Minimum. Nemzeti

Most felsorolok öt, a határon túli magyarokra vonatkoztatható alapelvet (aki tudja honnan idézek, még ne áruljon el): 1 – eltekinteni a magyarországi belpolitikai viták exportálásától, a „magyar ügy” közös képviselete érdekében; 2 – a helyiek által megválasztott közösséget elfogadni az ő legitim vezetőjüknek; 3 – a választott szervezetek működésére ne erőltesse rá magát az anyaország mindenkori (semmikori) kormánya; 4 – a határon túli és belüli tárgyalópartnerek egyenrangúak legyenek; 5 – érdemi párbeszédeket együttes döntés kövessen.
Sokszor és sokan hangoztatják, hogy a „határon túli magyarokat” illetően meg kellene fogalmazni egy „nemzeti minimumot”, amit minden határon kívül és belül rekedt párt, szervezet, politikus kötelezőnek tekintene magára. Azt hiszem, a felsoroltak – ha szorulnak is esetleg csiszolásra – már magukban foglalják a lényeget.
Igen ám, de van egy nagy "hibájuk": annak az MSZP-nek az elnöke nyilatkoztatta ki őket nemrégi, Kolozsváron tett látogatásán, mely pártot sokakkal, sőt, rengetegekkel együtt magam sem szimpatizálom (és akkor még finom voltam). Minden fenntartás ellenére azonban megfontolandónak tartanám az 5 „axiómát” – legszebb ideje lenne már megfogalmazni, elfogadni azt a minimumot. Akár még akkor is, ha azt egy sokaknak nem hiteles, nem szimpatikus szervezet vagy személy kezdeményezi. De lehetne tárgyalni róla. Ha lenne hozzá akarat. És nem az lenne az első reakció – akár jobbról balra, akár balról jobbra – hogy a másik maga az ördög, bármit mond is. Legalább a határon túliakra való tekintettel. Ez lenne a legkevesebb. Nemzeti. 

Lájk, ha szerinted is

Mondják, az internetezésé a jövő (sőt, egyesek szerint már a ma is), ennek keretében a világhálós újságolvasás kiszorítja a hagyományos informálódást. Én azért bízom benne, hogy ez egy hangyányit még odébb van, de azért jobb félni... Éppen ezért arra gondoltam, az ezeket a sorokat olvasóknak adok pár tippet arra az esetre, ha majd a billentyűzet és az elektronikus egér mellé ragadnak. Mindjárt kezdjük is egy elemi tudnivalóval, hiszen manapság nem is az információs portálok olvasása a fontos, hanem, hogy az ember legyen ott a legismertebb közösségi oldalon, és szerezzen jó sok ismerőst (akár olyat is, aki amúgy az utcán nem is köszön), akiktől aztán beseperheti a legfontosabb plety..., izé, információkat. Szóval a legtöbb ismerőst a következő kérésekkel lehet begyűjteni: Lájkolj (egy kattintással fejezd ki egyetértésedet), ha szerinted is a gyerek a legdrágább kincs; ha neked vannak a legjobb szüleid; ha elítéled a nők (gyerekek, állatok) elleni erőszakot; ha szeretnéd segíteni az éhező afrikai gyerekeket; ha szerinted is kint hideg (meleg, napsütés, eső, köd, stb) van; ha szereted Pocakot; ha szereted 15 millió magyar testvéredet; ha szeretnél 2 nap alatt 15 kilót fogyni; ha szerinted is csinos vagyok (bár magadban azt gondolod, mekkora egy tehén); ha te is örülsz, hogy Tamás atya feltámadt. Ne tessenek elfelejteni a legfontosabbat, amire tutira a legtöbben fognak újdonsült ismerőseik közül harapni: lájkold te is, ha utálod a hülye kérdéseket. Mindezek után rá is lehet térni híres (vagy annak vélt) embereknek az élet nagy dolgairól mondott szállóigéire, illetve ezekből inspirálódva magunk axiómáira. Ha ezekkel végeztünk, készen állunk az internet egyéb kincseinek felfedezésére is. 

                                                                                                                      (Illusztráció: erdely.ma)

Nekrológ helyett - Szodorai Piroska emlékére

A statisztikák szerint az újságolvasók nagy része "kedveli" a gyászjelentéseket. Ha ez igaz - és miért ne lenne? - akkor sokan olvasták, miszerint családja köszönetet mond mindenkinek, aki részt vett az éradonyi Szodorai Piroska temetésén, ami január 14-én volt az érmelléki faluban.

