Mielőtt a "gyöngyhalász" kihajózik...

Mikor valaki mindig ugyanazt mondja valamiről, hamar unalmassá válik. Ennek megfelelően talán már unalmas is az olvasónak, hogy nagypéntekenként időről időre előhozakodok azzal, mennyire felháborít - de nem, nem is ez a jó szó, inkább már elkeserít, hogy milyen megosztottságot tapasztalok Köröstárkányban. A falu egyik része az 1919-es vérengzés dátum szerinti évfordulóján, a másik - az akkori nagypéntekre utalva - a mindenkori nagypénteken emlékezik a borzalmakra. Lehet írni a közhelyként ható szavakat: az áldozatok nem ezt érdemlik; ez nem vezet sehova; egységet kell teremteni. Már-már unalmas. Az idei nagypénteki istentiszteleten - melyen "hagyományosan" nem történt említés a vérengzésről - én konok, mégis kihallottam az utalást: a lelkész szerint Jézus keresztje alá hajlamosak vagyunk valami "szent csendet" képzelni, a borzadály csendjét, miközben a szentírás szerint igen nagy volt ott a forgalom, és "a gúny szimfóniája" keltette zaj. Úgy éreztem, mintha adódna - talán csak általam érzékelve - a párhuzam: az áldozatok emlékműve előtt is "nagy a forgalom", miközben a "szent csend" kellene egybefogja az utódokat. A Magyarok Világszövetségének, illetve a szervezet elnökének, Patrubány Miklósnak a tevékenységét lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy pillanatra próbáljon meg mindenki elvonatkoztatni attól, hogy ő volt az, aki kérést fogalmazott meg a falu és a környék illetékesei felé, figyeljünk csak a szavakra: ne osszák meg a Belényesi medence magyar szórvány közösségét "alternatív megemlékezések" szervezésével, mert az nem szolgálja sem a holtak emlékének ápolását, sem az élők jövőjének építését. Ő a nagypénteki emlékezést tartotta pártolandónak, mely szimbolikus értékkel bír. Nagy kérdés, hogy vállára veszi-e valaki valamikor a megbékélés, a megegyezés keresztjét? Ha nem, hány generáció (ha egyáltalán ez a helyes lépték) állhat még akár nagypéntekenként, akár április 19.-éken az emlékmű elé, melynek létrejöttéről 80 évig még csak álmodni is titkon lehetett ? A megoldást addig kellene megtalálni, míg a "nemzetstratégiai gyöngyhalász" kihajózási engedély  birtokában csónakjába nem száll. Mert az után lesz majd igazán (kevésbé szent) csend.

                       A köröstárkányi emlékmű, az idei nagypénteki koszorúzás után

Magyarország, jól vagy?

Olvasom egy hírkereső portálon, hogy a nézők fel vannak háborodva, és hülyeségnek nevezik, hogy bizonyos Tamás atya bűnözőként tért vissza egy sorozatba. Na, mondom magamban, ezt csak elolvasom, lesz, ami lesz.

Aki esetleg nem tudná miről van szó - ha van ilyen ?! - szóval a "Jóban, rosszban" sorozat elővigyázatlan írói kiírták a sztoriból a Tamás atyát, de a nézők visszakövetelték. Mit volt mit tenni - nehogy essen már a nézettség, meg a reklámidő értéke - vissza kellett hozni. Az mondjuk nem gond, hogy meghalt, az ilyen sorozatokban láttunk már feltámadást. Előbb szellemként jelengetett meg az atya, most meg valami bűnöző plasztikai műtétje után annak arcaként tűnt fel. Hát ez váltotta ki a hűséges nézők felháborodását, akik természetesen levelekkel árasztották el a szerkesztőket: mi ez a hülyeség? Egy drága, jó lelkű atyát bűnözőnek támasztanak fel?

Szerintem is egy nagy hülyeség. Na, de nem ez. Már maga az egész sorozat - akkor ezen belül miért kell hülyeségnek nevezni egy rész-hülyeséget? Már csak azt nem értem, miért foglalkozom én ezzel? Azt hiszem, az egész nagy sztori valójában ott ért véget, mikor "a hűséges nézők" a szappanoperák hajnalán pénzt gyűjtöttek bizonyos Isaura ifiasszony szemműtétjére. Aki nem tudja, hogy ez mit jelent - ne bánja, hagyjuk.

