Közel jött valóság

Az idők során nagyrészt immúnissá váltunk az erőszak, a gyilkolás iránt. A híradásokban mindennaposak lettek a harcokról, terrortámadásokról szóló beszámolók, az ezekkel járó véres filmkockák. A sláger-filmek sem képzelhetőek ma már el golyószórós, autósüldözéses jelenetek nélkül, és talán már nem is csak a gyerekek hiszik azt, hogy a szereplőknek, mint a számítógépes játékokban, több életük van. Ha néha bele is gondolunk a valóságba, elhessegetjük a rémképet: mindez tőlünk távol történik. 
Távol van például, hogy közel-keleti vallási fanatikusok jogaikat követelik bevándorlóként nyugat-európai országokban, ugyanakkor üldözik azokat, akik "idegen kultúrát terjesztenek" az ő saját hazájukban.
Gondolkodunk, morgolódunk, legyintünk. 
Legyintünk a globalizálódó világra:  áh, ez is csak egy szófordulat. 
Örülünk, hogy "légiesednek" a határok, "kinyílik" a világ. Aztán egyszer csak torkon ragad a valóság, mellénk csap le a gyilkos kése: áldozat lesz a családtag, a barát, az egykori iskolatárs. Távol ontják vérét számunkra érthetetlen okból, értelmetlenül, a fajdalom hazáig nyilall. Talán már nem is állunk olyan értetlenül: a távol közel van, nem is tudjuk, mennyire. 
Életünket pedig nem indítja újra a számítógép.

                                                                       (Illusztráció: okovolgy.hu)

Ünnep láncfűrésszel

Karácsonyi ünnepség, valahol a nagy magyar pusztában. Egymást érik a "hátrányos helyzetű családok" számára szervezett könnybelábadó-ünnepségek. 
Szép is ez. 
Mintha a újkor bűnbocsátó cédulái lennének. Kár, hogy csak pár napig tart. 
Egy kisfiú nagy dobozt cipel: a jótékony angyaltól megkapta a játék láncfűrészét, amire annyira vágyott. Ilyen van igaziban apukának, azzal jár az erdőbe. Igaz nem a sajátjába - nincs is olyan, meg nem is olyankor, amikor másokkal találkozna. Szezonban jól keres, abból még tán telne játékra is, legalább ilyenkor a pöttömnek, de a pénz nem a családot, hanem a félkarú rablót eteti. 
De most ne legyünk ünneprontók.
Örüljünk, hogy örül a gyerek.
Kicsi. 
Még. 
Ártatlan.
Olyan ügyes favágó szeretne lenni, mint apuka. 

                                                                                         (Illusztráció: jatekbolt.hu)

Hol van a kutya elásva?

Olvasom, a nagyváradi állatkertben is örökbe lehet fogadni állatokat. Nagyszerű kezdeményezés, pártolni az intézményt, különösebb kötelezettség nélkül. Erről jut eszembe, a minap egy ismerős képet tett közzé a Facebook-on, melyen az látható, amint legalább 8-10 kóborkutya "bandázik" Érmihályfalva központjában (ami nem kirívó eset más városok, községek vonatkozásában sem). Ahogyan az annak idején nagy vihart kavart, a romániai törvényhozók elfogadták tavaly azt az állatvédelmi törvényt, mely lehetővé teszi a "kóborkutya-kérdés" kezelését - hogy jól vagy rosszul, nem tisztem eldönteni. A törvény alapján a helyi önkormányzatnak lett és van is érvényes szerződése egy céggel, mely időnként úgymond begyűjti az éppen begyűjthető kóbor állatokat, hogy aztán saját hatáskörében járjon el velük. Tehát például egy darabig tartja őket, amíg az esetleges gazdák vissza is kaphatják. Lényeg: a kóborkutyák valahogyan mindig "újratermelődnek". Ki döntheti el, kinek van igaza? Annak-e, aki a gazdátlan állatokat megsajnálva pótgazdaként eteti azokat utcán, kapualjban, mintegy hozzájárulva szaporodásukhoz, vagy azoknak, akik gyerekeiket féltik az állatok esetleges támadásaitól? Kutya egy helyzet, hiszen akármelyik fél mellett állást lehet foglalni, miközben a másiknak is igaza van. Azt azonban ki merem jelenteni, hogy az emberi felelőtlenség jelentősen felelős. Például, amikor a megunt állatokat utcára teszik. Különösen aktuális ez így, karácsony idején, amikor divat kis "cukimuki" kölyökkutyákat (vagy bármilyen más állatot) ajándékba adni, ráadásul sokat ingyen is ajánlanak. Aztán a cukorfalat kinövi a szobát, és máris az utcán (erdőn, mezőn) pislog a világba. Na, ilyen "gazdákhoz" igazodva mondja az idén áprilisban újraírt (republicat) állatvédelmi törvény, hogy 1000 - 3000 lejes bírsággal sújtható, aki ebek harmincadjára juttatja állatát. Már, ha rajtakapják, vagy bizonyítható. Tehát nagy valószínűséggel marad továbbra is az emberségre apellálni állatügyben.

 

Rémisztő párhuzam

"Román állampolgár vagyok, vagyis román" - nyilatkozta sajtóhírek szerint Klaus Iohannis, Románia megválasztott államelnöke a Welt am Sonntag című német újságnak.
Érdekes álláspont, ám nem meglepő azoknak a fényében, amiket az éppen a megválasztását követő napokban bemutatott könyvében írt. Iohannisnak a nemzetiségekről, illetve az autonómiáról vallott nézetei valahogy elkerülték azok figyelmét a választási kampányban, akik feltétel nélküli támogatása mellett érveltek - persze, értem én, nagy volt a váltás iránti - szerintem is jogos - igény. És mindennek nem is lesz jelentősége, ha bekövetkeznek a remélt változások, hiszen akkor aztán lehet mindenki, ami akar.
Minden esetre a kijelentésről nekem rögtön az ugrott be, amit "odaát" az azóta EP-képviselővé avanzsált, MSZP-s Szanyi Tibor mondott még tavaly év elején: "Az állampolgárság egy nemzethez való tartozást fejez ki." (Értsd: aki román állampolgár = román.)
Nagyon remélem, a továbbiakban nem lesz alkalom a két politikus között további hasonlóságot felfedezni...

                              Klaus Iohannis könyvének borítója (fotó: transindex.ro)
 

Szavazat az esélyre

Államelnök-választás, második forduló, vasárnap este. Gyűjtöm az adatokat. Mennek a magyarok szavazni. Többen mennek, mint két hete, amikor még két magyar jelölt is volt a szavazólapon, ráadásul az egyik szerint ő volt a jó választás. Most formailag a magyarokra volt bízva nagyjából, hogy menjenek-e vagy sem, és ha igen, kire pecsételjenek. Most nem voltak csak nekik szóló gyűlések, avatószalag-átvágások, nemzetféltő ellenfél-pocskondiázások. És mégis mentek. Mert választani akartak. Valahogy jobban sikerült ez a "semleges" mozgósítás, mint a csinnadrattás. Többen mentek, mert érezték, hogy valami mást akarnak. Az első fordulóban voltak kötelességek, beidegződések. Teljesíteni kellett. Most itt volt a felszabadult késztetés: elég volt. Más kell. Elég volt már ebből. Pont úgy érzeték ők is, mint az ország nagyobbik része, az ország, mely a '90-es évek óta nem mozdult meg ilyen arányban. Akkor is, ha a "másik" nem ígért, nem tárgyalt, sőt, néha kifejezetten rémisztően nyilatkozott a nemzetállamiságról, kisebbségről. Ha nem is lesz jobb, de lehet más. MÁS. Mert EBBŐL elég volt. Megszavazták az esélyt, ők is. Hogy újra lehessen reménykedni.