Sokaknak talán még ismerős is volt a név, olyanoknak is, akik nem a környék lakosai, hiszen szinte állandó meghívottja volt a hagyományos mesterségeket bemutató rendezvényeknek, például azoknak is, amelyeket a Pro Familia Egyesület szervez évente a nagyváradi Kanonok soron.

Nemrégiben egy ismerősöm megkért, hogy keressek neki gyékényfonó mestereket az Érmelléken, mert valami külföldi vállalkozó munkát ajánlana nekik. Hát, összetelefonáltam minden szóba jöhető ismerőst vagy 5-6 faluból, és az eredmény elkeserítő volt... Elsők között jutott eszembe Piroska néni, akiről akkor tudtam meg, hogy - bár nem kedvelte a várost - betegsége miatt mégis családjához kellett költözzön a megyeszékhelyre. 
Ismerősei szerint tipikus "régi öreg" volt: aki szereti az adóját az év első napjaiban kifizetni, aki mindenét odaadná családjának.
Mint említtetem, nem voltunk közelebbi ismerősök (és ezt halála után sem fogom állítani), csupán rendezvényeken találkoztunk. Olyan rendezvényeken, ahol nagy lelkesedéssel mutatta be a gyékénykötés tudományát, és amiért általában egy-egy oklevél volt a jutalma, életének kézzelfogható, anyagi nehézségei nemigen érdekeltek senkit. De nem is egy segítségre váró alkat volt, ő szeretett segíteni. Bántotta, hogy az ősi érmelléki mesterséget érdeklődők híján nem tudta igazán senkinek megtanítani, és az sem az ő hibája, hogy a főként politikusok által emlegetett "érmelléki felemelkedés", amibe ezen mesterségek újraélesztése is tartozna, még mindig csak a szavak szintjén létezik.

Most távozott az élők sorából egy olyan "mester", aki még tudója volt a gyékényfonásnak, aki még képviselője volt a hajdani Érmelléknek.
                                       Szodorai Piroska néni 86 évet élt.
          Nyugodjon békében, maradjon meg az érmellékiek emlékezetében.
(Fotók: Chis Márta)

Állatvédők a levegőben

Azt hiszem senkinek nem okozott meglepetéseket idén sem a hét végén Bályok mellett, a Ion Ţiriac üzletember, volt teniszező birtokán lezajlott vadászat. A híres és pénzes vendégek jöttek, lődöztek, mulattak és elmentek. (Tavaly, ugyanebben a témában itt és itt.)
A média egy kicsit verte a hisztit, a riporterek álltak a lesben – na, persze nem a magaslesben, hanem a kapu előtt, riportalanyokra vadászva. De mintha az említett média már nem lett volna annyira hangos, mint pár éve, de lehet, csak a PNL-s képviselővé vedlett Gigi Becali hét végi, az igazi vaddisznókat is megszégyenítő újabb kirohanásai homályosították el a puskaropogást.
Ami azonban mégis egy kis változást hozott, hogy idén is ott voltak az állatvédők, akik érthetetlen módon csak tavaly jelentek meg először, amikor már a hetedszer gyűltek egybe a hobbivadászok.
Most megint hangoskodott a Négy Mancs, és már nem csak transzparenst bontott ki a „Ne gyilkolj, játssz teniszt!” (Stop killing, Play tennis!) felhívással, apropózva Ţiriac sportolói múltjára, de osztrák meg magyarországi kollégáikat is igénybe véve már hőlégballonon szálltak a táj fölébe, meg kívánva mutatni, hogy nekik nem csak térkép az, de látván látják, és meg akarják mutatni a világnak azt a szerintük sportszerűtlen mészárlást, ami az árammal telített kerítések mögött zajlik.
Persze, hogy nem változott semmi – a vadászok vadásztak, ügyet sem vetve rájuk. Azt hiszem, igazán nem is háborította fel ez őket – egyszerűen rájöttek, hogy a történet főszereplői lehetnek, hiszen a sajtósoknak odabentről csak szivárogtatják a híreket, ők viszont bőven nyilatkozhatnak, látványos hőlégballonozásuk pedig a fotósoknak és operatőröknek látványos felvételekre adott alkalmat.
Kell-e ennél jobb reklámozási lehetőség?
Rájuk is fér az imidzs javítása, mert a hírek szerint Belgium, Bulgária, továbbá Magyar-, Spanyol- és Franciaország közösen akar fellépni „a Négy Mancs állatvédő szervezet súlyos károkat okozó, oktalan kampányai ellen”.

