Hó-vészhelyzet

A síkos úton óvatosabban vezet az ember. Legalábbis megpróbálja. 

Nem tesz hirtelen mozdulatokat, mert abból csak baj lehet. Legalábbis megpróbálja. 

A falut kettészelő főút melletti járdán két nő lépegetett. Óvatosan tipegtek, karolták egymást, ha egyik esik, legalább a másik is. Ránézésre, mert megismerni, olyanoknak tűntek, mint akik utcahosszan szokták vinni a szeretet hatalmának üzenetét, be-bekopogva a kapukon. 

Hirtelen megtorpantak, mintha megriadtak volna valamitől, majd hadonászni kezdtek. Az árokparton felhalmozott hótól nem láttam, mi a pánik oka, ám fél másodperc múlva egy fekete valami perdült ki két hóbucka között, az úttest irányába. Léptem a fékre, éppen annyira lassultam, hogy egy, bizonyára nagy fenyegetést jelentő, féltéglányi kis kutyával néztem szembe, aki az aszfalt szélén torpant meg, csodálkozva - pislogva. Ezt mindketten megúsztuk, mondhattuk volna, ha értettük volna egymás nyelvét.

A veszély elmúlt. 

Számunkra.

A visszapillantóban még láttam, amint az egymást karolók, mit sem érzékelve a történtekből, éppen csengettek a sorra került kapunál. 

                               (Illusztráció: hír9.hu)

A messziről jött ember

A messziről, nagyon messziről jött embert mindenki ismerte a kicsi faluban. Nem volt nehéz felismerni, ránézésre is elütött a helyben lakóktól. Ahogyan a szólás is tartja, ő bármit mondhatott volna magáról, de nem mondott csak azt, ami igaz volt. A kicsi faluban ezért is tartották igaz embernek. Bár csak kevesen értettek vele szót, sokakkal volt egymásnak mondanivalójuk. 
Az öreggel is, aki a korán érkező szürkületben a csordát várta. Ült a kapuban a lócán, ahol minden este, és ahol hétvégén a világ dolgait szokták megbeszélni a szomszédokkal, és várt. A messziről jött ember, aki éppen arra baktatott, odaült mellé. 
Együtt várták a csordát. 
Közben beszélgettek. 
Ki tudja hogyan? Hiszen a messziről jött saját anyanyelve mellett tudott ugyan világnyelveket, ám az öreg csak saját anyanyelvét tudta, még az országét is csak botladozva, nem is igen volt szüksége rá. De beszélgettek, erről árulkodtak gesztusaik is. Lehet, nem is ugyanarról a témáról magyaráztak egymásnak, de ez láthatóan egyiküket sem zavarta, mindenki békésen elmondta a magáét. 
És közben várták a csordát. 
Miközben az állatok hazafelé kolompoltak a mezőről, egy messzi városban a messziről jötthöz hasonlatos emberek magukat sem kímélve pusztítottak. Pedig ők értették egymást is, meg az általuk halálra ítéltek nyelvét is. Mégsem beszéltek egy nyelven. 
Igazából nem is voltak hasonlóak a messziről jött emberhez. 
Igazából senkire nem is hasonlítottak, csak önmagukhoz. 
Az öreg ezért nem is félt az ő messziről jött emberétől. Tudta, hogy inkább hasonlít az rá, akinek alig érti a nyelvét, mint azokhoz, akiknek értené a beszédét.  

                                                                            (Illusztráció: blog.xfree.hu)