A külföldön élő román állampolgárok is megmozdultak - a fotón a párizsi román nagykövetség előtt
                                                   (fotó: portfolio.hu)

És mi lesz a számlán?

A vasárnapi államelnök-választásban az a legjobb, hogy vége lesz.
Vége lesz ennek a hetek, hónapok óta tartó őrületnek - igaz, majd jön másik. Mindig jön másik. Még akkor is, ha előre láthatóan 2015-ben nem lesz Romániában semmilyen választás.
Távol álljon tőlem, hogy az alábbiakban bárkit is a két jelölt közül bármelyik támogatására biztassak. Egyáltalán, hogy bármire biztassak. Gondolkodjon, döntsön mindenki saját hatáskörében.
Én is gondolkodom.
Az esélyesebbnek titulált jelöltre nem is fecsérelnék szót - ezzel részemről mindent el is mondtam róla és bandájáról.
Nem értem azonban azokat, akik az esélytelenebbnek vélt jelölt mellett úgy kardoskodnak, mintha biztosra lehetne venni azt, hogy hétfőn reggeltől, de legalábbis kézzel fogható időn belül gyökeres változások lesznek. Félreértés ne essék, azt gondolnak, azt mondanak, írnak, amit jónak látnak, de nem értem a kizárólagosnak, vitathatatlannak, kétségtelennek beállított "érveket". Mintha nem tudnánk, kik állnak ő mögötte is - azok is sokszorosan kipróbált "hétpróbások", és most úgy ágálnak a "demokratikus értékek" mellett, mintha nem lopták volna már az életünket évek, évtizedek óta, harácsoltak volna gátlástalanul, hazudtak éjjel és nappal. Minden "kiemelkedő" politikai szereplő állt már jobbról és balról, aztán balról és jobbról - már, ha van választóvonal ebben az országban.
Vajon kik nyomták ezt a jelöltet idáig? Vajon kik fogják neki - győzelme esetén - benyújtani a számlát ha nem is hétfőn, de kedden reggel? És mi lesz azon a számlán?
Pár éve bizonyos Crin Antonescuban látták sokan a demokrácia letéteményesét. Tessenek már utánanézni, mi lett belőle...
Az elmúlt hetekben újra, már megint sikerült a népet olyannyira felhergelni, hogy szinte egymás nyakának esnek akár korábbi barátok is. Mintha vasárnap az dőlne el, hogy hétfőn reggeltől kommunizmus lesz vagy demokrácia. Sajnos, ez nem ilyen egyszerű...
Ma reggelre két szórólap is volt a postaládámban, mindkét tábor igyekezett meggyőzni. Mit mondjak, mindkét kitűnő minőségű nyomdatechnikával készült szórólapon (mennyi pénzt elpocsékoltak megint) voltak olyan személyek fotói, hogy inkább hagyjuk mán'...
Gondolkodom. Ideje már, hogy vége legyen. Megint behülyítették az embereket. Olyanokat is, akikről nem is gondoltam volna.
Hétfőn reggeltől majd megkezdődik az erővonalak elemzése, minden párt elkezd helyezkedni, és nem lennék meglepve, ha a politikusok meg a romániai haladó hagyományt követve nekilátnának az "átigazolásoknak" - akár innen oda, akár onnan ide, attól függően, hogy ki nyer, és attól függetlenül, hogy ki mit mondott, ígért korábban. Ezzel együtt a szavazótól szinte szó szerint vérrel és verítékkel megszerzett voks is "vándorol", és lehet éppen azt erősíti, akit a szavazó éppen nem akart erősíteni.
Ha pedig így lesz, akkor majd megkérdezhetjük: miért is volt mindez?

 Sok helyen tüntettek ismét demokratikus változást követelve. Vajon újra becsapják-e a népet?

(fotó: szekelyfold.ma)

Könnyített ünneprontás

Ünneprontó módon az állampolgársági eskütételről vittek el három ukrán állampolgárt a rendőrök, miután kiderült: egy szót sem tudván magyarul, nem feleltek meg a könnyített honosítás feltételeinek. Az érintett magyarországi ügyintézőknek, akik saját megtévesztésüket hozták fel mentségükre, eszerint nem tűnt fel, hogy az adjonistenre vagy nem érkezett fogadjisten, vagy esetleg az imigyen szólt: "Добрий день" (Dóbréj deny - Jó napot). Lenne még egy harmadik lehetőség, de ezt ki sem merem mondani..., inkább eszembe jutott, hogy nemrég mesélte egy ismerősöm, hogy egy ismerősének az ismerőse, aki nem ukrán, hanem román, és még legközelebbi elhunytainak sem a neki most szülőföldnek számító Érmelléken gyújthat gyertyát halottak napján, szóval az illető seperc alatt "deszkurkálta" magát (intézkedett), hogy kijusson az USA-ba. Pillanatok alatt magyar állampolgár lett, s mint ilyen, már ült is a repülőgépen. Aki nekiveselkedne, az tudna még hasonló példákat gyűjteni a nép ajkáról, mint hajdaniak a regéket, s biza nem csodálkozna, ha a Nemzeti Védelmi Szolgálat titkosszolgálati eszközeinek felhasználása nyomán nem csak a "hamis okmányokat felhasználó" állampolgár-jelölteket, de a honosítás könnyítését sajátosan értelmező, szolgálatkész ügyintézőket is elvinnének. És egy határok felett egyesített nemzethet méltóan a határon túlra is át-átnyúlhatnának, legalább egy kis ejnyebejnyézésre...

                                              (Illusztráció: karpathir.com)

Játszunk államelnök-jelöltesdit

Leaszfaltoztuk a falvaink minden utcáját, így még csak nem is sárban kellene jöjjenek a magyarok szavazni, de nem nagyon jönnek, magyarázta az államfőválasztás első fordulójának estéjén egy észak-bihari polgármester. Eddig mindig az utak állapotát kifogásolták leginkább, de most meg azt hangoztatják - és vannak, akik erősítik is őket ebben - hogy ez nekik jár, mert adófizető polgárok. Ez igaz is egy normálisan működő országban, de mintha nem tudnánk mindannyian, hogyan van ez ebben az országban, sopánkodott az elöljáró még az urnák zárása előtt, amikor azonban már lehetett látni a részeredményekből a részvételi arányokat. Utóbbiakból az is kiderült, hogy a 14 jelöltből az utolsó öt-hat valószínűleg annyi szavazatot sem kap, amennyi támogatói aláírást kellett prezentáljon ahhoz, hogy a rajtvonalhoz álljon. Hova tűnhettek a támogatóik? Hogyan lehet őket komolyan venni? Vagy hogyan lehetett? Már-már azt kell mondjam, igaza lehetett a Radio France International adónak, amikor Gheorghe Funar független jelöltet is interjúra kérte, hiszen ő legalább azt adta, ami valója. A volt kolozsvári polgármester szerint az ő küldetése (legújabban) kimondani az igazságot a román nép történelméről, ami egyebek mellett az, hogy a geto-dákok valamikor az egész földet benépesítettek, ők építették az egyiptomi piramisokat, tudtak repülni, és valójában Németország neve (Deutschland) Dákföldet jelent. Ilyen elméletekkel (is) államelnök-jelöltnek lehet lenni a ma Romániájában!

