Egy kis állampolgári séta

Kellemes, napsütéses vasárnap, éppen alkalmas arra, hogy nyugdíjas állampolgár sétáljon.

Hát sétál. 

Útja hogy-hogysem éppen arra kanyarog, ahol az EMLÉKMŰ van. Nyugdíjas állampolgár ráér, körbejárja. Szemrevételezi és megállapítja: az nincs olyan állapotban szerinte, hogy méltóan fogadja a közelgő nagy emlékünnepet. Nyugdíjas állampolgár nem maradhat tétlen ennek tudatában, az nem méltó egy öntudatos állampolgárhoz. Észrevételét hazaérve papírra veti, gondolatait gondosan, öntudatos és felelőssége tudatában lévő állampolgárhoz méltó módon önti formába. Ahogyan kell. Nem először csinálja. 

Másnap munkanap, nyitva az illetékes hivatal. Nyugdíjas állampolgár elsétál oda, írásba foglalt észrevételét benyújtja. Türelmesen megvárja, míg átveszik, és megkapja iktatószámát. Tudja mi az ügymenet, nem először csinálja. Régi motoros.

Az ÜGYET sínre tette. A hivatalt értesítette. Nyugdíjas állampolgár elégedetten hazasétál. Ismét teljesítette állampolgári kötelességét. Ahogyan azt jó állampolgárként teszi már évtizedek óta. Az állam mindig számíthat a kötelességtudó, megbízható polgáraira.

                                    (Illusztráció: fr.123rf.com)

A Nagy Testvér a nagy fal mögül

„Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek.” Ezzel a mondattal kezdődik az 1949-ben megjelent, ma már kultikusnak számító regény, melyet a Wikipédia így határoz meg: "Az 1984 egy szatirikus politikai regény és szerelmi történet George Orwelltől. Olyan disztópia, amelyben a felügyelő állam tökéletes alkalmazkodást követel a polgároktól hazugságokkal, félelemkeltéssel és kegyetlen büntetésekkel." 

Az író nyomasztóan ráérzett, mi fog bekövetkezni. Mert bekövetkezett az a kor, amikor bárkiről szinte bárki jelenthetett és jelentett is, amikor mindenkit figyeltek, megbízhatóakra és megbízhatatlanokra csoportosítva. Aztán olyan is volt, amikor azt hittük, ennek vége, hogy rövid úton kiderüljön: a Nagy Testvér "gondoskodása" sosem szűnik meg, esetleg átnevezik, más családba kerül, vagy... tökéletesedik. Azt még Orwell sem jósolhatta meg, amitől egy lépésre vannak Kínában, és ha ott igen, akkor a világ más táján sincsenek messze, de legalábbis majd importálni fogják. 

Mert fogják. 

A hír lényege: Kína egyre közelebb van ahhoz, hogy létrehozzon egy totális megfigyelőállamot. Mind az 1,4 milliárd lakosról személyes adatlap készül, melyen nyilvántartanak minden elképzelhető információt, például az egészségi és családi állapotról, iskolázottságról, a pénzügyi helyzetről, de a virtuális világban végzett mozgásokról is (mit lájkol, mit olvas, kivel beszélget, stb., stb.). Ezekből összeáll a kép, amit úgynevezett kreditpontokkal értékelnek, utóbbiak révén pedig a Nagy Testvér, vagyis a hatalom sorrendbe állít: a szerinte jókat simogatja, a szerinte rosszakat bünteti. A rendszer még nincsen kész teljesen, de arra már jó azért, hogy mintegy 10 millió (!) lakost máris büntessenek, mert rosszat mondtak az államról vagy a pártról (amiből, ugye nem sok van arrafelé). Például azért is lehet rossz pontot begyűjteni, ha valaki "túl sok" alkoholt vásárol, mert az a megbízhatatlanságot sugallja, ellentétben a pelenkavásárlással, ami felelősségérzetre utal és jó pontot ér. Aki a kellemetlennek számító muszlim ujgur kisebbséghez tartozik, az már ebből fakadóan hátrányban van, pelenkát is hiába vásárol ölszámra. 