Más.

De részben nem.

Ugyancsak nézői kérésre folytatódik az m1-en a "Magyarország, szeretlek!" vetélkedő. Olyan, mint egy szórakoztató kvíz, nem több, nem kevesebb. Abban viszont más, hogy az országimázs javítását célozza, "magyaros" kérdésekkel, körítéssel. Nincs ezzel semmi baj. Van viszont egy állandó műsorelem, amikor egy játékos felolvas egy csapattársának egy szöveget. Utóbbi a hallottakat memóriából tovább kell mondja egy harmadiknak, aki nem hallotta a felolvasást, a harmadik meg a negyediknek, és ez pedig vissza kell fogalmazza, amennyire lehet a történetet eredeti formájában, bizonyos kulcsszavak említése pontokat ér. Jópofa játék - lehetne. A műsort egészében véve szeretem, de ez a része kifejezetten idegesít néha. Mondanom sem kell, hogy a játékosok - a csapatkapitányok, Jakupcsek Gabriella, és Csiszár Jenő mellett - mindig ismert emberek, nem ritkán úgynevezett celebek. Meglepően sokszor lehet tapasztalni, hogy ezek a celebek, kiknek milliónyi rajongójuk van, a szó szoros értelmében nem tudnak olvasni! Az említett szögevet alig tudják kibagadozni. Az pedig szinte mindig megesik, hogy ebből a nem túl hosszú, talán 15 mondatos szövegből alig tudnak megjegyezni valamit. Nemhogy szó szerint, á dehogy, de még a történetből sem, hogy legalább annak a fonalát vissza tudnák adni. Arról nem is beszélve, hogy sokszor a történetek szereplőit sem ismerik, pedig azok - a műsor koncepciójához igazodva - ismert, híres magyar emberek. Kín nézni is őket...

Most poén lenne azt mondani, hogy Magyarország, én így szeretlek - hiszen egy olyan hely vagy, ahol Tamás atya akár fel is támadhat, és celeb lehet az is, aki alig tud olvasni. 

De inkább nem poénkodok.

Ez nem vicc.

A műsor játékvezetője, Szente Vajk, mellette Jakupcsek Gabriella és Csiszár Jenő - ők jó fejek

                                                                                        (fotó: nlcafe.hu)

Nemzeti ünnep. Semmi különös

Valójában nem történt semmi különös. Nemzeti ünnep volt, annak minden fennköltségével: volt hazaárulózás, q...anyázás, zsidózás, tüntetés és ellentüntetés, egymásra mutogatás, A és B kategóriás magyarok szétválasztása, igazságok kinyilvánítása. Hivatkozás Petőfire, Kossuthra, Batthyányra, Deákra, kiknek „üzenete” csak az A (vagy B) magyarok igazát támasztja alá, és ugyanazt a B (vagy A) magyarok jogtalanul mondják (hogy nem sül le a …). Lenget a székely, az árpádsávos, a magyar, a nagymagyarországos zászló, és az internacionalista hülyeség jegyében itt-ott az iráni is... Volt nagy kokárda, nagyobb magyarokon nagyobb kokárda. Zengett az Isten áld meg, meg a porlik, mint a szikla. Meg a nem nem soha, meg a gyáva népnek nincs hazája. Mondom, nem történt semmi szokatlan, megülte a magyar nemzeti ünnepét. Hiszen mégiscsak szabadságharc, meg forradalom, vagy mi a szösz. Nem hagytunk magunkat. Pedig az időjárás próbált jobb belátásra bírni: tessenek már az agyakhoz kapni, itt lenne az alkalom egy kis összefogásra. Legalább a hó miatt, ha nemzetileg nem megy. De nem. Nem, nem, soha.

