Mikor ellopták a kis Jézust

Manapság már novemberben kezdődik karácsony. Legalábbis az ünnepre felturbózott kereskedelmi hadjárat, ami mindent magával sodor. Az előkészülethez hozzátartozik, hogy faluban - városban nem csak karácsonyfát állítanak általában a főtéren, de betlehemet is készítenek. A kereslethez van kínálat, minden bábut és kelléket meg lehet vásárolni, lehet rendelni az internetes üzletekben is, csak legyen rávaló.

Nem volt ez mindig így, ezelőtt évtizedekkel, amikor még alig volt valahol köztéren betlehem, az Óperenciás tengeren jóval innen, de még az Üveghegyen is, egy ünnepre készülődő faluban (de lehet, város volt) elhatározták: nekik lesz. Igen ám, de honnan vegyenek bábukat? Tevét, meg színes bőrű napkeletieket? Szegény ember vízzel főz, meg még találékony is, az alakokat szépen kivágták préselt farostlemezből, amit igény szerint lehetett színezni, a jászol, a bölcső nem volt gond. A legkönnyebbnek a Jézuska beszerzése tűnt: a munkálkodók egyikének kislánya volt otthon, annak egyik megfelelő méretű babáját érte a megtiszteltetés, hogy a Megváltót megszemélyesíthette. Nem lehet azt állítani, hogy a betlehemi csillagot követve a világ minden tájáról az alkotás csodájára jártak, de összességében azért megfelelt a célnak, mellette, meg a szomszédságában állított karácsonyfa tövében más hangulata volt a Mikulás-ünnepségnek is. 

Másnap reggel aztán nagy meglepetésre üresen állt a bölcső: az éj leple alatt valaki elvitte a Jézuskát! Az ünnepség alatt észrevehette, hogy a bölcsőben egy igazi baba van, ami éppen megfelel az otthon a mikulási ajándékra váró csemetének. Hol voltunk még akkor a térfigyelő kameráktól!? Sosem derült ki, hogy hol, de a Jézuska újra egyszerű babaként valahol biztos örömet szerzett. Néhányan még fel-felemlegetik azóta is valahol az Óperenciás tengeren jóval innen, de még az Üveghegyen is, így, ünnep táján: emlékeztek, mikor valaki ellopta a kis Jézust?

                          (Illusztráció)

A politikus, akit egy szendvics buktatott meg

Még csak nem is azért, mert tűrhetetlenül éhes volt, hanem nevelési célzattal lopott el egy szendvicset egy szupermarketből egy képviselő. Történt, hogy már percek óta állt a pénztár előtt, ám a személyzet semmibe vette, ő pedig türelmét vesztve egyszerűen elsétált az uzsonnának valóval. Tiltakozása nem ért célt, ügyet sem vetettek rá továbbra sem, mire ő - látva, hogy nem szólal meg semmilyen vészjelző, de még egy fia biztonsági őr sem lohol utána - visszament pár perc múlva, és kifizette. Mindez annyiban is marad volna, ha nem olyan óvatlan, hogy elmeséli a sztorit képviselőtársainak, akik csak nevettek az egészen. Nem úgy pártjának frakcióvezetője, aki elfogadhatatlannak nevezte, hogy egyik politikusuk csak úgy, fizetés nélkül távozik, vagyis lop egy üzletből, bármivel is magyarázza azt, és lemondásra szólította fel.

Hogy ez hol történt? Húú, tényleg, még nem is mondtam, te meg azt hihetted, hogy Romániában? 

Vagy Magyarországon? 

Ugyan, ha itt vagy ott, akkor már fotót vagy videót készítettek volna a tolvaj, revizionista, nacionalista, soviniszta, korrupt, orbánista, gyurcsányista, libsi, Soros-bérenc, homofób, korrupt, nemzetáruló, idegenszívű, migránssimogató, antiszemita (ki - ki válasszon ízlése szerint) gazemberről öntudatos állampolgárok, akik tiltakoznának is transzparensekkel a kezükben, miközben független sajtótermékek kürtölnék a gyalázatos tettet, hírtévék nem kevésbé független stúdióiban pedig megkérdőjelezhetetlen szakértelmükről legendás elemzők bogozgatnák a szörnyűség hátterében meghúzódó világpolitikai összeesküvés szálait.

Hogy mégis hol történt?