Új módszerekkel tehát, de ugyanaz folytatódik. Lassan a hármas jelszót is ki lehet írni, ahogyan az említett regényben van: "A háború: Béke. A szabadság: Szolgaság. A tudatlanság: Erő." Aztán be lehet vezetni majd a Két Perc Gyűlöletet - vagy ez már be is van?

"Semmi sem a sajátod azon a néhány köbcentiméteren kívül, ami a koponyádban van", olvasható a regényben. Ezt gondolta Orwell 1949-ben. Ma már ez sem biztos, mondom én, ma. És csak remélem, hogy indokolatlan borúlátással. 

      (A teljes 1984 IDE kattintva olvasható.)

Különbség szakadék és szakadék között

Nem akarnék én itt most demagóg dumát nyomni, annak ellenére, hogy erőteljesen annak fog tűnni, de akkor is ez jutott eszembe. Hallom / olvasom, hogy "fordított" hotelt építettek Kínában. Előbb arra gondoltam, hogy a felső része szélesebb, mint az alsó, vagyis ettől fordított. De nem, egy szakadékba, pontosabban egy bányagödörbe, annak falára építették: 88 méter magas, vagyis mély, a 19 emeletből 3 a talajszint felett, a további 16 annak alatta van. Mind a 336 szobának van terasza, kilátással a kőfejtő tetejéről alábukó vízesésre, sőt, az alsó két szint már víz alatt van, mintha egy akváriumba merülne alá, az ablak előtt halak úszkálnak. Tíz éve kezdték a Shimao Wonderland építését, amiben ötezren vettek részt (munkások, mérnökök), 555 millió dollárt emésztett fel, de az ország látványos gazdasági fejlődésébe beleférnek a különleges beruházások. 

Olcsó poénnal tűnhet, hogy nekem mindjárt a romániai autópályák esete ötlött eszembe. Hogy csak a legutóbbi (november közepe) fejezetet említsem: a Marosvásárhely melletti és a városba bevezető szakasz (4,5 + 4,7 km) megépítésére a Közúti Infrastruktúrát Kezelő Országos Társaság (CNAIR) nyertest hirdetett, egy olasz meg egy romániai cég alkotta konzorciumot. Ami kétségeket ébreszt a dolog komolyságát illetően, hogy ugyanerre a szakaszra ugyanez a hatóság három és fél év alatt immár a harmadik győztest hirdette ki. Ez első kiírást megnyerő azért bontott szerződést annak idején, mert elfogyott a türelme, nem is csoda, hiszen a paktum aláírása után egy évig (!) a hatóságok nem adták át neki a munkaterületet... Első körben még 179 millió lej, a másodikban már 193 millió volt a győztes ajánlat értéke, most 209 millió lejnél tartanak, miközben - ezt talán mondani sem kellene - egy centi út nem épült. Azt már nem is érdemes felidézni, hogy a 2003-ban kezdődött autópálya-saga során mennyi pénz ment pocsékba (vagyis, akik zsebre tették, azoknak nagyon is hasznos volt), mennyi aktát gyártottak. De ezzel a fejlesztési morállal is lehet vezető helyre kerülni európai szinten: Románia az egyetlen ország a földrészen, ahol egy egész évtized tudott eltelni úgy, hogy egyetlen kilométernyi autópálya sem épült. Igaz, ez még 1990 és 2000 között volt, de azóta is csak éppen kilengett a mutató.

Kínában tehát a szakadékba építenek grandiózus hotelt. Nálunk eközben a ma már egyáltalán nem luxusnak számító autópályák építése van a szakadék mélyén (sok minden egyébbel egyetemben). Pedig a centenárium megünneplésére mi lett volna méltóbb, mint mondjuk a Bors - Brassó észak-erdélyi, 415 kilométeres autópálya felavatása?! Talán a népek is jobban - és többen is - örültek volna neki, mint a szobor és zászlódömpingnek. 

     (Az alább látható kínai hotelről, illetve építéséről ITT találsz videót.)

                                (fotó: ma.hu)

Megütött a főnyeremény

Tulajdonképpen lehet, hogy nem is fő, csak egyszerűen nyeremény.

Nem tudom. 