                              A 14 jelölt. Ki fog néhányukra emlékezni pár év múlva?!

Miért jobb, mint a tévében?

 Hát persze, hogy nem néz manapság NB.I.-es meccset az, aki jó focit szeretne látni. Na, de azért egy DVSC - FTC meccs azért mégis más, a Nagyerdőn... Mert, bár a tévé többet megmutat, meg azonnal ismétel is, de...
...de azért, amikor látod a (többnyire) pirosba öltözött drukkereket vonulni a stadionhoz, ahol a pénztár előtt hosszú sor áll...

...amikor a jegyet ellenőrző és a motozó emberek átvizsgálnak, mögöttük pedig teljes felszerelésben állnak a rohamosztagosok...

...amikor a beléptetőnek megmutatod a jegyed...

...amikor látod, a pályán már melegítenek a csapatok...

...amikor bemutatják a csapatokat, a kivetítőn az első hazai gólt szerző Vargaaaaaaa Józseeef....

...amikor felvonulnak a csapatok...

...amikor a Fradi-ultrák rákezdenek...

...amikor megkezdődik a rangadó...

...amikor a vendégek megszerzik a vezetést...

...amikor a szünetben a "taposó emberek" visszatömködik a kirugdosott gyeptéglákat...

...és a labdaszedő gyerekek boldogan rúgják a bőrt a nagypályán...

...amikor Varga fejessel egyenlít, és "robban" a stadion...

...amikor pár perc múlva a helyedről jól látszik, hogy Szakály bombája védhetetlenül kanyarodik a hálóba, és már ugrassz az egész lelátóval együtt...

...amikor bosszankodsz, hogy megint egyenlő az állás...

...amikor a lefújás után levonulnak a csapatok...

...a 8157 fős nézősereg pedig hosszú percekig hömpölyög a nézőtérről...

...na, ekkor érzed, hogy megugrik az adrenalin, és ezért jobb, mint a tévében nézni.

Hajlott háttal, támaszkodva

Bizony régen volt, amikor kigurították a boltból, ma már csak nyomokban emlékeztet az egykori új biciklire. A sárvédők más típusra készültek, utólag cserélték le a rozsdaette eredetiket, a lámpának csak a helye mutatja, volt ott valamikor világítóeszköz. A csomagtartó házilag készült, sok zsákot hazahordott az évtizedek során. A lánc megnyúlva köti össze a fogaskerekeket, régóta nem terheli senki, a kerekek gumijai is évek óta nem láttak pumpát. Nem zavarja csilingelés a csengőbe gubózott bogarat, a bicikli használója nem kell senkit figyelmeztessen, inkább ő maga araszol lassan, nehézkesen. Régen szaporán pedálozott, sietni kellett a kapával, a kosárral a mezőre, vagy haza, az állatokat ellátni. Ma már nem tud felülni a szakadozott nyeregbe. Kétrét hajlott háta nem egyenesedik, még jó, hogy a kormányt tudja markolni, így legalább támaszkodhat, ha útra kel. A templomba is jóval a harang hívó szava előtt kell indulni, hosszú az út, a tempó lassú. Néha-néha meg is kell állni, felpillantani a járda köveiről, előre, nem-e jön szembe valaki. Az istenházába ma sokan összegyűltek, ünnepség van. Sok díszesen öltözött, egyenes ember. Az ő biciklijük még vígan gurul, már ha van nekik, az autó mellett. Lehet, még nem is gondolnak rá, hogy nekik is többször kellene lábuk elé nézni. Akkor is, ha még nem muszáj, ha még nem hajlott kétrét a hátuk.

                                             (Illusztráció)

Ultras Liberi, avagy aki nem ugrál...

Rencz Norbert (Budapest, 2014.10.11.)

„Ez a magyar csapat nem az a magyar csapat” – mondta Gundel Takács Gábor szombat este inkább magának, reménykedve, mint a tévénézőknek. Aztán igaza lett. De most nem róluk lesz szó.

A magyar futballdrukkereknek viszont látszólag mindegy, hogy ez a csapat az vagy sem.

A történet nem az e hétvégi Európa-bajnokság selejtező meccse előtt kezdődött, hanem tavaly a világbajnoki selejtezők egyikén, ahol Románia válogatottja fogadta a magyar futball-gárdát. Ez a meccs a vendégek számára nem kedves emlék, mivel 3 gólt kaptak, válasz nélkül (magyar gól 1972 óta nem született a bukaresti Nemzeti Arénában, korábbi Augusztus 23 Stadionban).

Ahogy tavaly, idén is indult szurkolói vonat Budapestről, ami egy mozgó kocsmaként is funkcionálhatna, mely a magyar „drukkereket” szállította a román fővárosba.

Ezen a héten, a mérkőzés hetében tucatszám jelentek meg cikkek interneten, és napilapokban is arról, hogy a magyar ultrák hogyan szervezik útjukat Bukarestbe, valamint arról is szóltak hírek, hogy mivel szerelkeznek fel. Engem ez utóbbi gondolkodtatott el. A sok raklapnyi sörön talán annyira meg sem lepődtem, hiszen a sör -ahogy mondani szokták- hozzátartozik a focihoz. A sok raklapnyi nem elírás, de hát egy vonatnyi embernek meg sem kottyan, főleg, ha a drukkerek jó hangulatban szeretnék felgyújtani a fél Nyugati pályaudvart, valamint félholtra inni magukat még a végeredmény kialakulása előtt. Ja, lesz meccs is, nem csak balhé?... Továbbá büszkélkedhettek még bicskákkal, gáz-sprayekkel, baseball-ütőkkel, azaz mindennel, ami egy ütős utazáshoz és meccshez kell. (Ezek a képek az Ultras Liberi szurkolói közösség Facebook-oldalán elérhetőek)

                A magyar szurkolótábor 11-én este a román stadionban – fotó: Facebook)

          