Mese a szegény ember tehenéről

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy falu. A falu legszélső házában lakó szegény ember egy reggelen arra ébredt, hogy a pajtából szőrén-szálán eltűnt a tehene. Csodálkozott erősen a szegény ember, hogyan történhetett meg, hogy ő egy mukkot sem vett észre az egészből, talán bizony ufók látogatták meg?! Aztán teltek múltak a napok, és a szegény ember hírét vette, hogy mások is jártak hasonlóan, sőt, nem csak az ő falujában, de a környéken is. Gondolta, elmegy a perzekútorhoz, hogy ugyanbiza tenni kellene valamit, hátha mégse földönkívüliek, hanem nagyon is földiek űzik a csúfságot, meg aztán a lábasjószág mégse egy fabatka, amit gatyája korcába rejt az ember. A perzekútor egyebet nem tett, csak megcsóválta a fejét, igaz, azt nagyon szolgálatkészen. Erre a szegény ember összeszövetkezett más szegény emberekkel, és lesben állva megfigyelték a tolvajokat, el is jutva egy már messzebbi faluba, és uramfia, mit láttak? Hát bizony azt, hogy állataikat nagy szakértelemmel arra szánják, amire ők is akarták: levágták. A körülményekből arra is következtettek, bár nem voltak nyomozó szakemberek, hogy a hevenyészett mészárszékre nemigen adta pecsétjét a járásbíró, meg dézsmát sem igen szed utána senki. Elszörnyedve látták olyan jámbor állatok csontvázait is, melyeket mifelénk csak házőrzésre, meg csorda körüli csaholásra tartanak, evésre csak a messzi kínai császár udvarában. Ám a szegény emberek csapata hiába instanciázott, senki füle botját sem mozdította a nagyurak közül, és ebből azt értették, hogy ne is nagyon pellengérezzék magukat, nehogy végül ők kerüljenek kalodába. Így történt, hogy mesévé vált a történet, és aki nem hiszi, már talán az sem tudna azóta utána járni.

                                                                              (Illusztráció: canadahun.com)

Hány óra?

Ballagok egy falusi utcán. 
A ragyogó napsütésben nagyszerűen lehet követni, hol dolgoznak a szociális segélyért közmunkára kötelezettek. Meszelnek ugyanis, a járdaszegélyt, a fák törzsét, miegyebet. A legtöbb helyen ilyen és ehhez hasonló településgazdálkodási munkára fogják őket, mert dolgot kell nekik adni. 
Ez valójában mindenkinek nyűg. 
A helyhatóságoknak, mert állandó küzdelmet vívnak a "szocialistákkal" (ahogyan közkeletűen nevezik őket), hogy ugyan csináljanak már valamit, és a "kényszer-munkásoknak" is, hiszen valójában nem is értik, hogy "miért kell dolgozni azért, ami jár"!? 
Közeledem a meszelőkhöz. Számukra ismeretlen arc vagyok, bizalmatlanul méricskélnek. "Főnök, maga míri az órát?" - kérdezi az egyik nekibátorodva. Nem derült ki, mire gondolt: a ledolgozandó munkaórákra, vagy mondjuk a villanyórára? De nem is fontos már, hiszen megnyugtatom, nem én vagyok. Fellélegzik: "Akkor jó. Tudja főnök, mink mán' mindenkitől félünk." 
Hogy miért félnek, nem firtatom, megyünk mindenki dolgára. Azt azért még utánam kiálltja, mintegy bizalmába fogadva, ha már nem én vagyok az órát mérő, hogy nehéz az élet, mert kevés a pénz, régen jobb volt. 
Ja, régen. 
Olvasom, hogy egy szociológiai felmérés szerint Nicolae Ceauşescu megnyerné az államfőválasztást, ha élne és indulna a novemberi választáson. Mondják, az embereknek korábbi biztos munkahelyük, egzisztenciájuk (?!) jut eszükbe legelőször a lassan 25 éve kivégzett diktátorról. 
Pedig még mi minden juthatna! 
Ahogyan a fenti közmunkás, úgy én is azt kérdezem: hány óra is van?

