Egy meccs, két csapat + 1 fő

Fociban ritkán, mondhatni sosem esik meg, hogy egy bajnoki meccsen, egy időben három csapat játékosai legyenek ugyanazon a pályán. Az elmúlt szombaton megtörtént ez a talán világpremiernek is mondható eset, Érmihályfalván. 
A helyi Unirea és a Berettyószéplaki Voinţa is látott szebb napokat, a gárdák hajdan komoly rangadókat vívtak az egykori, még csoportok nélküli, egységes megyei bajnokságban. Azóta a Berettyón és a Móka patakon is sok víz (és még mi minden?!) lefolyt. A két csapat most az V.-Liga első csoportjának hatodik fordulójában találkozott a Praszler stadionban. A hazaiak a maguknak izgalmassá tett 90 perc alatt sok-sok kihagyott helyzet mellett 2-1-re nyertek. 
Elsőként a széplakiak vették észre a második félidő elején, hogy valami nem egészen stimmel: a középbíróban felismerték az Alsólugasi Sporting középcsatárát! Meglepetésként hatott a felfedezés mindenkinek, hiszen egyrészt nem nagyon ismerik egymást a játékosok, sportvezetők ebben a sokat és sokszor változó mezőnyben, másrészt ki is gondolna ilyesmire? A fiatal sípmester-csatár jogát senki nem vitatta a játékvezetéshez, de éppen abban a ligában, abban a csoportban, ahol csapata is szerepel?! Apró nüansz, hogy a Sporting a forduló előtt a pillanatnyilag negyedik Unirea és a hatodik Voinţa között, az ötödik helyen várta a folytatást. Ítéleteit addig sem kísérte dicséretek özöne egyik részről sem, na de aztán... 
Az eredményt végül is nem befolyásolta a különös eset - legalábbis nem jobban, mint a bírók ténykedése általában, de azért elárul valamit a fociberkekben uralkodó állapotokról. 
Információnk szerint a Guinness rekordok bizottságát sem értesítette senki.

Megbillent ötkarika

A forradalmak gyakori jellemzője, hogy többen vannak a hős túlélők, mint a korábban harcba álltak. Nincs ez másképp az "emberarcú szocializmus" leváltása után sem, rengeteg acélos hangú egykori ellenálló járkál közöttünk. Ám bizonyára az olvasók között is vannak, értelemszerűen az idősebb korosztály soraiban, akik nem "ellenálltak", hanem tették, amit tehettek az adott körülmények között, ami nélkül manapság nem lennénk azok, amik vagyunk, amik lehetünk. Utóbbiak általában csendesek, és ők azok akikre manapság egykettőre rásütik a "behódolt" pecsétet. Annak kapcsán járta meg mindez az eszemet, hogy hallottam: 87 éves korában hosszú betegség után elhunyt Buda István, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) 1981 és 1986 közötti elnöke. Nem ismerem az elhunyt élettörténetét, de nyilvánvaló, hogy tagja volt az akkori egyetlen pártnak. Az ilyesmit ma egyesek megbocsáthatatlan bűnként értékelik, pedig ennél sokkalta kisebb funkciókat sem lehetett betölteni másként. Ismétlem, nem ismerem Buda életét, mégis túlzásnak tartottam, amikor a halálhírt bejelentő sporthírekben a bemondó a tény mellett csak azt közölte (csak azt tették elé), hogy ő jelentette be 1984-ben a magyar sportolók távolmaradását a Los Angeles-i olimpiáról, ami vitathatatlanul politikai döntés volt. (Mint emlékezetes, az egykori szocialista országok - kivéve Románia és Jugoszlávia - válasza volt ez a nyugati országok 1980-as, a moszkvai olimpiát bojkottáló lépésére). Mit tehetett volna mást MOB-elnökként? Hihetetlen, hogy csupán ennyit hagyott volna sportvezetőként maga után. Megnéztem, a magyarországi hírcsatornák többsége szóról szóra ugyanezt a nyúlfarknyi közleményt hozta, néhány merészebb még hozzátette, hogy 1985-ben megkapta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Olimpiai Érdemrendjének ezüst fokozatát. Ki tudhatja előre, kiről mit tart fontosnak feljegyezni majd a történelem, amit - mint tudjuk - a győztesek írnak?!

                         A moszkvai és a Los Angeles-i olimpiák kabalafigurái

Szenteskedés

Jó együtt lenni, hogy vállvetve keressünk támpontokat a közös jövőhöz abban a világban, melyben egyre nehezebb eligazodni. 

Ha nem is szó szerint, de nagyjából ezt mondta közmegelégedésre az egyik szónok azon a napokban tartott találkozón (katt ide), melyen Magyarországról és Erdélyből vettek részt olyan települések képviselői, melyek Szent Imréről kapták neveiket. 

Nem minden meghívott vett részt, a nyilvános köszöntések során úgy mondták, hogy "ilyen-olyan okokból" maradtak némelyek távol. 

Nem hivatalosan, nem az újságírónak, hanem a barátnak címezve az infót (ezért is nem fogalmazok konkrétabban) egy "bennfentestől" megtudtam, hogy az egyik székelyföldi település elöljárói állítólag azért nem vágtak neki a több száz kilométeres útnak, mert az őket funkciójukba delegáló szervezet „nem azonos színezetű” a vendéglátókéval. Amúgy a rendezvénnyel nem lehetett volna bajuk: a vendéglátás kifogástalan volt, a történelmi előadás nem ejtett sebet senki nemzeti érzületein, a színpadi előadások sorában is volt olyan, amely a legmagyarabb magyar szívét is megdobogtathatta. Tanúsíthatom, aki ott volt, annak jó volt együtt lenni a többiekkel, önmagát fosztotta meg az élménytől, aki távol maradt. 