Az egyik nem túl bizalomgerjesztő kinézetű szurkolóval készítettek egy interjút a Nemzeti Sport munkatársai a bukaresti állomáson, aki azt mondta, hogy attól függetlenül, ki milyen színű (mármint zöld-fehér fradista, vagy lila-fehér újpest-szurkoló) most „egy csapatban játszik”, mert „ezt megköveteli a haza”. A meginterjúvolt férfi egyébként mondandója vége felé a háttérből előtörő társaival együtt ugrálásba, illetve az „aki nem ugrál, az büdös román hej! hej!” szövegű dalocska skandálásába kezdett. És aki normális keretek között szeretne szurkolni? Na, mindegy, nem hasogatom a bizonyos szőrszálakat. A vonat egyébként közel 3 ezer ultrát szállított el a rangadó helyszínére, amivel Budapest utcáin jelentősen megnőtt a közbiztonság, viszont Bukarestben nem sétálgatnék ezen a hétvégén szívesen. Szóval nem tudom, ki mit követel kitől, de ilyen nagy szavakkal talán nem kellene dobálózni. Szép dolog ez az összefogás, hiszen egy magyar válogatott szintű csapatnak aztán kell is a támogatás, még akkor is, ha meccs közben a biztatás fogatlan, részeg vandálok szájából hallatszik. Ezeket a nem éppen értelmiségi arcokat valószínűleg nem a futball szépségei vonzották az Ultras Liberi nevű keményvonalas drukkerek köreibe. Valahogy szégyelltem magam, amikor videókat láttam arról, hogy milyen állapotban érkeztek meg a már említett tagok a bukaresti pályaudvarra: a sörös doboz, a cigi, valamint a kurvaanyázás már nem is zavarna, de a román rendőrök, illetve szurkolók provokálása már kicsit sok. Biztos nem én vagyok az első, aki erről elmélkedik, sőt, lehet nem is az utolsó, de ha egy rakás kigyúrt, verekedésre és petárda dobálásra kiéhezett „drukker” kiveri a balhét ott, ahol a magyarokat még petárda-cigi-sör nélkül sem szeretik, attól még a támogatott csapat nem biztos, hogy porba alázza a házigazdákat. Arról meg nem is beszéltem, hogy a szurkolók egy jó bunyó, illetve átdorbézolt éjszaka után köszönik szépen, felülnek a vonatukra (amire egyébként 24 ezer forintba kerül a jegy), és úgy, ahogyan érkeztek, kiabálva, ittasan –félelmetesen- elhagyják az országot. Utánuk pedig marad az utálat és a megvetés, amely immár 3 ezerrel kevesebb ember között oszlik el, azok között a magyarok között, akik talán nem a meccs miatt élnek Romániában. Azok között a magyar emberek között, akiket a határ innenső oldalán lerománoznak.

Persze most is, mint mindig, tisztelet a kivételnek! Azoknak a drukkereknek, akik a foci miatt, reménytől hajtva látogattak el a szomszédba. Egyébként a magyar futball válogatott szervezetten játszott, főleg a második félidőben. Ennek az eredménye is meglett, hiszen Dzsudzsák hibátlanul elvégzett szabadrúgásának köszönhetően 42 év után ismét magyar gól született a román fővárosban, ezzel válaszolt Rusescu korábbi találatára, így a végeredmény 1-1 lett.

Végül pedig egy, a magyar himnusz (amelyet a román füttykoncerttől nem lehetett hallani) közben készült fotó, melynek tartalma, a román drukkerek viselkedése említésre sem méltó:

                                                                                          (fotó: itthon.ma)

Rövidnadrág, hosszú zseb, lakkcsizma

A divat olyan, mint a történelem: arról is azt mondják, ismétli önmagát. De olyan is, mint a politika, amiben F.D.Roosevelt egykori USA-elnök szerint semmi nem történik véletlenül, de ha mégis, akkor azt biztos úgy tervezték meg. Szóval a divat is ismétli önmagát, persze az előre tervezettek szerint. Amikor először láttam az 1960-as, 1970-es éveket idéző anyagból és szabással készült női ruhákat valamikor az év elején, és lekicsinylően legyintettem, kiderült: ezek most a legmenőbbek. Ugyancsak tavasszal (igen, már tavasszal, hiszen amint előbújnak az első melegebb napsugarak, azonnal megfogyatkoznak a fiatalabb hölgyeken a ruhadarabok), amikor feltűntek az olyan rövidnadrágok, melyeknek rövid szárai alól kikandikáltak a zsebek végei, arra gondoltam, ezt pár éve még nem vette volna fel senki, mert hogy hogyan néz az ki?! Aztán az új szezonra készülve valahol, egy rövidnadrág-gyárban valaki egy akkora tételt "elszabhatott", hogy selejtnek sok volt - legyen hát divat. És lett! Valami hasonló történhetett azon nadrágok esetében is, melyeket úgy módi hordani, hogy jókora hasadások vannak rajtuk, esetleg az előre gyártott foszlás a szemet vonzó testrészre enged betekintést. Legújabb élményem pedig a sokszor lenézett gumicsizma. A divatipar a szivárvány minden színében pompázó darabokat a fiatalok kedvenceivé tette. A minap egy templombeli ünnepségen egy fiatal hölgy bokán kicsivel felül érő csillogó, fekete gumicsizmában jött és ment a padsorok között, senki ügyet sem vetett rá. Hasonlót gyakorta látni falvakon, ahol az eredeti gumicsizmát szabják át "félcipőnek", sőt, papucsnak is. Lám, lám, a lábbelidivat nem marad le, eleve ilyeneket gyárt, és jó pénzért árulja. Bizonyára ti is ismeritek a régi, viccesnek szánt mondást, miszerint a gumicsizma mezőgazdasági lakkcipő. Nos, a tréfa komolyra fordult: a gumicsizma az ünneplő ruházat részeként is létjogosultságot szerzett.

                                                       Lehet válogatni         (fotó: divany.hu)

Mielőtt megsokasodnak a néhai barátok

A minap mutatta be az érmihályfalvi Móka színjátszó csoport legújabb műsorát. Lehetne arról értekezni, hogy a társulat ismét olyan minőségű, ötletekkel teli produkciót tett a színpadra, mely túlmutat az amatőr jelzőn, de inkább arról ejtek szót, hogy helyi, városukban élő költők verseit tárták a közönség elé. A hangsúlyt ezúttal az "élő"-re tenném: a szerzők a színpadon, egy elképzelt kávéházban ülve hallgathatták soraikat az őket is jól látó közönséggel együtt. Saját gondolataik, érzéseik viszont-hallásának öröme mellett bizonyára eltöltötte őket, ha csak ideig-óráig is, a megbecsültség kellemes érzése is, tűnődtem műsor közben, és ez indította el a gondolatokat. Hogy mennyire becsüljük meg nem csak családtagjainkat, barátainkat addig, míg körülöttünk vannak, de azokat is, akik kisebb-nagyobb mértékben építik közösségünket szóval, rímmel, hanggal, ecsettel, vésővel. Ha nem is ültetjük őket színpadra, de érezhetik-e, hogy becsüljük őket? Még életükben. Mert utána már lehet emléktáblát, meg szobrot állítani, lehet koszorúzni orrvérzésig, lehet emlékműsorokat szervezni, ami dicséretes, de az illetőnek már vajmi keveset ér. Az életmű megítélésére pedig sok esetben ráteszi kezét a politika, meg a ki tudja milyen érdek. Kedvező széljárásban megszaporodnak a hiteles emlékeire hirtelen rábukkanó kortárs szemtanúk, az egykori barátok. A tudomány mai állása szerint pedig az elhunyt nem tud visszaszólni: addig is szerethettetek volna, míg éltem!