Szlovéniában.

Darij Krajčič, a Lista Marjana Šarca (Šarec Marjan Listája) párt tagja egy ljubljanai boltban vetemedett a fentiekre, melyek miatt, mint már mondtam, frakcióvezetője lemondásra szólította fel, hiába a "nevelés célzat", meg a kárt megtérítő önfeljelentés. És most kapaszkodj: a politikus nem magyarázkodott tovább, nem fenyegetőzött, nem lépett ki a pártból, hogy belépjen egy másikba vagy független legyen, hanem... lemondott, "összhangban a párt magas erkölcsi standardjaival"!

Ugye, most már tényleg elhiszed, hogy nem nálunk történt ilyen hülyeség?

                        Ilyen illusztrációkat használnak a szlovéniai híradások

                           (Illusztráció: regionalobala.si)

Ingerküszöb, lopáshatár

Olvasom, az EU-tagországok közül Romániában jegyezték a legnagyobb különbséget a leggazdagabb és legszegényebb néprétegek között 2015-ben: a leggazdagabbak leggazdagabb 20%-a 8,3-szor annyit keresett, mint a legszegényebbek 20 %-a. Ez a statisztika igen óvatos becslésen alapulhat inkább, mint szigorú adatokon, mert szerintem az arány még nyomasztóbb lehet, de az EU-s felmérésektől ne is várjunk túl sokat, tudjuk, hogyan őrölnek azokban a malmokban. 

Hogy jólétben élőknek ne is legyen rosszabb, arra igyekszik vigyázni a vezető kormánypárt is: 40 PSD-s politikus nyújtott be közös törvénymódosító javaslatot, mely szerint egyebek mellett 200.000 euróban szabnák meg azt az összeghatárt, mely alatt nem minősülne bűncselekménynek a hivatali visszaélés! Igen, jól látod: kétszázezerről van szó, és nem is lejről, hanem az EU-konformitás jegyében euróról. 

Meg azt is szeretnék, ha a 3 évnél rövidebb idejű szabadságvesztést az elítélt otthonában tölthetné le. Ez a 3 éves határ bármennyi lehetne, ha a bedutyizott 60 évesnél idősebb, illetve súlyos vagy gyógyíthatatlan beteg.

Még azt is szeretnék, ha enyhülnének a megvesztegetésre, a megvesztegetés elfogadására, a befolyással való üzérkedésre vonatkozó büntetési tételek. Meg szeretnének még hasonlókat, de nem sorolom, gondolom, a te ingerküszöbödet már elérte a hír.

Nem kell sokat gondolkodni azon, hogy a kedves politikusok igen előrelátók, mintha a maguk ágyát szeretnék megvetni: 200 ezer euróig szabad lopni, ám, ha egy kolléga mégis figyelmetlen és túllépi a határt, mert egy kapzsi gazember, akkor sem hagyjuk magára, azt a pár évet tölthesse le a saját lakásában. Másként hogyan is élvezhetné mondjuk annak kényelmét, ha esetleg arra költötte azt a kis pénzt?! 

Hogy aztán kétszer is meggondolja az, aki feljelentésükre vetemedik, bevezetnék, hogy a bejelentést maximum 6 hónapon belül kell megtenni, attól számítva, hogy az infó valakinek a tudomására jutott - ha kifut a határidőből, akkor egyrészt a feljelentésnek nincs jelentősége a per során (már, ha eljutnak addig valami csoda folytán), másrészt az vonható büntetőjogi felelősségre, aki feldobta (volna) az egyébként nagy valószínűséggel nem makulátlan euró-barátot.

Idézzük csak fel: alig pár napja volt I. Mihály király temetése. Igen, azé a királyé, akit a '90-es években még be sem engedtek az országba ugyanennek a pártnak a vezetői, illetve amikor mégis bejött, rövid úton kitoloncolták. Most mit láttunk? Hisztérikusan mindenki gyászolt, kegyeletet rótt le, sírt-rítt, olyan vallásos lett, hogy a fal adta a másikat. Első sorban "természetesen" a politikusok tolongtak, akik ezek szerint magukra nem tekintik kötelezőnek a ne lopj parancsolatát. Vagy valamit félre értettek, s olvasatukban úgy szól, hogy csak egy küszöb alatt lopj, de felette is csak kicsit bűnhődj.