                                                                        (Illusztráció: maszol.ro/edituramateescu.ro)

"Nagy az Isten, kicsi a vonat"

           "- Nem vagy magányos?
           - Ááá, bolondból van elég."
Egy jellemző párbeszéd (a címbelihez hasonlóan) abból a filmből, melyet a napokban láttam, s melyet ajánlok mindenki figyelmébe.
A címe "Életvonat", és nem új alkotás, 1998-ban rendezte Radu Mihăileanu, francia-belga-holland-román koprodukcióban.
1941-ben vagyunk, egy - vélhetően - Közép-európai zsidók lakta faluban. A falu bolondja hozza a hírt, hogy a szomszéd faluból már kitelepítették a szintén zsidó lakosokat - ők mit tegyenek!? Hát,... deportálják magukat! Vonatot vesznek, maguk közül választanak nácikat, mozdonyvezetőt, ami már eleve sok konfliktus melegágya. Ha nem lenne elég a baj, még kommunista is akad köztük, már alig lehet tudni, ki a zsidó, ki a zsidó-náci, ki a zsidó-náci-kommunista, ám együtt imádkoznak. Nyomukban az igazi nácik, sőt, a partizánok is. De még ezt is lehet fokozni, amikor találkoznak egy hasonló "kísértet vonattal", melynek utasai meg... Na, de nem mondok el mindent.
Poén poén hátán, karikírozva az őrült világot, melyen hol sírni, hol nevetni kell, vagy kellene.
Nem árt többször is rászánni az időt, egy megnézéssel az ember nem is fedezi fel a sok utalást, poént.
Ide kattintva a teljes film megnézhető, magyar szinkronnal.
            (Kéretik az esetleges hozzászólásokban nem zsidózni, sem "másozni".)

                    Amikor együtt imádkoznak zsidók, és "náci-zsidók"...  (fotó: ivid.it)

Sorsok szemlesütve

Halk szavú legényke szólított meg nemrégiben az utcán: ugyan adnék neki valami ennivalót. Nem követelőzött, szinte alázatosan kért. Egy közeli faluból érkezett, több családtagja is rója az utcákat, mindenki gyűjt, amit tud, mondta faggatózásomra. Tudom, ma már a kéregetők se a régiek, de nem úgy nézett ki, mint aki valami átverésben sántikál. Megsajnáltam, adtam neki kéznél lévő ezt-azt, ahogyan eltette, láttam a szatyrában volt már élelmiszer összeöntve. Halkan mondott egy köszönömöt, látható restelkedéssel sompolygott el. 
Nem gyermeknek, nem embernek való sors... 
Idősek sincsenek jobb helyzetben. Osztják az EU-s élelmiszersegélyt. Idős néni nem érti a helyzetét, miért nem kap, mikor tavaly kapott?! Tavaly 400 lej alatt volt a nyugdíja, azóta volt egy nyugdíjemelés, amitől a jövedelme 402 lejre "nőtt" - ez a 2 lej lett a kerékkötő (de van akinek eggyel lett több a határértéknél, sőt, akinek éppen 400 lej, ami ugyancsak kizáró ok). A néni nem érti: még 10 lejjel sem kap többet, mint tavaly, ellenben elesik a többfajta élelmiszertől, ami nem 10, vagy 12X10 lejnyi. Miért teszik ezt vele?! 
 Újabb miért: miért tiltja le a törvény az iskolást az iskolabuszról, csak azért, mert nem a járművet üzemeltető tanintézménybe jár, és kárhoztatja tucatnyi kilométer legyalogolása utáni padba ülésre, odafigyelésre?
Olvasom az ország belügyi híreit: nagy emberek napi panamái, vitái, ravaszkodásai. 
Hol áll azokhoz egy szatyor alamizsna, 10 lej nyugdíjemelés, a kilométereket rovó diákláb?!

 A nagyváradi Sas palota átjárójában alvó utcagyerek, pár évvel ezelőtt (saját fotó)