Levél jött ugyanis az adóhivataltól. Ez már önmagában is stresszhelyzet, hiszen ha bármilyen hatóság levelet küld, azok akarnak valamit (általában pénzt). Nos, ez esetben is nyitja az ember a borítékot, vajon mi esik ki belőle? Hát, részben rossz hír, részben jó. 

A rossz: arra szólítanak fel, hogy fizetni kellene az adót a nyeremény után. 

A jó: megtudtam, hogy van nyereményem.

Eddig ugyanis nem tudtam, mivel semmilyen nyereményjátékban vagy sorsoláson nem vettem részt, nem vásároltam kaparós sorsjegyet, nem fogadtam focimeccsre (kutyafuttatásra, gyeplabda összecsapásra, hokicsatára), nem tettem tétet illegális kutyaviadalra (szerintem azt is tudnák). Sajnos, a levélből sem derült ki, milyen úton-módon ütött meg a szerencse, de az sem, hogy mekkorát ütött, vagyis, hogy mennyi az adózandó összeg, de még csak az sem, mennyi zsét vár tőlem az állam. Egyáltalán, semmi sem derül ki belőle a száraz tényen kívül, hogy fizessek. 

A következő lépés tehát érdeklődni, hogy akkor mi is a tényállás. Ha minden jól megy, a következő levélben talán megkapom a szóban forgó nyereményt, ami remélhetőleg nagyobb lesz az utána befizetendő adónál (mert mit lehet tudni?!), s akkor jól jöttem ki a dologból. Kit érdekel akkor már, hogy mivel nyertem?!

U.i.: Ha megosztod ezt az írást, három napon belül téged is nagy szerencse fog érni. Amerikában van valaki, aki már tegnapelőtt megosztotta, és azóta árad neki a bőségenergia. A szomszédja nem osztotta meg, meg is fog halni előbb-utóbb.

Amikor a családfő hazajött a frontról...

Az 1918. november 11-ei fegyverletételi szerződés vetett véget hivatalosan az első világháborúnak. A "Nagy Háborúnak", ahogyan akkoriban mondták, nem sejtve, hogy lesz még nagyobb is. Az elmúlt napokban sok megemlékezést tartottak a 100. évforduló alkalmából. Én már régebb óta készülök az alábbi fotót nem csak közzétenni, de kicsit kielemezni is, hát most itt az alkalom. Ugyanis úgy saccolom, ez akkorról való.

Látunk tehát egy családot, számomra ismeretleneket, vélhetően falusi környezetben. Az apa egyenruhában, tehát bizonyára szabadságon van odahaza a frontról, ki kell használni az alkalmat egy fotográfiára. Pödört bajsza, egyenes tartása, kezében cigaretta - kemény férfi benyomását kelti. Korát nem tudnám megsaccolni, a lövészárok bizonyára nyomot hagyott az arcán. Ugyancsak nem tudnám megmondani, hány éves lehet a feleség, hiszen az a fejkendő a fiatalból is időset csinál. Ünneplőben van az asszony, cipője orra is csillog, a fotográfia készítése nem mindennapi esemény. 

És ott a két lány. Ma úgy mondanánk: vannak egy jó marékkal. Ők is ünneplőben, egyformában, amúgy is hasonlítanak, arcuk mint a telihold. Nyakukban egy-egy medállal gazdagított lánc, az is egyformának tűnik. Meg kell mutatni, telik rá. Ahogyan karórára is, amit csak a bal oldali lányon látunk, de a nyaklánchoz hasonlón a jobboldalinak is bizton van az anyja hátán pihenő csuklóján. A lányok természetesen nem ülnek, megtisztelik szüleiket.

Kicsit hűvös lehetett, a mellény vagy szvetter azonban nem mutatott volna jól a képen, ezért a jobbra lévő fára dobták arra a kis időre - a fotós meg nem figyelt rá, hogy "belóg", rontja az összhatást. 

A fotografálás nem volt mindennapos, más is kíváncsi volt a menetére. Nem is gondolta, hogy részben ő is rajta lesz a felvételen: a háttérben, jobbra, egy kisebb magaslaton lévő alacsony kerítés mögött a bámész, igaz csak derékig. A fotós őrá sem figyelmezett.

Ki tudja, volt-e, lehetett-e még így együtt a család?!
     (A fotó rákattintással kinagyítható.)