A hírhez tartozik, hogy egyelőre csak törvény-tervezetről van szó. Érdekes lesz látni, kik szavazzák meg, kik milyen javaslatokkal módosítanának még rajta, hogy "emészthetőbbé" tegyék. 

De tegyük fel azt a korántsem elképzelhetetlen esetet, hogy így, ahogy van, elfogadják. Szerintetek, ha a szavazás napján választást tartanának, ki nyerné azt? Mi az a lopáshatár, ami elérné a szemellenzővel szavazók ingerküszöbét? A helyes választ adók között mentelmi jogot sorsolunk ki (majd, ha lesz üresedés).

Nem látni a fától a fatolvajokat

"A Maros megyei Beresztelke és Magyarfülpös közötti erdőrészen a rendőrség lelőtt egy falopáson tetten ért férfit." 

Megdöbbentő sajtóhír, melyet azóta százak, ezrek kommentáltak az internetes felületeken, taglalva, hogy jól tették (!?) vagy nem tették jól a rendőrök; az áldozat cigány volt vagy ennek mi köze a lényeghez; menekült-e a férfi a lopás előtt vagy nem; fát lopott-e vagy csak gallyakat. Kommentálnak a népek, mint mindig, olyasmiről is, aminek semmi köze a történtekhez. A lényeghez. 

De mi a lényeg? 

Ez a nagy kérdés. 

Az-e, hogy az illető cigány volt, akinek olyan a sorsa, hogy gallyért kell mennie az erdőbe, miközben a "hátrányos helyzetű társadalmi rétegek felzárkóztatására" szánt nehéz pénzek tűnnek el ki tudja kiknek a zsebében, akik valószínűleg nem fáznak telente.

Vagy​ az, hogy ki is lopja az erdőt? Bizonyára ti is láttátok már az korrigált címert, mely az egykor szocialistának nevezett Romániáé volt eredetileg, de az 1989 óta eltelt idők hatására valaki úgy módosította, hogy a víz szennyezett, az olajkút egy részét ellopták, csakúgy, mint a hegyeket borító erdőket. Ez tömören összefoglalja a lényeget (lásd. alább).

Hogy lopják az erdőt, azt mindenki tudja. Ezt is, mint minden mást, nagyban érdemes csinálni, mert úgy "szabad". Hogy ki, illetve kik csinálják, az sem titok, politikusok nevei forognak közszájon, ám nem lesz semmi bántódásuk. Sőt. Olyan ez, mint a hadurak esete: aki egy embert megöl az gyilkos, aki ezreket (küld a halálba), az sikeres hadvezér.

Azt is érdemes azért megjegyezni, hogy sokan azok közül, akik visszakapták erdőiket, amikért apáik, nagyapáik vért izzadtak, tüzelő nélkül várják a telet, mert kitermelési terv nélkül (ami persze nem kis pénzbe kerül) senki nem vághat a saját fáiból. Ilyen megkötés nem vonatkozik a fatolvajokra, akikből minden faluban akad szép számmal, aki akar, könnyen teremthet velük kapcsolatot és valahogy a törvény szigora sem csapkod olyan bőszen rájuk. Emlékszünk még arra az esetre is, amikor a tetten ért fatolvajt a bíróság nemhogy nem ítélte el, de visszaadta láncfűrészét is, arra hivatkozva, hogy az a megélhetését biztosító eszköze. Ami, mondjuk igaz is volt, csak jól kell magyarázni.

Szóval, ez a Maros megyei eset sokkal többről szól, mint egy önmagában is tragikus lopásról/lövöldözésről. De nincsenek illúzióim afelől, az illetékesek ezúttal sem fogják látni a fától az erdőt. A folyó marad szennyezett, ócskavasba kerül a fúrótorony, a hegyről pedig tovább fog fogyni az erdő. 
Még jó, hogy már más címer érvényes.

                                   A régi címer és a valósághoz igazított változata...