                                                                                              (Illusztráció: bulvaros.hu)

Örvény fölött, megállva

Gyakran megesik, hogy egy szerkesztőségbe beküldött, úgynevezett "olvasói levél" valójában egy üzenet néha magánügyben, néha politikai töltettel. Ilyenkor érezni lehet, hogy a dolognak folytatása lesz, és, ha a szerkesztő nincs résen, akár végeláthatatlan adok-kapok lesz belőle. 
Nemrég egy ilyen politikai színezetű írás látott napvilágot lapunkban (Bihari Napló, Nagyvárad), magát nemzeti érzelműnek mondó szerző aláírásával. Olvastakor - mint mindig, ha hasonló hangvételű szöveg kerül elém - már-már kétségeim támadtak, hogy én, mivel nem pont úgy látom a világot, mint az aláíró, lehet, nem is vagyok úgynevezett nemzeti érzelmű?! Lehet, nem is vagyok "jó magyar"?!  Pedig szerintem megfelelek legalább annyi ismérvnek, mint..., de ezt hagyjuk most, hiszen az említett írásban több, nem nevesített, de egyértelműen felismerhető személyt ért nyilvános verbális támadás, ami válasz után kiáltott. Szerintem. Pár napja volt alkalmam beszélgetni az egyik, általam nagyra becsült (lehet, már ezért sem vagyok nemzeti érzelmű?) pellengérre állítottal, aki feketén-fehéren bebizonyította, hogy az ominózus levélben leírtak nem felelnek meg a valóságnak. Miért nem tárja bizonyítékait ugyanúgy a nyilvánosság elé?- kérdeztem. Most tessenek megkapaszkodni: az illető (akinek nevét azért nem írom le, mert ő maga sem tartotta fontosnak reflektorfénybe állni) úgy gondolja, sokkal fontosabb ennél, hogy - idézem - ne alacsonyodjon le az őt támadók szintjére, és szóba állva velük ne legitimálja őket. Először értetlenkedtem magamban, hogy de becsület, meg hogy tiszta vizet a pohárba, meg ilyenek. Aztán arra jutottam, hogy mindennapjainkban annyira elharapódzott a vagdalkozás, a könyöklés, a sárdobálás, sőt, akár a tudatos hazudozás is, hogy az ezeken méltósággal felülemelkedni tudás, talán nem túlzás azt mondani, hogy alázat, már értetlenséget vált ki. 
Te meg tudnád tenni? 
És, hogy ki a nemzeti érzelmű? Erről talán értelmetlen is vitát nyitni.

                                                                                                                          (Illusztráció: meska.hu)

Csak óvatosan olvass, ha... vezetsz

Állítólag van eredménye a baleseti statisztikák szerint azoknak az országutak menti tábláknak, melyek a sebességkorlátok és az egyéb közlekedési szabályok betartására intik felirataikon az autósokat. Más kérdés, hogy míg a betűket silabizálják a sofőrök, nem az utat, a szembejövőt, az úton átkelni szándékozót figyelik, vagyis akár baleset okozói is lehetnek ezek a kétség kívül jószándékkal telepített feliratok. 
Vannak aztán a reklámoknak fenntartott útmenti táblák, az alábbi fotón ilyenek láthatóak, melyeken közlekedési baleseteket megelőző elektronikus ketyeréket kínálnak megvételre. Rövid távon 4 ilyen is van egymás után, s ha az érdeklődő sofőr engedve a csábításnak a szemét kapkodva próbál eligazodni rajtuk, könnyen az árokban találhatja magát, esetleg a szembejövőket illető sávban. Aztán már rontja is a baleseti statisztikát...

Találkoztam Isten szóvivőjével

Nem, nem elírás, nem a helytartójával, hiszen nem voltam a Vatikánban. Kell-e mondanom, hogy helyette (kinek milyen nyaralás jut) falunapon. Hogy melyiken, azt most nem írom ide, és ott lépett színpadra a szóvivő. 
Nem gondoltam volna, hogy ez az "állás" létezik, azt meg pláne nem, hogy ő tölti be.
Az ember úgy feltételezi, persze normális körülmények között, hogy egy szóvivőnek gazdag, választékos szókincse van, jól kommunikál. Persze, ezt a "szóvivőt" nem ezért szólították színpadra, bár egyéb miatt se tették volna, de hát egy falunap jellemzően nem az említett normális körülmények színtere.
Az illető mulattatni szándékozta a jónépet, közben igen egyhangú, de annál bőségesebb szövegelései közben számtalanszor osztotta az áldást a pórnépre (már ez is gyanús volt), ám egyszer csak így nyilatkozott meg: "Isten nevében köszönöm, hogy ilyen sokan vagytok itt." 
Nnna. 
Valójában kissé meglepett, hogy a Teremtő figyel erre a bizonyos falunapra, nekem a produkció közben határozottan az volt az érzésem, hogy bizony-bizony megfeledkezett rólunk. Esetleg figyel, de így büntet. De, mint kiderült, örült, hogy sokan egybegyűltünk, és mint tudjuk, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek, főleg az ő nevében, ott van közöttük.
Hát, így történt az eset, és utána gondolva még jó is, hogy maga a produkció playback volt, így több érdekességet nem kellett megtudnunk.

A patron látogatása

A munkások többnyire leszegett fejjel dolgoznak az egymás végébe zsúfolt asztaloknál.
Kivételes nap van, a "gyárba" ellátogatott a "patron". Ünnepnapnak azért nem mondják, hiszen nem nagyon van ok az ünneplésre. Igaz, a sokat emlegetett befektető munkát hozott a faluba, de az éhbér csak az egyik napról a másikra való túléléshez elég. Ráadásul még a "helytartó" piszkoskodásait is el kell tűrni. 
Na, de ma itt a patron. 
A kívülálló szemével nézve inkább tűnik körözött személynek, akire csupán ránézés alapján kiszabható lenne hat hónap fegyház. Talán keresik is pár határral odébb, itt ellenben szinte messiásként ugrálják körbe. Némelyek. A valószínűleg már őszülő hajszálakon komikusan hat a fekete hajfesték, mintha a göndörségüket sem a természet ajándékozta volna. Az egyenletesen barna bőrszínt tetoválások teszik változatossá. A csuklón vastag karkötők (aranynak tűnnek), a hatalmas, láncos vekker jelzi: tulaja mindig tudja hány óra. 
A hadihajó méretű terepjáróból, melyet a környékbeli utakon nem is lehet kigyorsítani, a "patron nője" is előkerül. Valójában még a lányának is fiatal lenne. Normális körülmények között. De ezek nem azok. Normális körülmények között észre sem venné a bácsit, ám ő a patron, és a ...szerelem nem ismer életkort. Hiszen vak. Ellentétben a leszegett fejjel dolgozó munkásokkal, akik a főnöknévé avanzsált csitrit is ismerik pelenkás kora óta. 
De nem szólnak. 
Nekik ez jutott. 
A szalagmunka, és a patron, aki munkát ad.
(Ha az olvasó hasonlóságot fedez fel valós személyekkel, akkor egyrészt magára vessen, másrészt az természetesen csak a véletlen műve lehet.)

                                                                                      (Illusztráció)

Na, mi ez?

Ok, persze, tudom, egy szobor.
Egy köztéri szobor.
Ami mellett már sokszor elmentem, és sosem tudtam megfejteni, hogy mit látok. Van ez így a képzőművészeti alkotásokkal néha, legyen az festmény, vagy bármi más, és azt is elfogadom, hogy a hiba bennem van, aki nem értem az üzenetet. Mert biztos van.
A tegnap újra "találkoztam" a képeken látható moha lepte valamivel, és ismét nem sikerült feloldani a talányt. Pedig körbejártam egyszer, meg még egyszer, méregettem.
És íme, lefotóztam minden oldalról, hogy lehessen szemrevételezni (nagyításhoz katt a képre).
Aki tudja, esetleg mondja meg.