                          Tavaly volt? Idén? Vagy jövőre lesz?   (Illusztráció: origo.hu)

Aki magyar, velünk lájkol

Az internet világa rengeteg mindent megkönnyített. Pár gombnyomással lehet üzenetet küldeni, pénzügyeket intézni, értesülni a világ dolgairól. Miért pont a hazaszeretet dolgában ne okozott volna változást?!
Nézem a Facebook-közösségi oldalt. Általában is, de nemzeti ünnep közeledtekor meg éppen ömlenek a piros-fehér-zöld bejegyzések, a nagymagyarországos térképek, zászlók, videómegosztók hazafias nótáit ajánlják elszánt honfiúk és honleányok.
Aki magyar, velünk tart - és nyom egy lájkot, vagy egy megosztást.
Mekkora szerencse, hogy a márciusi ifjak nem facebookon szervezték a szabadságharcot! Biztos kaptak volna milliónyi biztató kattintást, aztán a Nemzeti Múzeum előtt meg csak pisloghattak volna egymásra, a tömeg  közben otthon várta volna a fejleményeket a gép előtt, mondjuk... honfoglalósat játszva - hiszen azért magyar érzület is van a világon.
Szóval, óvatos virtuális lépésekkel kerülgetem a dagadó keblű bejegyzéseket.
Vajon hányan tudnak majd "leszakadni" közülük az egérről, hogy valójában ott legyenek egy-egy emléktáblánál, vagy a valóságban lobogó zászló alatt?
Amikor meg lehet mutatni, hogy vagyunk.
Itt.
Igazából.

Borban az igazság (?)

Sosem voltam nagy alkohol – így például bor – fogyasztó, és talán sosem vettem volna részt borversenyeken, ha nem vált volna a munkám részévé (éppen az idei versenyszezon után vagyunk).
Így már jó pár éve látom az ilyen versenyeket, megtanultam, mennyi pont kell a különböző díjakhoz, mit figyelnek a bírálók. Utóbbiakat már–már csodálom, nem is értem, hogyan lehet borok tucatjait, akár több százat is megkülönböztetni egymás után. Azokról az ítészekről nem is beszélve, akik már csak ránézés és szaglás nyomán is halálpontosan megmondják, honnan való a hegy leve.
Természetesen számtalan bortermelővel is megismerkedtem, akik – képletesen szólva – verejtéküket is a bírálók elő teszik. Tudják, hogy mit, mikor és hogyan kell tenni a szőlőskertben, a pincében.
Igen ám, de én, mint kívülálló, aki ráadásul még nem is iszom, szóval én is tudom, hogy nem mindenki szőlősgazda, sőt, még csak nem is bortermelő, aki a versenyeken indul. Mert van ugye, aki metsz, kapál, permetez, szüretel, hordót mos, bort fejt, és így tovább, aztán van, aki a pincén kívüli részt kihagyja, megveszi a szőlőt, és onnan indít – és van, akinek egyszerűen csak „lesz” az a bora, amivel akár a legnagyobb díjakat is elnyeri, hiszen a zsűri nem kéri sem tulajdonlapot, sem a pincekulcsot felmutatni.
Talán nem túlzok, amikor ezt is egyfajta plágiumnak mondom, amikor nem saját tudásának, munkájának aranyérmét viseli egy illető a nyakában. Nem győzőm hangsúlyozni, hogy én pályán, mondhatnám szőlőskerten és pincén kívüli vagyok, de mint a barázda mellől, vagy a gádorból bekiabálónak, sportszerűtlennek tűnik az ilyen verseny.
Mondják, borban az igazság.
Azt hiszem, ennek valamilyen módon a borversenyekre is igaznak kellene lennie.

                                                                                                                                      (Illusztráció: civishir.hu)

Mégis, kinek A DALa?

Tegnap estig fogalmam sem volt arról, ki az a ByeAlex.

Ez most egy név, vagy egy borotvahab-márka?

Nem követtem különösebben az Eurovíziós Dalfesztivál magyar indulójának kiválasztását, mert az a véleményem, hogy ez egész - mármint az európai szintű versengés - egy "cirkusz", ami nem a dalokról szól, hanem nemzetek egymás közötti szimpátiájáról vagy antipátiájáról, a pénzről, a reklámról. Gondoljunk csak az oroszok tavalyi néni-csapatára, a Buranovszkije Babuski-ra, mely második lett. Na, ők aztán nagyon ott voltak szakmailag...