...és csak száll a cementpor

Nyugdíjas lévén már volt ideje naponta tenni egy sétát, olyan egészségügyi célzattal, nem kellett reggelente munkába sietnie. Olykor kolléga is akadt a nézelődéshez, meg a világ dolgainak megvitatásához. Most éppen megszokott útvonaláról eltérve volt kénytelen bandukolni, ugyanis az utca túloldalán járdát öntetett a "községháza". 
Az előző napok eredményét vizsgálgatva, a sokat tapasztaltak biztonságával állapította meg, maga elé mormolva:  "Nem fog ez sokáig tartani, a munkások biztos kilopták belőle a cementet. Felporlik, nem adok neki egy évet. Én a körmükre néznék, az már biztos." 
Közeledve a pár száz méterrel odébb dolgozó munkásokhoz, eltűnődött, itt lenne az ideje a kertkapu elkorhadt gerendáinak helyére bebetonozni a régen "megszerzett" vascsöveket. Oda is ment a munkavezetőhöz, még kacsintott is a kérdéshez: 
- Mester, nincs egy kis "eladó" cementjük? 
- De van, 20 lej zsákja, mennyit kér? - jött a válasz, amit hirtelen nem tudott mire vélni. 
- De hisz annyi a lerakatban is, mondta értetlenkedve. 
- Miért, mit gondolt, mi mennyiért vesszük? - kacsintott vissza a munkavezető. 
Dühösen legyintett: micsoda élhetetlen emberek vannak?! 

                                                                                    (Illusztráció)

Tűzifa, ami volt is, nem is

A gondos gazda egy szép téli reggelen szétnézett a pajtában és megállapította: fogytán a tüzelő, ellenben odébb még a tél vége. 
Mit lehet tenni?
Fáért kell menni az erdőbe. A sajátba. 
Nosza, fuvarost fogad, aki annak rendje-módja szerint fel is pakolja a kidöntött szálakat, a deresek neki is szilajodtak az útnak. Alig mentek néhány versztányit, a rend őrei megálljt parancsoltak, igazoltatás indokával. A szekeres azon mód mobiltelefonált a gazdának (áldassék a modern technika), aki lóhalálába érkezett is a birtokot igazoló dokumentekkel. Eddig rendben, de hibádzott bizonyos irat, minek hiányában bizony lopás ténye forog fent, méghozzá ...a saját tulajdonú erdőből. Tettes a fuvaros, akit a "megkárosított" gazda fogadott fel, aki erdőbirtokos voltát igazolta ugyan, de az út közben lévő fával senki nem tud elszámolni. Nosza, a gazda menti a menthetőt, már a bírságot is fizeti, mégse hagyhatja bajban fuvarosát, és lepengeti a kivágottnál sokkal több köbméter árát, meg aztán a törvény betűje nem sérülhet. 
De mi lesz a fával? 
Hát, a bűnjelet elkobozzák. 
Így történt, hogy a fát kivágták, még többe is kóstált az áránál, ám mégsem került a pajtába (mármint a tulajdonoséba biztos nem), de az is igaz, hogy közben a gazda nem fázott. Sőt, többször is leizzadt.

                                                          (Illusztráció: szekelyhon.ro)
 

Hírünk a világban

Ha az emberhez számára ismeretlen nyelven szólnak, reflexszerűen azon az idegen nyelven válaszol, amit ismer. Ami nem mindig előny, és nem csak azért, mert nem tudja megértetni magát. 

Történt, hogy egy ismerős átszállással utazott egyik nyugat-európai országból a másikba. A tranzitban "idegenül" szóltak a romániai magyarhoz, aki, ugye, hirtelen románul válaszolt. Mindez összevágott az útlevelére írtakkal... Többet nem kérdezték, érezhetően megfagyott körülötte a levegő, és szemmel láthatóan távolabb húzódtak tőle a sorban állók, szorosabban fogva táskáikat. 

Másik eset. 

Román anyanyelvű polgár egy délnyugat-európai országban betért egy üzletbe. Az ország nyelvét jól tudó ugyancsak román kísérője csevegett az eladóval, aki a pultra tengernyi holmit rakott eléjük, válogassanak. A két vevőjelölt anyanyelvén vitatta meg, mi legyen a vásárfia. Vesztükre: az eladó meghallotta a román szót, és mint a villám halámolta össze a kirakott holmikat, eltüntetve a pult alá, majd kitessékelte őket az utcára. Az ő boltjában többet senki nem fog lopni - kiáltotta utánuk. 

Hírünk a világban. 

Hogy nem konkrétan a mienk? 

Kit érdekelnek a részletek rajtunk kívül?

 

Lopási szezon, nonstop

Ha azt mondanám, hogy tavaly óta semmi nem változott, az nem lenne igaz. 