Szenteltvíz az emeletről

Belváros, fülledt hőség. 
A fecskék alacsonyan cikáztak, a régiek erre alapozták eső-előrejelzésüket. 
Az egyik tízemeletes aljában bárnak becézett kocsma, előtte két hatalmas, sört reklámozó sátor alá húzódtak páran, onnan figyelték a vasárnap délutáni gyér forgalmat. A társaságot tolószékből fixírozta egy szakadt ruházatú koldus, fiatal legény állt a hátánál, mint a jármű kezelője, mindketten némi aprót remélve pislogtak. Hirtelen harsány mű-népzene törte meg a lankadtságot: jobb napokat látott nyugati autó fékezett a sátrak mellett, vastag nyakláncos sofőrje kipattant a volán mögül, és nyitva is hagyta az ajtót, hogy áradjon a muzsika, fel, az emeletek magasságába is. Jókedvében táncra is perdült, tapsolta hozzá a ritmust. Az autó visszapillantójára akasztott Szűz Mária figyelte, ahogyan a műszerfal tetején lévő kínai műanyagvirág levelei is taktusra hajladoztak. A sátor alattiak mérsékelt lelkesedéssel fogadták a haverjük prezentálta bulit. A szemtanúk véleménye utólag megoszlott arról, hogy a vedernyi víz melyik emeltről zúdult alá. Bárhonnan is jött, csak részben ért célt, mert kétségtelenül a hang forrása, és annak diszkdzsokéja volt a kiszemelt. Ellenben bőséggel kapott az égi áldásból a koldus, aki valószínűleg a meglepetés és a hideg víz együttes hatására kipattant a tolószékből, és nyomát sem mutatva testi fogyatékosságnak kezdett vitustáncba, prüszkölve szórva az átkot mindenkire, aki eszébe jutott. A sátor alattiak előbb meglepődve figyelték, majd hirtelen egymás hátát csapkodva röhögésben törtek ki: csoda történt! Bárhonnan is jött a víz, csak szenteltvíz lehetett, az is a jobbik fajtából, hiszen meggyógyította a nyomorékot. A meggyógyult nem osztotta lelkesedésüket, hirtelen ötlettől vezérelve jókora nyaklevest osztott ki a bambuló kölyöknek (utólag biztos rászolgál), majd megragadva a már feleslegessé vált járművét, további káromkodások közepette eltűnt egy átjáróban, nyomában a bömbölő purdéval. 
A sátor alatt még tartott egy ideig a jókedv, miközben a fecskék továbbra is alacsonyan repdesve vadászták a szúnyogokat.  

Ráharaptak a lehetőségre

Nincs abban semmi szokatlan, ha egy nagy sporteseményen nem csak a teljesítmények keltik fel az érdeklődést, hanem a pályán kívüli, esetleg az azon belüli, de nem oda való események is. Bár már nem is tudom: az, hogy a labdarúgó világbajnokságon az uruguayi Suárez megharapta meccs közben az ellenfél egy játékosát (ezúttal az olasz Chellinit), mondható-e szokatlannak, hiszen korábban már kétszer is élt ezzel a foci szabálykönyvében nem igazán körülírt küzdési módszerrel. A dél-amerikai csatár "szokása" felkeltette több fogadóiroda érdeklődését is, és tengernyi lehetőség mellett sanszot adtak a nyerésre azoknak, akik bíztak Suárez ösztöneiben. És nem csalatkoztak: a hírügynökségi jelentések szerint világszerte 167-en tippeltek arra, hogy a vébé alatt Suárez valakit, valamikor megharap. Például egy svéd és egy norvég fogadónak is bejött a dolog, a svéd fiatalember mintegy 35 lejnyi koronát kockáztatva 175-szörös nyereményt markolhatott fel, míg egy norvég fogadó 15 lejnyi összegből 2500-at vághatott zsebre. "Mindig örülünk, ha egy különleges fogadási lehetőséget kínálhatunk a velünk játszóknak, az meg igazán különleges, ha valaki mer is fogadni erre, ráadásul nyer is", írta közleményében az egyik fogadóiroda. A norvég nyertes a nyereményből állítólag el akar utazni egy angliai bajnokira, és ha összejön, akár személyesen is megköszöni az ehhez nyújtott közreműködést a Liverpoolban játszó Suáreznek. Csak aztán nehogy a nagy örömködés harapdálózásba forduljon. Mert ki merne arra fogadni, hogy nem?

 Chellini mutatja, milyen nyomokat hagyott vállán a harapás, mely a második kép tanúsága szerint Suáreznek is fájt

Fel a kalappal

Az 1950-es években sokan telepedtek ki az ígéret földjére azok közül, akik túlélték, hogy a második világháborúban ki akarták irtani fajtájukat. Aztán, amikor már látogatóba visszajöhettek szülőföldjükre, az egykori jószomszédoknak (mert bárki bármit mond ma, akkor bizony jellemzően jó szomszédok voltak) sok furcsát meséltek az "ámerikai" életről. Például hitetlenkedve hallgatták a honiak, hogy az Óperencián túl jól teszi, aki állandóan zárva tartja a lakását, mert egykönnyen kipakolják hívatlan látogatók. Sőt, világos nappal a nyílt utcán letépik az emberről a nyakláncot, elrohannak kézitáskájával. Ma már mi is messze vagyunk attól, amikor például faluhelyen elég volt az ajtó előtt keresztbe tenni a seprűt, és mindenki tudta: a háziak házon kívül vannak, és senki nem lépte át a küszöböt. Ahogyan az lenni szokott, a rossz dolgok inkább előbb, mint utóbb "begyűrűznek" hozzánk. Egy ismerősömmel történt, hogy miközben az utcán ballagott, egy mellette elrohanó fiatal kikapta kezéből a retiküljét. A hölgy nem vesztette el lélekjelenlétét, és félig tréfásan, félig szomorúan szólt utána: rossz vásárt csinált, mert a kiszolgált táskában ő sem talált semmit indulás előtt, pedig alaposan kiforgatta. Erre a fiatal megállt, sőt, vissza is adta a kézitáskát, majd, miközben már szinte barátságot kötöttek, elmondta, hogy ő biza jobb fogásra számított, látván a sétáló hölgy fején a kalapot, ami a gazdagság képzetét keltette benne. Mondhatnám azt is a fentiek alapján, hogy olyan kalappal köszönünk, amilyen van. Ami a szebb időket idézi. Amikor Amerika még messze volt. 