Most meg Magyarországon nyert ez a - rendes nevén - Márta Alex, és a "hozzáértők", illetve a magukat hozzáértőknek képzelők nem győznek sápítozni. Hogy ez micsoda égés lesz, micsoda szégyen, és egyáltalán.

Na hiszen, eddig pedig micsoda kimagasló sikereket értek el a magyar versenyzők. Pedig voltak valóban jók. Mondják: ez a dal, és előadója is egy sz@r.

Olvasom az ilyen-olyan hozzászólásokat. A legtöbbre nem is érdemes szót vesztegetni. Ellenben kifejezetten szórakoztatóak azok, amikor befutott - értsd. "megcsinált" - előadók meg celebek visítoznak, hogy ez aztán mindennek a teteje. Celebségük, ugye, feljogosítja őket erre. Ki ez a ByeAlex?! Ő jobb? 

Nem, lehet, hogy nem jobb. De amiért valaki(k)nek nem tetszik, még nem sz@r.

Azonban biztos, hogy kicsit rövid nadrágjában, sapkájában, egyszerű dallamával, egyszerűen érzelmes szövegével egy egyéniség.

Tényleg, nem hangoskodott, nem vinnyogott amerikai toplistavezetőket utánozva.

Odaállt, előadta, aztán elfogadta, hogy nyert.

Biztos vagyok benne, ha nem nyert volna, másnap nem írt volna utálkozó bejegyzéseket senkiről.

A közönségnek tetszett. Most ez volt a nyerő.

Hány dal születik bevallottan azt hajhászva, hogy tetsszen a talán nem is túl magas igényű közönségnek?!

Ez most nem hajhászott.

Mégis nyert.

Tegnap este még nem is tudtam, ki az a ByeAlex.

Nem is szavaztam volna rá.

Az elmúlt egy napban azonban már tetszik nekem.

Sőt, a dala is.

Igaz, nem vagyok szakértő.

Egyszerűen ez a véleményem. 

                                                                                         (fotó: media-addict.hu)

Adósságkezelés oroszlánbőgéssel

Mikor arról hall az ember, hogy valahol házkutatást tartanak, akkor arra gondol, hogy iratokat, dokumentumokat, fotókat, könyveket, esetleg manapság már CD-ket, számítógépes memóriákat keresnek. 

Képzeljük el azt a kutakodót, aki mindezek helyett nagyvadakat talál - úgy értem nem "nagyvadnak" nevezett bűnözőket, hanem valódi négylábúakat.

Ez történt ugye február 27-én, szerdán, amikor Ion Balint, alias Nuţu Cămătaru, az egyik leghírhedtebbnek mondott romániai alvilági figura, az úgynevezett Uzsorás-klán vezetőjének rezidenciáján találtak nem éppen városokban őshonos állatokat.

Ilyenkor - alapesetben  - gondolom elkerekedik a házkutatást végzők szeme. Mondom, alapesetben hiszen, 2 medvét és 4 oroszlánt azért nem lehet egy terráriumban, némi fűrészpor között babusgatni; hangjuk és bűzük azért csak-csak beilletlenkedik a szomszédokhoz, de még a másik utcába is.

Azt ellenben elhiszem, hogy a titok - a szaggal ellentétben - mégsem szivárgott ki, tekintve, hogy az állatokat elrettentési céllal tartotta: állítólag azzal fenyegette meg a nem fizető adósait, hogy eléjük veti őket, reggeli/ebéd/vacsora, vagy csak egyszerűen nasi gyanánt. Gondolom, a közel s távoli szomszédok sem kockáztattak, és a rokonokkal egyetértésben csak a gazda állatszeretetéről beszélnek..

Az állatbarát szerint kedvencei csak lejárt szavatosságú húst ettek, a rendőrök szerint "lejárt szavatosságú" adósok is be voltak ígérve nekik...