Vagyis, de. 

Vagyis változott is, meg nem is. 

Így vívódtam, miközben részt vettem azon a gyűlésen, melyet ősz közeledtére, a betakarítási szezon tiszteletére tartottak nemrég. Érmihályfalván. Mondhatnám, hagyományosan. De azt hiszem, bárhol a környéken lehetett volna. Ami változott: immár őrző-védő cég is bejelentkezett őrzésre és védésre, de ez pénzbe kerülne, tehát nagy valószínűséggel inkább vigye a holmit a tolvaj... Ami nem változott (és ez van több): az érdekeltek túlnyomó többségét továbbra sem érdekli, miként óvhatnák meg közösen a tengerit, a szőlőt, a krumplit, az erdőt. Pontosabban érdekli, de csak addig, míg a hatóságra mutogat, és a szavakon túl már kellene tenni valamit. Aztán az sem változott, hogy a lopásoknak nincs is "őszi szezonja", az év bármelyik szakában bármit lopnak, ami éppen mozdítható, levágható, kihúzható, elhajtható. Mint mondják, a mezőkön koslató szekerek "alapfelszereltségéhez" tartozik a balta, a kasza és a láncfűrész, felkészülve bármilyen adódó zsákmány begyűjtésére. A gazda és a tolvaj "váltásban" dolgozik, utóbbi jól megszervezetten kerüli előbbit. De ha összefutnak sem jön zavarba, sőt, általában az övé a diófáig (ahogy mondani szokás), és még a törvény is kedvez neki, hiszen van egy értékhatár, melyen alul egyszerűen nem lehet eljárni ellene! Rendőr mesélte, hogy a fatolvajtól elkobzott láncfűrészt a bíróság rövid úton visszaadta gazdájának, mondván, az szükséges a megélhetéséhez. Nosza, uccu vissza az erdőbe... "Tudjuk, hogy vannak senkiházi emberek, de a jog eszközeivel egyszerűen nem lehet lépni ellenük" - hát nem döbbenetes, hogy ezt kénytelen kijelenteni egy elöljáró? Hogy mi lenne a hatásos megoldás? Arra is voltak ötletek..., de azok a hatályos törvényekbe ütköznek. Azokba, melyek pillanatnyilag mintha a káoszt óvnák. 

              Viszik, ami felszedhető, kihúzható, levágható, elhajtható, kivágható...

 

Vándorvirág

Távolabbi rokon sírja. Másik faluban van, ritkán látogatta. Mikor igen, akkor mindig volt mit tenni-venni rajta, a gaznak mindegy, hogy hideg vagy meleg, eső vagy napsütés, állandóan nő.
Előző alkalommal kosárnyi virágot is vitt, teleültette a hant tetejét, pompázzon a sok szín.
Hacsak el nem lopják. Igaz, akkor is pompázhat, csak nem ott.
Malaca volt. Mikor újra megérkezett, egy tő nem sok, annyi sem volt a síron. Nem lepődött meg.
Annál inkább, hogy a közvetlen szomszéd síron látta viszont katonás rendben virágait. Tévedés kizárva, ugyanazok a színek, ugyanaz a darabszám, még csak az elrendezés is hajszálra, látszik, hogy az egy húzás - egy ültetés módszere alapján dolgozott a kolléga.
Vajon mit gondolt? Nem veszi észre egy lépésnyi távolságról?
Pillanatig sem gondolkodott: visszavenni!
Szép módszeresen visszaültetett minden egyes tövet, rá sem hederítve, hogy esetleg valaki meglátja, és az előzmények ismeretének hiányában azt hiszi, hogy ő éppen...
A jól végzett munka elégedettségével nézett végig a síron, szebb lett, mint elsőre volt. Most aztán néz majd nagyot a szomszéd. Ha megkérdezi valaki, mit ültetett a sírra, majd azt mondja: vándorvirágot.

                   Vadvirágokkal ellepett sír a biharpüspöki temetőben (saját fotó, illusztráció)

Nulladik osztály

Lehet, első pillantásra nem tűnik összekapcsolhatónak az alábbi két téma.