Vándorvirág

Távolabbi rokon sírja. Másik faluban van, ritkán látogatta. Mikor igen, akkor mindig volt mit tenni-venni rajta, a gaznak mindegy, hogy hideg vagy meleg, eső vagy napsütés, állandóan nő.
Előző alkalommal kosárnyi virágot is vitt, teleültette a hant tetejét, pompázzon a sok szín.
Hacsak el nem lopják. Igaz, akkor is pompázhat, csak nem ott.
Malaca volt. Mikor újra megérkezett, egy tő nem sok, annyi sem volt a síron. Nem lepődött meg.
Annál inkább, hogy a közvetlen szomszéd síron látta viszont katonás rendben virágait. Tévedés kizárva, ugyanazok a színek, ugyanaz a darabszám, még csak az elrendezés is hajszálra, látszik, hogy az egy húzás - egy ültetés módszere alapján dolgozott a kolléga.
Vajon mit gondolt? Nem veszi észre egy lépésnyi távolságról?
Pillanatig sem gondolkodott: visszavenni!
Szép módszeresen visszaültetett minden egyes tövet, rá sem hederítve, hogy esetleg valaki meglátja, és az előzmények ismeretének hiányában azt hiszi, hogy ő éppen...
A jól végzett munka elégedettségével nézett végig a síron, szebb lett, mint elsőre volt. Most aztán néz majd nagyot a szomszéd. Ha megkérdezi valaki, mit ültetett a sírra, majd azt mondja: vándorvirágot.

                   Vadvirágokkal ellepett sír a biharpüspöki temetőben (saját fotó, illusztráció)

Törvényes életveszélyben

Míg nincs baj, addig nincs baj – tartja a népi mondás. Így van ez azokkal is, akik éppen hogy csak kapaszkodnak a szociális háló ága-bogaiba. Egy kis faluba való ismerősöm évtizedekig dolgozott a megyeszékhely gyáraiban, de a leépítések útilaput kötöttek a talpára. Abban a korban van, amikor már nem kell a munkaadóknak, ennek ellenére nem ül karba tett kézzel, és bár jövedelme nincs, a háztájiban megtermeli az asztalra valót. Beteges is, ám maga magától nem fizeti a betegbiztosítást, nincs is miből, örül ha él, és nem szorul mások alamizsnájára. Sőt, semmilyen segélyre sem – és erre büszke is, ellentétben azokkal, akik csak abból élnek (nála sokkal jobban). A baj azonban inkább előbb, mint utóbb bekövetkezik: egy éjszaka érte jött a mentő. A kórház sürgősségi osztályán ellátták, de mivel nem volt érvényes biztosítása, sem pénze, szélnek is eresztették. Mindenki törvényesen járt el, nincs is panasz sem a mentősökre, sem az orvosokra. Most éldegél tovább csendesen, betegesen, várva a nyugdíjkorhatárt, ami majd nem csak jövedelemhez, de kórházi ellátáshoz is juttatja. Reménykedik, hogy megéri, a becsületes munkával eltöltött hosszú évek után, és nem esik ki a szociális (pók)hálóból, ami valójában most nem is tartja. Hiszen most akár meg is halhat úgy, hogy közben – a törvény betűje szerint – minden rendben van.

                                                                                                                           (Illusztráció: omniplan.hu)

Mesék (H)Óperenciából

Tényleg borzalmas hóhelyzet van az ország egyes részein.
Az azonban csak idő kérdése volt, mikor fabrikálnak a néhol tragikus helyzetből tragikomikus sztorikat. Ma kettőt is láttam az egyik román kereskedelmi tévécsatorna híradójában.
1. Némely faluban élelmiszerhiány van, mert az utak alig járhatóak. Valahol a Regátban vagyunk, láthatóan lepusztult kis faluban. Kamion hátulján a ponyva felhajtva, a raktérből valaki szatyrokat adogat kifelé az egymást taposó "szegényszagot" árasztó tömegnek. A riporter meg is állít a hókupacok között zsákmányukkal boldogan csúszkáló nőket: mit kaptak? Hiányos fogazatuk miatt hátborzongató mosoly közepette mutatják az egyik párt címerével ellátott reklámszatyorjaikat, benne némi élelmiszerrel. Kitől kapták? Fogalmuk sincs, hallották, hogy valamit osztanak - oszt jöttek. XY úr, a főváros egyik kerületének polgármestere azonban nagyon is jól tudja kicsoda ő. Helikopterrel érkezett a helyszínre, gyanítom, a tévéseket is ő röptette. Mert mit ér az egész hajcihő, ha csak a falusiak örülnek a kis makaróninak, meg rizsnek? Örüljön az egész ország, lássák, hogy ő jótékony. Nem kérdés, hogy milyen pénzből. Úgy értem, ez nem szerepelt a kérdések között, amit feltettek neki.
2. Nagy a hó. Néhol a házak tetejéig ér.