Csak, hát ezek a színek – hogy stílusosan fogalmazzak – a szentnek sem akarnak egyforma piros–fehér–zölddé válni. 

 

Szent Imre mellszobra Hegyközszentimrén, mellette az épülő millenniumi emlékkápolna makettje, háttérben a református templom (saját fotó)

Sorsdöntő meccs

A focihoz mindenki ért - ennek az axiómának az alátámasztására nagyszerű alkalom a számunkra keserű eredményt hozó román-magyar meccs. Miközben kap hideget és hideget edző és játékos egyaránt, én a pályán kívüliek felelősségét is firtatnám. Kezdjük mindjárt a világbajnokság(ok, de mondhatunk bármilyen világversenyt) selejtező csoportjainak sorsolásánál. Már elkezdődik a közvélemény "felbujtása" a továbbjutási esélyeket latolgatásakor, holott hasznosabb lenne a visszafogottság, tekintve, hogy a magyar foci már évtizedek óta tartó "pillanatnyi állapotában" sokkal jobb, ha egyelőre nem jutunk el a végső szakaszig... Ha egyébre nem, gondoljunk csak arra, hogy a legjobb játékosok is leginkább csak másod- és harmadvonalbeli nyugati csapatokba tudnak elszerződni, a honi bajnokság színvonalára pedig ne is pazaroljuk a nyomdafestéket. Aztán azt sem értem, miért kell felizgatni a népet a "sorsdöntő" jelző állandó ismételgetésével, főleg egy román-magyar előtt, amikor nyilvánvaló az áthallás. A magyar foci sorsáról nem egy meccs dönt, még akkor sem, ha a román válogatott az ellenfél, hátsó gondolatot pedig egyenesen felelőtlenség mögé rejteni. Ugye, hogy a vereség után újra kezdődött a "sorsdöntő" számolgatás?! Értem én azt is, hogy egy vérbeli szurkoló mindig támogatja csapatát (főleg a nemzetit), és a helyszínen akar számára a 12. játékos lenni. De miért kell keresni a bajt, amikor nyilvánvaló, hogy mi fog következni? Ki nem tudta előre, hogy balhék lesznek? Ki nem tudta előre, hogy a magyar drukkerek különvonatának vagonjait meg fogják dobálni a román drukkerek? Nem lehetne kerülni a provokációt? Nem lehetne kerülni a provokációra alkalmat adó helyzeteket? Mit mondjunk arra, hogy magyarországi "drukkerek" egy része Székelyföldön székelyeket vert meg, akiket román rendőrök szabadítottak ki kezeik közül? Mit lehet arra mondani, amikor a magyar drukkerek vonatozását szervező cég képviselője azt nyilatkozza, hogy a Budapestre visszatért vagonok belsejét (!) is a román drukkerek verték szét?! A pályán 3-0-ra kikaptunk. Azt hiszem, annál sokkal súlyosabb "vereséget" mértek ránk a pályán kívül a balhék után hazautazott "drukkerek". Pedig a "mi meccsünk" inkább sorsdöntő...

 

Kinek jó ez?!    (fotó: MTI/EPA/Mihai Barbu)

Mese gólyáról, szarkáról, verebekről

Komolyan mondom, ez a hír nem kacsa. Sőt, nem is lóról szól, hanem egy gólya viseli a Ménes nevet, amit a Pöstyénpusztán folydogáló Ménes-patakról kapott, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szakembereitől. 
Szóval ezt a Ménest letartóztatták Egyiptomban, kémkedés vádjával, mivel GPS-jeladót viselt a hátán. Elképzeltem, hogy sasszemű egyiptomi vadászrepülők kiszúrták az ország légterében, majd leszállásra kényszerítették a kelepelőt a legközelebbi reptéren. De aztán tisztázódott, hogy egy ugyancsak sasszemű nílusi halász vette észre a gyanús békarémet, elcsípte, átadta a rendőröknek. Azt hiszem, ilyen honpolgárokról álmodhatott egykor Sztálin, és a többi diktátor. Ménes a rács mögött nem vallott, de szerencséjére kiderült, hogy csak vándorlását regisztráló jeladóról van szó. Az eset kapcsán a hírügynökségek megemlítik, hogy korántsem példa nélküli a madarak, illetve általában az állatok hadra fogása, amikor kémkedésre, kisebb-nagyobb csempészésre tanítják be őket. Állítólag Kolumbiából kábítószert a legbiztonságosabban postagalambokra erősítve lehet az USA-ba juttatni. Ezt hallva minden világos lett! Nemrég hírelték, hogy nem találják az illetékes bukaresti minisztériumban az amerikai Bechtel céggel az észak-erdélyi autópálya megépítésére tíz éve kötött szerződés eredeti példányát. Mondjuk, azok után, hogy közben mennyi pénz is eltűnt, nem csoda. De egy minisztérium mégse egy ócska sufni, hogy egy ilyen fontos paksaméta csak úgy kámforrá váljon. A megoldás itt van az orrunk előtt: lopásra (és némi olvasásra, meg szekrényajtó kinyitásra is) kiképzett - mondjuk - szarkák egy óvatlan pillanatban berepültek a takarítónő által nyitva hagyott ablakon, fogták a cuccot, és huss! Végül muszáj szót ejteni még egy madárfajtáról, a verébről. Ezeknek néznek valójában bennünket azok, akik ilyen szerződés-eltűnési dumákat akarnak beetetni velünk.
 (Fejlemény: Azóta a szabadon engedett Ménest egy núbiai család levadászta és megette... Van, ahol ilyen drasztikus véget érnek a történetek.)

                                     Ménes az egyiptomi dutyiban    (fotó: origo.hu)