Az első. Nulladik, úgynevezett előkészítő osztályok nyitottak ajtót idéntől a gyerekek előtt, kiknek jószerével még inkább óvodában lenne a helyük. Nem vagyok pedagógiában tanult szakember, így inkább figyelem az annak tartottak sokszínű véleményét. Ezek – legalábbis a végletek – egyfelől azt mondják, hogy semmi egyébről nincs szó, mint pedagógusi állások megtartásáról, mert kevés az iskolába menendő gyerek, másfelől meg úgy vélik, a hátitáskájuknál alig nagyobb gyerekek így hamarabb beleszoknak az iskolai életbe, jobban felkészülnek a későbbi kihívásokra. A vélemények metszéspontja: mindenki a gyerek érdekét emlegeti. Ami biztos, hogy a tanügy alatti, eddig sem nyílegyenes út újabb kanyarokat vetett. Hogy az ügy még tupírozottabb legyen, Victor Ponta miniszterelnök a minap kijelentette, hogy az előkészítő osztályok bevezetése „összevisszaság és hülyeség”, sőt, előre vetítette, hogy jövőre... már lehet nem is lesznek ilyenek. Neszeneked!

                                                                       (Illusztráció: donna.hu)

A másik: öt ágazati program keretében Románia uniós támogatásokból 2007 óta 1,861 milliárd eurót „hívott le”. Ám mielőtt elégedetten bólogatnánk – ez öt év alatt csupán 9,69%-a annak az összesen 19 milliárdnak, amihez 2014-ig, tehát összesen hét év alatt hozzáférhetne. Ráadásul a megítélt pénzek egy jelentős hányadát ide sem adják, hivatkozva bizonyos „közbeszerzési szabálytalanságokra” (amit az egyszerű falusi ember hajlamos szimplán lopásnak érteni).

Mint mondtam volt, úgy tűnhet, a két téma között nincs kapcsolat. Pedig utóbbi jól mutatja, miként sáfárkodik lehetőségeivel egy ország, aminek egyenes következménye, hogy a jövőjét jelentő fiatalokkal sem tud mihez kezdeni. Ezért (is) „nulladik osztályos” az ország az EU–iskolában, állandóan pótvizsgákra kárhoztatva.

Itt van az ősz...-i lopás-szezon

Itt van az ősz, itt van újra... de mielőtt elrévednénk a költő sorain, mindjárt ünneprontó is leszek: az újra ránk köszöntött ősszel újra ránktört a már hagyományosnak mondható gond is – lopják a termést. Melyiket? Mindegyiket. Mindent. Bármit. Nem, mintha egész évben nem kellene tartani a tolvajoktól, akik minden évszakban megtalálják az elemelnivalót, de az ősz a csúcs. Minden évben hallom a panaszokat, járjak kisebb vagy nagyobb faluban, községben. Az állapotok pedig nem javulnak, mondják, sőt, egyre rosszabbak lesznek. Nem csak éjjel, de fényes nappal is szedik a hívatlan napszámosok a tengerit, a szőlőt. Csapatostól járnak, szekérrel. Tudják, mennyit kell lopni egyszerre, amiért a törvény még nem súlyt le. Miért csak ezer lej értéken felül számít a lopás lopásnak? – kérdezik a gazdák. Alatta mi? Csínytevés? Egy ismerősnek több ár tengerijét hordtak el apró gyerekek úgy, hogy egyszerre mindig 2–2 csővel lehetett látni őket, ami éppen a kezükben volt – de egész nap jöttek-mentek. Másiknak szekérrel döngették le a tengerijét, hogy a kombájn ne tudjon hozzáférni, aztán mentek „tallózni”. Megint más csőszt fogadott. Neki nem is lett kára, mert az őr nem engedte a sorok közé a siserehadat, ellenben megmondta, hogy hová menjenek, ahol nincs őr... Egyre többen hagyják ott kisebb–nagyobb darab földjeiket, főleg az idősebb korosztály, mondván, minek kínlódjanak vele, ha úgyis lelopnak róla mindent, és még örüljenek, ha nem verik meg őket tettenérés esetén. És most nem a „happy end” következik. A rendőrségnek nincs elég embere, az önkormányzatoknak se embere, se pénze, ráadásul a törvény szerint is a tulajdonos kötelessége megvédeni javait. Igen ám, de azt sem teheti csak úgy, mert ő lesz a bűnös, ha esetleg elcsattan egy pofon. A mindekori tanács: a gazdák társuljanak össze, és fogadjanak őrt, vagy járőrözzenek maguk. Aki próbálkozott már ilyennel, tudja, ez sem egyszerű, csak első hallásra. Közben meg telik az idő, ami a tolvajoknak kezdvez. Viszik a tengerit, a szőlőt, és mindent, ami nincs lebetonozva. De inkább azt is.

