Egy hónappal ezelőtt még javában szurkoltunk a Londonban, a XXX.Nyári Olimpián szerepelt sportolóinknak, dícsértük kitartásukat, ügyességüket, emberségüket. A napokban pedig már zajlik 4200 résztvevővel a XIV. Paralimpia, amit 1960 óta rendeznek meg (1988 óta a „rendes” olimpia helyszínén, azt követően) a sérült, testi és szellemi fogyatékkal élő sportolóknak. Ez nem kap akkora nyílvánosságot, mint ahogyan a társadalom is némi fenntartással (mondhatni alszenteskedéssel) viszonyul a fogyatékkal élőkhöz. A televíziók – ha nem is élőben közvetítenek, de – adnak összefoglalókat a történésekről. Bizony, szokatlan látvány, amikor a rajtvonalhoz (rajtkockához, alapvonalhoz, tatamihoz) féllábú, félkezű, tolókocsis emberek sorakoznak fel. Az egyik úszóversenyre bement egy látszólag ép úszó, aki aztán nem csak melegítőjét vette le, de egyik műlábát is lecsatolta, úgy vetette magát a vízbe. A tolókocsiban ülő teniszező hihetetlen technikával manőverezi „járgányát”, hogy elérje ütőjével a labdát, mire az akár kettőt is pattanhat – ez engedmény az „épek” teniszéhez képest. Amikor az ember úszik, azt hiszem, a frász jönne rá, ha közben érezné, hogy valaki ütögeti a fejét – nem így van ez, amikor vakok úszóversenye zajlik, hiszen ők nem tudják mikor jön a forduló, vagy a cél. Ezért segítők egy hosszú botra szerelt labdával mintegy benyúlnak az úszók fölé, és megpaskolják a fejüket, jelezve: itt a fal. Hihetetlen. Ép ember számára szinte hihetetlen, milyen akaraterővel, elszántsággal, ugyanakkor találékonysággal kűzdenek a fogyatékkal élők. A sportban is. Legalább olyan csodálatra méltók, mint az emberi teljesítőképesség csúcsait ostromló ép társaik. Ők is a szinte lehetetlent teljesítik. A paralimpia szeptember 29-ig tart. Csak buzdítani tudok mindenkit: érdemes figyelni rá!
Sors Tamás, a magyar paralimpiai delegáció első aranyérmese, úszásban (fotó: hirado.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése