reflex-szerűen rükvercbe kapcsolt, és irány hátra. Igen ám, de a megdöntött lámpaoszlop beton talapzata már kikandikált a fűből és "benézett" a lökhárító alá, amit a manőver során le is szakított. A sofőr újra megállt, kiszállt, konstatálta, hogy tetézte a bajt. 
Azt nem lehet mondani, hogy az eset szemtanúi tétlenül nézték mindezt. Egy közeli vendéglátóhely teraszán néhány tagbaszakadt fiatalember, akik ránézésre képesek lettek volna a kocsit akár lazán fel is emelni, nos, ők... azonnal előkapták okostelefonjaikat és videózni kezdték a bénázást, röhögve kommentálva is azt. 
Ám voltak olyan maradi felfogásúak is, akik a segítségnyújtás tartották fontosabbnak. Lehet, még okostelefonjuk sincs ezeknek a lúzereknek, akik a csomagtartóba rakták a leszakadt alkatrészt, nyugtatgatták a bepánikolt hölgyet és még a lámpaoszlopot is visszaigazgatták a helyére, ideiglenesen, míg sor kerül visszaerősítésére. 
Micsoda áldás, hogy manapság már mindenki fotóz és videóz lépten-nyomon. Nincs kizárva, hogy ezt a dokumentált esetet is viszontlátjuk majd valahol az interneten. 
Hogy okulhassunk belőle. 
Ki-ki a maga módján.

2018. szeptember 24., hétfő

Nemikrek. Nemkutyák

Nyugis délután. 
Nagyváros. Zöldövezet. 
Sétálók. 
Nyugdíjasok, fiatal szülők gyerekekkel. 
Nyugdíjasék másfél kilós ölebe elszabadul, a gyerekkocsik után veti magát. Nyugdíjasék utána. A két, gyerekkocsit tologató pár mellett érik utol. A gyerekek éppen ölben vannak.
- Jaaajjjjj, de aranyos gyerekek. Mennyi idősek?
- A kislány 3 és fél, a kisfiú 2 hónapos.
- Ááá, szóval ikrek.
- Nem, az egyik 3 és fél, a másik 2 hónapos.
- Ááá, szóval csak testvérek.
- Nem, az egyik....
- De mi már megyünk is. Csak a kutyusunk után szaladtunk. Azt hitte, önöknek is kutya van az ölükben. De látjuk, csak gyerekek. Naviszlát!
                                           Nem ikrek...
                                                      (Illusztráció: zoldzebrawordpress.com)

2018. szeptember 20., csütörtök

A divat nem játék

Állunk a sorban. Vagyis ülünk, az autó áll. Majd gurul egy kicsit, várunk tovább. Halad a határellenőrzés, nyitogatjuk a csomagtartókat, fújjuk az alkoholszondát.
Két sorban, sokan vagyunk.
Közben nézelődünk. 
Tanknyi, koromfeketén csillogó autó araszol kicsit előttünk, a másik sorban. Természetes, hogy a csomagtartó nyitásához nem kell kiszálljon a sofőrje. Okosautó. Mondjuk annyira nem, hogy be is tudja zárni magát, úgyhogy csak ki kell szállni. Fiatal fickó pattan ki. A kocsijához illően divatos, napra van a menő cuccaival. Majdnem azt mondtam jólöltözött. Pedig akár mondhattam is volna, hiszen manapság ez számít jólöltözöttségnek. Az, hogy olyan farmer bermuda volt rajta, amit nagyanyám nem használt volna felmosórongynak sem. Szerintem lyukanként került vagy 10 ezer forintba. És van rajta lyuk elég. Meg hasadás, hogy a cérnával gazdagon megszórt csüngő cafrangokról már ne is beszéljek. A tépésekkel bőven dekorált pólóját is ugyanabban az üzletben vehette. Mondom, adott magára a legény. Szuper autóhoz menő szerelés. Ha utóbbi kimegy a divatból, jó lesz előbbit mosni.
                                         Egy divatos kollekció (fotó: ma.hu)