  Nem lehet tudni, mikor kiét viszik-hozzák...    (Illusztráció: 3szek.ro)

Pesszimista méhecske

Már közel két évtizede, hogy nem dolgozom abban a szakmában, amit kisiparosként űztem hajdanán. Az idősebbek talán még emlékeznek rá, hogy akkoriban is volt elég fizetnivalója a munkásembernek azok felé, akik igyekeztek minél többet kisajtolni belőle, persze szigorúan törvényes keretek között. Így például már 1989 előtt is fizettünk havonta járulékot az akkori nyugdíj és szociális alapba, román nevén a CASCOM-nak (Casa de Asigurări Sociale şi Pensii din Cooperativa Meşteşugărească). Jól emlékszem, a nagyváradi Szent László térről a tűzoltósági laktanya irányába nyíló utcában volt a megyei iroda, ahova havonta be kellett menni, a kasszába befizetni a járulékot. Ahogy visszagondolok, egyre több emlék tolul fel, például, hogyan kellett átvágni az udvaron az annak hátsó részében volt iroda felé, vagy hogyan kellett várni néha a pénztáros nőre, aki éppen "kiszaladt" valahova, vagy éppen a kávét főzte...
Szóval, egy napokban olvasott cikk alapján írom mindezeket, és előttem az előkeresett CASCOM-tagsági (mert megvan). Hmmm, a fotón fiatal(abb)kori önmagam - 1986-ot írtunk, első évem a munka mezején... Szép akkurátusan minden hónap kis négyzetében ott a pecsét, a befizetés dátuma, meg az összeg is, ami kiolvashatatlan, talán "patru" (négy) lej lehet. Aztán 1990-től változik, és az akkori pénzhígulás arányában már száz lejek jelennek meg, szinte havonta több és több.
Mint említettem, emlékeimet egy cikk kapcsán poroltam le, mely egyebek mellett arról szól, hogy Antal István Hargita megyei képviselő kezdeményezésére a kormányprogramba iktattak egy pontot arról, hogy "hogyan lehetne visszaszerezni a valamikori CASCOM-nyugdíjalap vagyonát" - vagyis a például általam is hosszú évekig befizetett pénzt.
De mit jelent az, hogy "visszaszerezni?
Szemezgetek a cikkből, amit itt teljes terjedelmében el lehet olvasni.
-A CASCOM 50 évig volt a kisipari szövetkezetek országos hálózatának nyugdíjalapja.
-Az 1990-es évek közepén az alapnak kb. 200 ezer tagja volt, de egyesek szerint 400 is lehetett - ez aztán pontos nyilvántartást, könyvelést sejtet.
-A rendszer úgy volt kitalálva, hogy a tagok nyugdíját ebből fedezzék, tehát befektették a pénzt (például az én kis pénzemet is) ingatlanokba, hotelekbe, gyógyüdülőkbe, kenyérgyárakba
-1993-ban az UCECOM  - ami a CASCOM felettesének nevezhető - vezetősége csődöt jelentett, vagyis azt, hogy a tagságnak nem tudnak nyugdíjat fizetni. Kérték a kormányt, kebelezhessék be a CASCOM-vagyont. A két szervezet között vélhetően vita nélkül ment a megegyezés, annál is inkább, mert az UCECOM és a CASCOM elnöke, alelnöke és gazdasági igazgatója ugyanaz a 3 személy volt! A CASCOM 49 milliárd lejes vagyonát (1995-ben vagyunk!) az UCECOM 1, azaz egy milliárdért vásárolta meg.
-Mire a Munkaügyi Minisztérium égisze alatt aláírták a szerződést, a vagyonból alig volt valami - vélhetően pár ember tüntette el több százezer évtizedeken át befizetett pénzét. 