A szökőkút visszavár

A bevásárlóközpont mint egy hangyaboly. Minden emeleten jövés-menés, fiatalok, idősek, nők, férfiak. Néhányan álltunk a korlátoknál, mint egy hegytetőről bámészkodtuk az alattunk sürgölődőket. Legalul a szökőkút vízsugarai egyhangúan váltogatták egymást, váltakozó magasságig szökve. A medencében ezüstös és sárgás pénzérmék csillogtak. Vajon hova indultak, akik vissza szeretnének térni ide?!

A nyüzsgésből váratlanul kivált egy ránézésre talán 30-as évei végén járó nő. Odaállt a medence széléhez, bámulta a vízoszlopokat. Férje lehet, aki még ment pár lépést, mire észrevette, hogy magában beszél. Visszafordult, de nem közelített. Biztosan tudta, mi zajlik... A nő csak állt, emeletnyi magasból úgy tűnt, mintha valamit motyogna. Majd táskájába nyúlt, pénztárcájából fémpénzt vett elő, a vízbe hajította. Megvárta míg csobbant és a medence aljára ért. Még mindig várt pár pillanatot, mint aki erőt gyűjt, aztán sarkon fordult és elindult. A férfi feléje nyújtott kézzel várta. Egymás kezét fogva tűntek el a tömegben, mely ugyanúgy zsibongott tovább.  

                                  Igen, itt történt. Felismered?

Akkor is Király(nő)

Azt hiszem, egy mozifilmen akkor tudsz jól szórakozni, akkor tud kikapcsolni, ha nem vársz el az alkotástól többet, mint amit az nyújtani tud vagy akar. Ugyancsak nagy média-előkészítést kapott a Bohém rapszódia című, a Queen együttes zenéjének és frontemberének, Freddie Mercurynak a története. 

Az első kritikák nagy része azt kéri számon a filmen, hogy nem követi lexikális pontossággal a történetet, nem minden úgy, ott és akkor történt, ahogyan azt bemutatják. Magam elfogult vagyok a Queen zenéjére, de nem csak ezért mondom: aki pontos adatokra vágyik, olvasson rocklexikonokat, vagy internetes tudástárat. Hogy nem pontosan így zajlottak a dolgok? Meglehet, de mint mondani szokták, a történelmet mindig a győztesek írják - hosszabb-rövidebb távlatokból ki tudja már eldönteni, hogy azok, akiknek neve fennmaradt a történelmi emlékezetben, olyan életük volt-e, ahogyan emlékezünk rájuk. Vagy emlékeztetnek. 

De miért is kellene másként legyen? Miért kellene illúziókat rombolni a Queen-filmnek? Nagyon jól tudjuk, hogy a temetők tele vannak pótolhatatlan, nagyszerű, családjukat szerető, kifogástalan erkölcsű emberekkel, nem? Ráadásul, a film producerei között ott látjuk Brian May és Roger Taylor neveit, akik, ugye, a banda tagjaiként miért is akarnák nem hogy rombolni, de még csak szürkíteni is a legendává nemesülő sztorit? Ki tenne másként? A shownak pedig folytatódnia kell, mint tudjuk...

Az első "gyanús" jel az volt, hogy míg máskor már 10 - 15 perccel korábban is nyugodtan be lehetett ülni a mozi vetítőjébe, most zárt ajtó előtt alakult ki sor, szinte csak a kezdésre engedtek be. Ennek okára később jöttem rá, elmondani is később fogom.

Már az elejétől érdemes figyelni: az egyik koprodukciós tag illetve forgalmazó, a 20th Century Fox szignálja sem a megszokott, hanem egy gitárszóló-szerű effekt. A történet és a zene további egyvelege pedig szerintem, minden "művészi csúsztatás" ellenére olyan lendületes, hogy észre sem vettem, hogy eltelt a több, mint két óra. Miközben a végkifejlet pontos ismeretében mégis valahogy ott motoszkál: hátha nem is úgy... De persze, úgy. Hihetetlen, hogy 45 éves volt csak, és már 27 éve halott... "Sosem nézek vissza, mindig csak előre", mondja még pályája elején Freddie Mercury, amikor még csak éppen "átváltozott" Farrokh Bulsara-ból. Mi lett volna, ha családja nem kell menekülőre fogja és nem kerül Angliába? Mi lett volna, ha nem Paul Prenter a személyi menedzsere? Mi lett volna, ha akkoriban az AIDS nem jelent egyet a halálos ítélettel? Ezeken mind lehet elmélkedni, bújni az életrajzokat, de szerintem sokkal jobb élvezni a Queen zenéjét. 

Ha teheted, nézd meg a Bohém rapszódia című filmet. Akkor is, ha nem kedvenced a Queen. Ki tudja? Lehet, 134 perc múlva már az lesz, a Live Aid koncert részlete hátborzongató. És ne állj fel a székedből már a stáblista elején: közben is szól a zene, korabeli bejátszások is futnak. Mi is maradtunk. Hadd álljanak a következő vetítésre várok is az ajtó előtt. Megértőek lesznek.

  És ha esetleg más filmet is szeretnél a következő hetekben/hónapokban, én magamnak előjegyeztem:

- BUÉK

- Nyughatatlan özvegyek

                             (Illusztráció: port.hu)

Négykézláb a debreceni járdán

Az igazság, hogy nem éppen négykézláb voltam, de így jobban hangzik. Ellenben így is voltak, akik megbámultak. joggal: mit csinálhat ez a fickó a sötétben, mobiltelefonnal világítva és a járdán matatva?! Szerencsére nem néztek hajléktalannak, hogy kihívják rám a rendészetet... Történt, hogy ki tudja hány századszor lófráltam a Vár utcán, Debrecenben, de még csak most vettem észre ezeket. Talán éppen azért, mert sötét volt. Mármint hogy sötét volt, és a közvilágítás fénye pedig úgy esett, hogy feltűnt, a két lapon furcsa "karcolások" vannak. Helyi lakos ismerősömnek megmutatva a fotókat, felismerte a helyet, mondta, ő is tudja, hogy azok ott vannak, de sosem figyelmezett rájuk, gondolván valami közműcsap-fedelek. Joggal, mert, mint az alábbi fotón is látszik, ilyenek vannak is pár lépésnyire. Nappal pedig annyira nem feltűnőek, akadályt nem jelentenek, aki pedig a járda irányába néz, annak tekintete valószínűleg nem jut túl mobiltelefonja képernyőjénél.

Na, szóval, valami késztetés hatására visszafordultam, hogy én márpedig megnézem, mik ezek. Hát két - minek is nevezzem - talán emléklapocska. Olyan 15 X 15 centisek lehetnek, mintha rézből, az aszfaltba süllyesztve. Két, valaha az ottani házban élt személynek állítanak emléket, az egyik 1942-ben halt meg munkaszolgálatosként (nem is tudjuk hol), a másik 1944-ben, a lengyelországi Oświęcim haláltáborának (Auschwitz-Birkenau tábor-komplexum) deportáltjaként. Bizonyára nem voltak "híresek", hiszen akkor a falon kaptak volna márványtáblát, de családjuknak pótolhatatlanok, bár az sem derül ki, hogy ki és mikor választotta az emlékállításnak ezt az eredeti módját, de nyilvánvaló. Aki lehajol, hogy szemügyre vegye, máris fejet hajtott előttük...

A szövegek:

- Itt lakott / Ehrenreich Menyhért / sz. 1874 / deportálták 1944-ben / megölték / Oświęcimben

- Itt lakott / Wiener György / sz. 1902 / munkaszolgálatosként / meghalt 1942-ben

Egy 70 és egy 40 éves, tragikusan végződött életpálya a járdán. Vajon hány debreceni lakos tudja, hogy cipőtalpával fényesíti ezeket a táblákat? Egy fényesnek nem mondható történelmi kor két villanása a lábak alatt. Míg a járókelők majd simára nem gyalogolják a betűket. Akkor majd ezek is eltűnnek.
U.I. : Mint azóta megtudtam, úgynevezett botlatókövekről van szó, amelyek "nevükhöz híven rövid időre megállítják és – a személyes történetek bemutatásával – emlékezésre, elgondolkodásra késztetik az arra járókat, a véletlenül »beléjük botlókat«”. 
     (A fotó rákattintással nagyítható.)