                                                                                                                                     (Fotó: manna.ro)
Bizony elkél a segítség. A megindító képsorok hatására érzete úgy egy munkanélküli, hogy tovább nem ülhet munka nélkül. Felkerekedett, hiszen ideje mint a tenger, erős, egészséges, lapátolni tud, és uccu neki, máris ment egy bajban (és hóban) lévő faluba. Ott bekopogott egynémely háztartásba, hogy nem-e lenne szükségük egy - sőt, két - dolgos kézre. Bizony, hogy volt. Hősünk lapátot ragadott, és hányta a havat hűvös halomba, utat vágva a szegény falusiaknak. És micsoda pokoli szerencse, hogy az egész, mesébe illő sztoriról tudomást szerzett egy tévéstáb! De nem, hogy csak úgy valahogy, hanem már rögtön a gondolat megszületésénél is ott voltak, és - hogy úgy mondjam - már a gyökerétől nyomon követhették a mesebeli hóhányó igaz történetét.
Kellenek az ilyen lélekmelegítő, jókedvre derítő történetek ebben a nagy hidegben.

Lassít-e a lassító?

Ez egy olyan kérdés, amiben nem lehet elég okos az ember.
Tragikus baleset történt ma reggel Értarcsa mellett.

Mire odaértem, a sérülteket már elvitte a mentő, de az egy halálos áldozat még ott volt a roncs mellett letakarva. (A megjelent cikk itt.)

Az (állítólagos) ok: a kisbusz (amiben 8+1 helyett 11+1 személy volt) nem kerülte ki rendesen az új aszfaltra kiépített lassítót, annak magassított szegélye megdobta a járművet, ami megpördült, és a sáncba vágódott.

Lassít-e a lassító?
Ez a kérdés.
Amit már vitattam nyílvánosan, a BN-ben, annak idején, mikor még csak építették őket. Nem tudom a helyes választ.
Míg rossz volt az út - szidtuk, jogosan - hogy tönkremegy a kocsi, hogy nem lehet haladni, hogy hová teszik az útadóból beszedett pénzt, hogy ez nem állapot. Nem is volt az.
Aztán most megjavították, mostmár lehet menni, mint a szél.

Van, aki megy is. Nekem ne is mondja senki, hogy nem, mindenki kisértésbe esik néha, még a legmegfontoltabb is, mikor ott van alatta az autó, előtte meg a jó út.
De vajon kellenek-e ezek a minden falu végére/elejére épített lassítók? Lassítunk?

Már akkor voltak balesetek, mikor még csak építették. Nem voltak bejelölve, vagy a közepén még csak egy lyuk volt. Magam is láttam olyan árokba borult autót, melynek sofőrje egyszerűen megijedt, amikor este, a reflektor fényében egyszer csak meglátta a hirtelen elé kerülő "útakadályt". Félrerántott a kormányt....
Aztán most meg vannak olyan lassítók, hogy nem is kell lassítani, úgy lehet átmenni rajta, mint, ha ott sem lenne, szinte egyenesen.
Van olyan, ahol már eleve kanyar van a falu végén, és ebbe építették bele a lassítót, fokozva a kanyart, ami egyébként sem belátható.
Nem akarok én vitába szállni a szakértőkkel sem, bizonyára megalapozottan döntöttek úgy, hogy kellenek ezek a lassítók. Az is vitathatatlan, hogy jól ki vannak jelölve, már előtte táblák jelzik, hogy következik, meg fényvisszaverő felfestés. Azt sem érdemes vitatni, hogy a közlekedés biztonságosabbá tételét szeretnék elérni.
De elérik-e?
Mondom, egyértelműen én nem tudok állást foglalni.
Biztos nektek is vannak tapasztalataitok.
Mondjátok el.