                                                                                                              (Illusztráció: e-etikett.hu)

Császár a kispadon

E sorok születése előtt pár nappal a magyar labdarúgó válogatott nagy kínok között legyőzte Albániát, egy tizenegyesből szerzett góllal. Örültek a fiúk, örült Pintér Attila szövetségi kapitány is, akinek ebben a minőségében ez volt első győzelme. Egykoron, mondjuk az eddigi egyetlen aranylabdás magyar focista, a császárnak becézett Albert Flórián idejében egy ilyen győzelem vereséggel ért volna fel. Nemrég, amikor az Albert-relikviákból kiállítás nyílt Nagyváradon, Kubatov Gábor, a Ferencvárosi Torna Club és az Albert Flórián Alapítvány kuratóriumának elnöke mondta: "Albert Flórián nagyon egyszerű módon élt, azt gondolta, hogy jónak lenni jó. Ma, amikor Európában egy másik értékrend zajlik, a jónak lenni jó egyre kevésbé számít. Hű volt hazájához, ebben a feloldott erkölcsi világban hű volt a családjához és a klubjához, olyan életet élt, amely példát jelenthet számunkra is." Az FTC felújított, a császár nevét viselő stadionja a hírek szerint augusztusban nyitja meg kapuit, 22.500 néző befogadására lesz alkalmas. Ugyancsak a hírek szerint át is keresztelik: 10 év alatt 5 milliárd forintot fizet a csapatot már eddig is támogató Groupama Garancia Biztosító azért, hogy a stadiont ez idő alatt Groupama Arénának nevezzék. Nem szokatlan ez a komoly bevételt hozó eljárás, gondoljunk csak a Bayern München Allianz Arénájára. Nem feledkeznek meg azért Albert Flóriánról, a továbbiakban a klub Népligeti edzőközpontja viseli a nevét. Úgy tűnik tehát, igaza volt Kubatov Gábornak: a jónak lenni jó tényleg egyre kevésbé számít, ebben a feloldott erkölcsi világban a forintok milliárdjai egy sorral hátrébb, stílszerűen szólva, a kispadra ültetik a császárt.

                         Átkeresztelik az augusztusra elkészülő Fradi stadiont (fotó: fradi.hu)

Fekete zebra

Talán ismered a Madagaszkár című rajzfilmet, melynek történetét most nem fogom elmondani, csupán annyit, hogy szerepel benne egy kedves zebra, kinek Marty a neve. Nos, ez a Marty adott pillanatban elbújik egy zebracsorda sokaságában, hogy barátai ne találják meg. Természetesen megtalálják, és kedves indoklásuk szerint azért, mert míg a többség fekete alapon fehér csíkos, addig Marty fehér alapon fekete csíkos. 
Valami hasonló zebracsík-kalamajkának lehetnek tanúi a napokban Érmihályfalva lakói is, akik a Városháza környékén közlekednek gyalogosként. Az elöljáróság előtt elhaladó nemzetközi úton annak karbantartói nemrégiben újra festették az jelzéseket (folytonos és szaggatott középvonalat, szélső vonalat), ennek részeként a zebrákat is. Igen ám, de néhány nap alatt több gyalogátkelő helyét is változtatták, akár úgy is, hogy a meglévőt lekenték feketére, máshová újat varázsoltak fehérrel. Másnapra a fehér fekete lett, a fekete fehér, aztán újra vissza. A gyalogos meg csak néz, már, ha észreveszi a változást. Olyan is volt, aki rutinból lépdelve már az út felénél járt, akkor vette észre, hogy ahol tegnap még szabályosan kelt át, ott most tilosban van. Így eshet meg, hogy van néhány "fekete" zebra, olyan is, amelyik mellett még közlekedési tábla is áll. 

Most akkor kinek higgyünk? Fekete alapon fehér, vagy világos alapon fekete?

Kiíratom az újságba

Mióta csak újságírónak mondanak, mindig kerestek meg panaszosok azzal, hogy bizonyos ügyeket "kiírassanak az újságba". Mert az szerintük úgy megy, hogy nekik igazuk van, az újságíró írja meg, de lehetőleg csak az ő verziójukat, és lehetőleg nevük említése nélkül, nehogy esetleg bajuk legyen belőle. Ennek fokozott változata, amikor jön a "fenyegetőzés", miszerint majd ők kihívják a tévét. A nagyszájúskodók aztán legtöbbször visszakoznak, amikor kiderül: magára valamit adó szerkesztőségnek még a közlés mellőzése mellett is kell a panaszos neve, akinek vállalnia kell a felelősséget önmagáért, ha úgy adódik. Újabban van egy tovább fokozott változat: már nem elég az újság, a tévé, akár az Európai Unióhoz fordulással is fenyegetőzik az, aki szerint a fülemüle füttye márpedig az övé! 
Elvégre demmokrácija van, meg ejurópajiúnijó! 
Tévedés ne essék, nem azzal van a baj, ha valakinek van véleménye, sőt, ez lenne a normális. Inkább azzal, ha nem ismer el más véleményt, párbeszédnek helye nincs, a másikat el kell taposni. Ez már nem normális. Ahogyan az sem, hogy mindig vannak, akik szítják a tüzet, kapva az alkalmon, amikor egy kis önigazoló látszat-demokráciaféltésre lehetőség adódik. 
Hogy egyszer esetleg felrebben a fülemüle, odalesz a fütty, de megmarad a rossz szomszédság? 
Sebaj, majd kiíratjuk az újságba.

Öröm a családban

Részt vesz-e valaki a politikában, vagy sem, vagy csak érdeklik-e annak hírei, vagy sem, bárki megelégedéssel könyvelhette el, hogy egy újabb sikeres (EP-képviselő) választás után vagyunk. Például Magyarországon az egy MSZP kivételével mindenki ünnepelt, a kormánypárt a fölényes sikert, a kisebbek, hogy egyrészt a második politikai erővé léptek elő, vagy azt, hogy az ellenzékiek között lettek másodikak itt-ott. Romániában is sok helyen ünnepelhettek, nem csak a pártok berkeiben, de akár családi körben is. Hiszen megfigyelhető, hogy ahol legalább egy "tehetséges" politikus van, ott ez a pereputty több tagjára is átragad. Olvasom, hogy egyik-másik csúcs-politikus felesége is ingázni fog Brüsszelbe, nem hiába mondják, hogy minden sikeres férfi mögött ott egy erős nő (aki szintén nem jár rosszul). Aztán ott vannak a politikusi majdnem-családtag tanácsadók, akik ugyancsak jó tanácsokat adhatnak, hiszen közülük is jópár bérletet váltott a brüsszeli járatra, és az EP-pénztárhoz. Az ünneplésre csak egy apró árnyék vetül(het), hogy a szavazásra jogosultak alig harmadát - negyedét érdekelte, hogy ki megy Brüsszelbe. De ez már a nép baja, magára vessen. Örüljön, hogy nem váltják le. 

Mese a szegény ember tehenéről

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy falu. A falu legszélső házában lakó szegény ember egy reggelen arra ébredt, hogy a pajtából szőrén-szálán eltűnt a tehene. Csodálkozott erősen a szegény ember, hogyan történhetett meg, hogy ő egy mukkot sem vett észre az egészből, talán bizony ufók látogatták meg?! Aztán teltek múltak a napok, és a szegény ember hírét vette, hogy mások is jártak hasonlóan, sőt, nem csak az ő falujában, de a környéken is. Gondolta, elmegy a perzekútorhoz, hogy ugyanbiza tenni kellene valamit, hátha mégse földönkívüliek, hanem nagyon is földiek űzik a csúfságot, meg aztán a lábasjószág mégse egy fabatka, amit gatyája korcába rejt az ember. A perzekútor egyebet nem tett, csak megcsóválta a fejét, igaz, azt nagyon szolgálatkészen. Erre a szegény ember összeszövetkezett más szegény emberekkel, és lesben állva megfigyelték a tolvajokat, el is jutva egy már messzebbi faluba, és uramfia, mit láttak? Hát bizony azt, hogy állataikat nagy szakértelemmel arra szánják, amire ők is akarták: levágták. A körülményekből arra is következtettek, bár nem voltak nyomozó szakemberek, hogy a hevenyészett mészárszékre nemigen adta pecsétjét a járásbíró, meg dézsmát sem igen szed utána senki. Elszörnyedve látták olyan jámbor állatok csontvázait is, melyeket mifelénk csak házőrzésre, meg csorda körüli csaholásra tartanak, evésre csak a messzi kínai császár udvarában. Ám a szegény emberek csapata hiába instanciázott, senki füle botját sem mozdította a nagyurak közül, és ebből azt értették, hogy ne is nagyon pellengérezzék magukat, nehogy végül ők kerüljenek kalodába. Így történt, hogy mesévé vált a történet, és aki nem hiszi, már talán az sem tudna azóta utána járni.