2018. szeptember 17., hétfő

Emlék(lom)tár

Apósom mondta egykor: hallgasd meg a gyermeket is, nem tudhatod sosem, ki segít rajtad. A falusi ember egyszerű, talán ettől nagyszerű bölcsessége köszön vissza a megállapításból, és azzal is csak egyetérthetünk, hogy a gyerekek szavaira érdemes figyelni. Poénosak, bölcsek, viccesek egyaránt lehetnek, de mindenképp őszinték (még). Éppen ma reggel hallottam a rádióban egy felmérésről, melynek során arról kérdezték a gyerekeket, hogy szerintük mi a "szeretet". Persze sokféle válasz volt, ami nekem leginkább tetszett: a szeretet az, hogy a tesóm minden reggel kilopja a csokimat a táskámból, de én mégis mindig ugyanoda teszem. Hát nem haláli?!
És még egy "gyerekszáj". A napokban egy óvodáskorú kislány volt nálunk. A nyomomban járkált a házban, az udvaron, közben egyfolytában csicsergett. Adott pillanatban a lomtárnak nevezett helyiségbe mentem, ahol minden ellenkező kísérlet ellenére csak gyűl és gyűl a sok kacat. Csodálkozva körülnézett és megkérdezte: Itt tartjátok az emlékeiteket?
Erre soha nem gondoltam így, de mennyire igaz: igen, ott tartjuk az emlékeinket. Lomoknak mondjuk: ott vannak például a gyerekeim egykori játékai, melyek egyike-másikának a "nevét" még mindig emlegetjük; ott a széthullott gyerekkocsi, melyet büszke apukaként tologattam; néhány bútordarab, melyek annak idején modernnek számítottak és hogy örültünk nekik, amikor megvettük; sok könyv, melyekért évtizedekkel korábban akár sorba is kellett állni, vagy éppen titokban áthozni a határon; vagy ott a 20 éves újságírói múltam teljes archívuma.
Emlékeink.
Persze, ettől függetlenül alig lehet lépni a sok lomtól... 
                                         (Illusztráció: forraiforras.blog.hu)

2018. szeptember 3., hétfő

Kilátásunk van

Történelmi nap volt 2018. szeptember 2. Hegyközszentimre történelmében: felavatták a Millenniumi Szent Imre Emlékkápolnát és Kilátót. Éppen 11 éve, 2007. szeptemberében volt az alapkőletétel és az ünnepségen, mármint a minapin, mondtam is a helyieknek: jó, hogy akkor nem tudták előre, meddig fog tartani Wágner Péter Ybl-díjas építész "álmának" megvalósítása, mert tán' bele sem fognak.
 Nem sorolom el, mi minden történt az elmúlt több mint egy évtizedben, bár szinte kívülről fújom a sztorit, hiszen vagy kéttucatnyi cikket írtam az építkezés menetéről, olykor nem-menetéről (nézzen utána, akit érdekel, a Google simán kiadja ezeket). Az avatóünnepségről ITT a tudósításom, amiben a részletek nagyjából benne vannak. 
Ami nincs benne, mármint külön hangsúlyozva, ám szerintem szintúgy történelmi pillanat: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye püspöke egyidejűleg volt jelen az eseményen, a református kis faluban! Nem tudom, katolikus püspök mikor volt ott utoljára, ha volt (helyettese többször is az elmúlt években), a református viszonylag nem régen - de a kettő egyszerre?! Amint elhangzott: református faluban katolikus emlékhely, ami mindannyiunké. 
Kész tehát a kilátó és az emlékkápolna, igen szépre sikeredett, aki arra jár, nézze meg, érdemes.
Alább néhány fotó az elmúlt 11 évből, de főként a kész látványosságról. 
    (Akkor is az én fotóim, ha egyik- másik megjelent időközben itt-ott, amivel nincsen semmi baj, csak pontosításként. És persze rákattintással lehet nagyítani.)