                                                                                                                            (Illusztráció: index.hu)
-Attól kezdve a kisiparosok nyugdíjának kifizetése az országos nyugdíjalapra hárult, amelyhez ugye azoktól nem érkezett befizetés, vagyis ez ott hiányt okozott. A miniszter eljárást indított, ami hogy-hogynem olyan sokáig tartott, hogy a megvádolt (hiszen bűnösségüket nem bizonyították) személyek elleni eljárást egyszer csak elévültnek minősítették. Pedig nem kevéssel lopták meg magát az államot, de mondhatnám azt is, hogy az adófizető, a nyugdíjalapot fizető állampolgárokat, hiszen ők tartják fent az államot. A hiányt ma 3,2 milliárd euróra becsülik.
A képviselő mondja, hogy:
-"Ez a vagyon mind a mai napig megvan. Az üdülőtelepeken levő szállodák jelenleg is működnek, az UCECOM üzemelteti őket, sőt, időközben befejeztek több beruházást is."
-"...óriási viták voltak az akkori UCECOM-vezetéssel, mivel a saját pozícióikat megpróbálták nagyon erős kézzel fogni." (Idézetek a jelzett cikkből)
Hát így. Szinte minden fontos dolgot lehet tudni ebben a bűntényben (azt hiszem, nem lőttem túl a célon a minősítéssel).
Például még azt is, akár tételesen is, hogy kiknek a befizetéseiről van szó - bár beismerem, nem feltétlen lehet meg egy több százezres tagsági nyilvántartás ennyi év után - és nem is ez a legfontosabb, mivel a nyugdíjasok kapják járandóságukat. De:

-tudják, hogy honnan, hogyan és kik lopták el a sok milliárdos vagyont;

-tudják, hogy mi lett vele;
-tudják, hogy hol van.
És mégis, évtizedekig nem történik semmi. Úgy értem, olyasmi, ami egy normális országban kellene történjen, mert azért az is fejleménynek nevezhető - nem is jelentéktelennek - hogy a tett egyszer csak elévültnek minősült. A jóljártak meg bizonyára köszönik szépen, megvannak, őket most gondolom jó nevű vállalkozóknak kell hívni, akiknek kétségtelenül van pénzük  =  van befolyásuk = van hatalmuk. Másként nem létezik, hogy az állam hagyna önmagával packázni, mikor több milliárdnyi euróról van szó.
Bár én is egyike vagyok annak a sok kis "méhecskének", aki azt évek szorgos munkájával összehordta, nem bízom benne - kormányprogram ide vagy oda - hogy ezt a vagyont bármikor is visszaszerzi valaki.

Védekezés lopás ellen

Örökzöld őszi téma, hogy a betakarítások idején mennyivel szorgosabbak még a gazdáknál is azok, akik korántsem szakítják el a hámot szántás és vetés idején. Egyszerűbben szólva azokról van szó, akik lopják a tengerit, a krumplit, a szőlőt. Meg amit lehet. A minap egy kis faluba való idős ismerősöm nem is panaszolta már, csak mint tényt közölte lehangoltan: szégyen–nem szégyen, de idén már nem dolgozta meg szőlőjét. Egyszerűen belefáradt, hogy minden ősszel lelopják a termését. És az még nem is elég, mert a gyümölcsfákat is kopasztják, sőt, a fát is kivágják tüzelőnek. Hogy ne maradjon semmi hasznosítatlanul, a tőkék melletti fa karók is vélhetően a kéményen szállnak ki, ami pedig betonból van, azt szétverik, hogy a benne lévő vashuzalt az ócskavastelepen pár lejért elkótyavetyéljék. Az sem tökéletes megoldás, ha valaki rajtakapja a tettest, mert kockáztatja, hogy még meg is verik az általában csapatostól, szekerekkel portyázók. A hatóság úgy véli, a tulajdonosnak kötelessége megvédeni saját javait. Egy idős embernek ez nem megoldás, mondta ismerősöm, aki szerint nem kellene más, mint a mezőn randalírozókat ellenőrizni: van-e birtoka az illető parcellán? Ha nincs, mit keres ott? Ha útközben találják, honnan hozza, amivel megpakolta a szekeret? Nem olyan bonyolult ez, csak szándék kellene. Azt is felelevenítette, hogy az ő gyerekkorában két csendőr is elég volt egy falu megrendszabályozására. Igaz, ez még akkor volt, amikor a kakastollnak is volt tekintélye. Ma sokaknak a parlagon hagyott parcella jelenti a megoldást.

                                                                                    (fotó: hotdog.hu)