Mondják, egy kínzókamra-féleséget is találtak az oroszlánok ketrece alatt, ahol az adósok "meggyőzése" zajlott - ez mondjuk, praktikusan volt elhelyezve.

"Érdekes", hogy egy ilyen ember ki-be járkálhat a börtönbe, annak ellenére, hogy - idézem a híradásokat - "a média és igazságszolgáltatás meggyőződésévé vált, hogy ő áll több gyilkossági kísérlet, zsarolás, emberrablás és mindenféle egyéb erőszakos cselekmény hátterében".  Ha ezeket a "meggyőződéseket" külön-külön vesszük, akkor is, egyenként is elég lehetne egy állandó, rács mögötti bérleményhez.

Csak elképzelem a bizonyára jól megfizetett ügyvédeit, amit az állatok szeretetére apellálva jönnek is kifelé vele a tárgyalóteremből. Szükség esetére én a történelmet is ajánlanám a prókátorok figyelmébe, hiszen egy kis átkötéssel a dákó-román kontinuitásra  - így az igaz hazafiságra - is lehet hivatkozni, hiszen a régi rómaiaktól szintén nem állt távol a kiszemeltek oroszlánok elé vetése.

Mégsem hagyhatják bent, hiszen az ügyvédi tiszteletdíjakat is ki kell vasalni az adósokból?!

Mese az egyszeri törvénytisztelőről

Az egyszeri törvénytisztelő nyugdíjas egy szép napon fejébe vette, hogy a sok–sok év becsületes munkájának megtorlásaként megítélt nyugdíját kiegészíti: lakásának üres részébe albérlőt fogad. Mint említettem, törvénytisztelő volt, ezért döntését bejelentette a fináncnak, aki úgy nézett rá emiatt, mint aki marslakót lát. Az egyszeri nyugdíjast ez nem tántorította el, albérlőjével szerződést kötött, majd elment leróni a remélt jövedelem utáni kötelezettségét az egészségbiztosítónak – persze előlegbe, hiszen bevétele még nem volt. Mint ki jól végezte dolgát, élt békésen az egyszeri törvénytisztelő nyugdíjas. Már 2 esztendeje is elmúlt, hogy szerződésének lejártával az albérlő elbútorozott, mikor egyszer csak levelet hozott a postás, pecsétest. A hivatal tudatta, hogy az egészségbiztosító és a finánc egyesítette erőit meg nyilvántartását, és arra jutottak, hogy a volt főbérlő nem fizette ki azt, amit valójában – mint mondottuk volt – még megelőlegezve tett meg. Ugyan ki őrizgeti még azt a régi elismervényt? Pedig jó lett volna, mert most 50 lejnyi kötelezettséget + 10 lejnyi büntetést + 8 lejnyi, a büntetés után számolt kamatot lehetne megtakarítani vele. Pontosabban már nem is annyit, ugyanis a felszólítás megszületése és annak kikézbesítése között eltelt 9 hónap – ennyi kellett a hivatal székhelye és az egyszeri törvénytisztelő nyugdíjas lakása közti 70 kilométernyi út megtételéhez – és a büntetőkamat napról–napra gyarapszik! Tehát már akkor is nőtt az egyszeri nyugdíjas adóssága, mikor még nem is tudott róla. A kifizetés – mert hogy nem lesz más kiút – sem olyan egyszerű, például a 21. században korszerűnek mondható banki átutalás nem célszerű, hiszen az egyik napon befizettet pénz csak másik nap jut célba, egy napnyi kifizetetlen adósságot teremtve, ami majd titokban megint dagadhatna. Megoldás a helyben, készpénzzel történő fizetés, ami ugye újabb kiadást gerjeszt, például utazási költséget – de ki bánja ezt már?! Csak legyen vége. És még egy jótanács: kifizetéskor célravezető pecsétes papírost kérni ott helyben arról, hogy az ügy lezárult, mert sosem lehet tudni... És persze azt a papírt jól megőrizni, még az utódoknak is örökül hagyni. Az egyszeri törvénytisztelő nyugdíjas pedig megfogadta, hogy soha többet... – ugye, kitalálják a végét?

           (Illusztráció: konyvelozona.hu)