                        Az állatvédők látványos PR-fogása: hőlégballonba szálltak

Nájlonbébi, álompár

A szilveszter elmúltával koránt sincs vége a mulatságnak – jól van ez kitalálva, hogy az év eleji, menetrendszerűen érkező csapásokat (úgy mint például az áremeléseket) vidámsággal lehet ellensúlyozni.

Itt van mindjárt egy komolyból röhejessé váló hír: egy terrorista vezér „lesakálozta” a brit haderőnél szolgáló Harry herceget a Daily Telegraphnak adott interjújában. A rejtekben élő tálib Gulbuddin Hekmatyar az USA által legkeresettebb terroristák egyike – akinek a brit napilap ezek szerint nyomára akadt, a CIA meg csak bottal üti azt. Hát így érezzük magunkat biztonságban.

Ne is foglalkozzunk hát politikával, inkább a családdal, a gyerekekkel.

Pontosabban egy gyerekkel, aki nem is igazi gyerek, hanem babaszimulátor.

                                                                                              (Illusztráció: hir24.hu)

Ez a műcsecsemő világra úgy viselkedik, mint egy igazi: sír, éhes, tisztába kell tenni, és a tesztelés alatt álló szülőjelölt minden reakcióját rögzíti (a kis alattomos), amiből kimutatható, mennyire alkalmas a szülői szerepre az átmeneti anyuka/apuka. A nájlonbébi előnye, hogy kikapcsolható, visszaadható.

Pont olyan, amilyenre az év első álompárjának szüksége lehet: a Playboy című képeslap „atyja”, Hugh Hefner egy szilveszteri partin fogadott örök hűséget szíve (nem első) választottjának, Crystal Harrisnek.

                                                                                                (Illusztráció: femcafe.hu)

A mesés pár élő bizonyítéka annak, hogy az igaz szerelmet nem lehet elfojtani: 2011-ben már nekifutottak egyszer az oltárnak, pontosabban az esküvőnek, de az ara meggondolta magát. Azóta rájött, hogy nem tud a nála 60 évvel idősebb, 86 esztendős Hugh nélkül élni, és elfogadta egyebek mellett az esküvői gyémántgyűrűt is. Azt hiszem nem kell bizonygatni, hogy a holtig tartó frigyre mondjuk van is esély... A fent említett módon pedig a praktikus gyermekáldást is meg tudnák oldani.

Amikor ránkdurran az új év

Mióta törvényben mondták ki, hogy akár börtönre is számíthat az, aki tiltott pirotechnikai eszközök használatával vezeti le az óév búcsúzása feletti örömét, azóta vitathatatlanul kevesebb az emberre a frászt hozó durrogtatás. Igaz, számomra kissé homályos a hivatalos megfogalmazás, miszerint „bűncselekménynek minősül a II.-IV. osztályba, a T1 és T2 kategóriába, illetve az I. osztályon belüli, durranó hatású pirotechnikai termékek lakosság felé történő forgalmazása”, mert szerintem ezt csak szakemberek értik, én csak annyit tudok, hogy durran, vagy nem durran.

Persze azt is tudom, hogy nincs az a fenyegetés, amivel teljesen meg lehetne akadályozni ezt az eszelős „szórakozást” – amit én nem értek. Nem zárom ki, hogy bennem a hiba, de akkor sem.

Szilveszterkor direkt figyeltem néhány petárdázót. Meggyújtották a kis (vagy nagyobb) rudacsot, és eldobták, majd várták a robbanást. Ami vagy jött, vagy nem. Ha igen, akkor elégedettnek tűntek, főleg, ha valaki még meg is riadt. Ha nem, akkor mormogtak valamit az ismeretlen gyártónak címezve, hogy mit csinált volna inkább petárda helyett.

Aztán azokat sem értem, akik a kiürült pezsgősüvegeket a földhöz csapva remélnek egy jobb új évet, mert szemmel láthatóan nem a törött üveghez kapcsolódó néphitben bízva teszik.

Azt hiszem, ilyenkor szokták mondani, hogy lám–lám, milyen kevés is elég a boldogsághoz...

Aztán arra gondoltam, hogy miért is akarom én mindezt megérteni?! És miért pont szilveszterkor?! Hiszen annyi mindent nem értek év közben sem, micsoda azokhoz képest egy kis szilveszteri petárdázás, meg üvegtörés?! Sőt, a szilveszteri petárdázás legalább egy megbízható történés, amire halálpontosan számítani lehet.

Azt hiszem, itt abba is hagyom a fejtegetést, mert a végén még eljutok a tiltó törvény megkérdőjelezéséig. Arra meg már gondolni sem merek, hogy esetleg én is...

                                                                                                                               (Illusztráció: parameter.sk)