                                                                              (Illusztráció: canadahun.com)

Már a szakállas nő sem a régi...

Régen a városról falura, faluról városra cihelődő mutatványos sátrának egyik látványossága volt a szakállas nő, úgy mint a bikafejű férfi, vagy a kétfejű gyerek. Fillérekért mutogatták őket, mint a bazári majmot.
Változott a világ, már a szakállas nő se a régi. Ma már a szakállas nő - férfi. Vagyis a fene meg tudja mán'.
Tavaly előtt a második helyen végzett orosz nagymamák csapatán, a Buranovszkije Babuskin élcelődtem, meg ezen az egész Eurovíziós Dalfesztiválon. Ajánlottam, hogy esetleg lehetne indítani Uhrin Benedeket, vagy talán egy kóbor kutya - árva gyerek duót, ami jobban hatna a szavazókra. Tévedtem. Én tévedtem?
Az 59. dalfesztiválon győztesnek kihozott Conchita úr (ahogyan Gundel Takács Gábor műsorvezető nevezte) olyan mint egy elfuserált Barbie baba, akit összerakáskor elnéztek a kínai bérmunkások, és rossz fejet tettek a többi részhez. A mélypont az volt szerintem, amikor a pontok számlálása közben adta a meghatott hölgyet, és puszit is dobott a kamera felé - nem győztem félreugrani a tévé elől.
A díj átvételekor azt nyilatkozta, hogy: "(...) Megállíthatatlanok vagyunk." Na, ettől félek én is.
Nesze neked, Európa. Mindenkit magunkra szabadítunk, mert olyan marha nagyon toleránsak vagyunk.
Magyarország jövőre indíthatná (már csak, hogy ne hagyjam abba az ajánlatokat) a Fekete Pákó - Terry Black alkotta párost, ezzel több pontban is megfelelne a kirajzolódni látszó elvárásoknak.

                Dániában volt a verseny - A győztes fotóját inkább nem reklámozom....

Különös, különös ünnepség volt

Ballagáson voltam a minap, a határ túloldalán már búcsúznak a véndiákok. 
Nem tudom, általános szokás-e ott ez, de mondhatom, ahol én voltam, ott furcsa tapasztalatokat szereztem. Például 11 órára hirdették meg az ünnepség kezdetét, és nem átallottak azt pontban 11 órakor meg is kezdeni. Aztán alig voltak beszédek. A végzősök nevében, majd az őket búcsúztató eggyel fiatalabb generáció képviseletében egy-egy diák beszélt röviden és meghatóan úgy, hogy az egyben humoros is volt. És az igazgató is megengedte magának a közvetlen, könnyed hangnemű búcsúztatást, lazán, röviden, miközben senkit nem láttam a körülöttem állók közül az óráját vizslatni. Nem szólalt fel nem hogy több, de egyetlen árva politikus sem, sőt, - a Teremtő bűnükül ne vegye -, egy pap sem. Alig néhány jutalmat adtak át a kiemelkedően teljesített diákoknak, azok közül is csak a végzősöknek, erre tanév közben, meg nemzeti ünnepeken bőven van alkalom sort keríteni. Csupán egy diák mondott verset, s talán ha két vagy három énekszám hangzott el. A tűző nap elől fák árnyékába lehetett húzódni, és még székek is várták azokat, akik le akartak ülni. Sokan nem is gondoltak erre, hiszen az első pillanattól az utolsóig pontosan csak 45 perc telt el, miközben mindig történt valami, ami lekötötte a figyelmet. Ennyi idő alatt még arra sem volt elég lehetőség, hogy az izgalom és a fülledt meleg együttes hatására egy fél padsornyi ünnepelt kiájuljon a sorból. 
Szóval, mondom, furcsa egy ünnepség volt.
És tessenek elhinni, mindennek ellenére pont úgy volt meghatottság, könny és boldogság, gratuláció és virágtenger, mintha egészen másként lett volna. 
Sőt, talán még inkább.

Festett idő

Ha nem lenne szomorú és elkeserítő, akár már unalmasnak is nevezhetném, hogy Köröstárkányban tovább dúl a békétlenség. Nem is akartam ezzel már traktálni az olvasót idén, hiszen éveken át filozofáltam felette. (Például itt meg itt meg itt is.)
 Ám biztosan ismerik az érzést, amikor egy olyan helyen, ahol már sokszor jártak, egyszer csak felfedeznek valamit, amit már addig is megannyiszor láthattak - volna. Így jártam én most nagypénteken: míg hallgattam az emlékműnél mondott beszédeket, felfedeztem, hogy a református templom tornyára festett óra számlapján nem azonos időpontra állította a piktor a mutatókat. Ahol álltam, két oldal volt látható, az egyiken 11.45, a másikon 11.55 óra volt. Ezt mintegy szimbolikusnak éreztem: egyrészt éppen úgy áll az idő a toronyórán, ahogyan megmerevedtek az álláspontok az egykori áldozatok emlékének őrzése tárgyában, másrészt a megállt időt másként mutatják a festett vekkerek, mintha ők se egyeznének. Az ünnepség utáni fogadáson volt beszélgetésen Bíró Zsolt országos MPP-elnök úgy fogalmazott, mint a most újabb vihart kavart turulszobor adományozója, hogy, ha nem lesz megegyezés a madarat illetően, akkor inkább nem adják, de az nem lehet egy elmélyülő megosztottság szimbóluma. A Magyarok Világszövetségének elnöke, Patrubány Miklós szerint a méltányosság az emlékmű létrehozóinak adna igazat a mindkét fél által vitathatatlan igazságokat felvonultató vitában, de mindennél fontosabb a megegyezés. Utóbbi megállapítást nem kísérte osztatlan egyetértés, néhányan az RMDSZ - MPP - református egyház együttműködési/stratégiai partnerségi viszony megyei és helyi aspektusait, disszonanciáit emlegették. Valóban igaza lehet Patrubánynak, aki úgy érzi, a megegyezés távolabb van, mint valaha. Holott milyen egyszerű is lehetne. Közben eszembe jutott, hogy ácsi, a templomtoronynak négy oldala van. Visszamenve megnéztem, és mit gondolnak? Valóban, a további két festett óralap újabb két álló időpontot - 11.15 és 11.30. - mutat. Korántsem akarom sugallni a fenti analógia mentén, hogy akár négy álláspont is lehetne emlékőrzés ügyben. Sőt, inkább azt lássuk, hogy az óra festője jó sorrendben nézve az idő előrehaladtát örökítette meg. Ahogy sürget az idő az összefogásra. Míg nem késő. Hiszen lehet, a 11.55 inkább 23.55, vagyis a huszonnegyedik órában vagyunk...

                       A tárkányi torony két oldala: 11.45, és 11.55 óra...