Jó volt Székelyhídon lenni

Azért mondom, hogy jó volt, mert sajnos egyre több helyen sokszor nem jó már lenni.

És ide tartozik Székelyhíd is, ahol, ha megjelenik az újságíró, akkor megy a találgatás: miért jött, mit akar, mi fog történni, ki küldte (!?), stb. Hogy egyebet ne említsek, nem is olyan régen zajlott "több fordulóban" a Helyi Tanács alakulása, az alpolgármester választása, aztán az adok-kapok vízügyben - mind-mind csupa "kellemes" emlék.

Hát ezért volt jó ott lenni pénteken délután, amikor a másik oldalon ültem: nem én kérdeztem, hanem engem kérdeztek - a könyvem bemutatója volt. 

A Múzeumba lépve - ahogy ott el is mondtam - meg is "rémültem", hiszen két diáklány gitárral az ölében ült. Te jó ég, csak nem megzenésítettek?! Szerencsére nem, huh..., csak közreműködtek egy kis pengetéssel.

Köszönettel tartozom Kerekes Terézia és Orosz Annamária könyvtárosoknak a szervezésért. Plakátokat nyomtattak, így a városközpontban körbe nézve magammal néztem szembe, aztán Kerekes Terézia még alkalmi interjút is készített velem, miközben Orosz Annamária fotózott (ezek egy része látható mellékelve).

Sóki Béla tanár volt a méltatóm, és én ezt akkor is örömmel vettem, ha "egyeseknek" ő ma Székelyhídon - mondjuk úgy - a begyében van. Csakhogy én Sóki Bélát már akkor is ismertem, amikor a ma rá neheztelők még... - na de ezt hagyjuk most.

És ami meg éppen a csúcs volt, beszervezték Holczman Ilona magyartanárnőt, aki nem elég, hogy "kielemzett", de négy diáklányt is felkészített, akik egy-egy írásomat felolvasták.

Hát, tisztára meghatódtam, de tényleg.

Kedves házigazdák: ezúton is köszönöm a vendéglátást! És sose szomorkodjanak azon, hogy "kevesen" voltunk. Mennyi a sok?

Most ez ennyi volt, és remélem, aki ott volt, nem bánta meg.

Két csalódás

Az egyik csalódás a román-holland focimeccs kommentátorát érte.

De mondhatnám úgy is, hogy ő több al-, és egy főcsalódást élt át a 90 perc alatt . Először is nem akart hinni a szemének, amikor a skót játékvezető befújta a hollandok harmadik gólját megelőző tizenegyest, szerinte egyszerűen nem létezhet ilyen bírói "részrehajlás", amit már szinte a nemzet elleni merényletként állított be. Aztán annak sem örült, amikor kiderült, hogy a riválisok párhuzamos meccsén a magyarok vezetnek a törökök ellen, akkor még 2-1-re. Úgy számolt, hogy a tavasz a román nemzeti tizenegyet a hollandok mögötti 2. helyen éri majd, mert így is megelőzik a szintén 9 pontos magyarokat jobb gólarányukkal. Erre mi történik? Nem elég, hogy a hollandok rúgtak egy negyediket, de a magyarok is egy harmadikat! Így már a magyaroké a jobb gólarány, amivel - mint mesebeli szegénylegény a királylány kezét - elnyerték a második helyet.

A második csalódás engem ért.

Még mindig előttem van a jelenet, mikor a londoni olimpián, az aranyéremről, sőt az ezüstről is "lecsúszott" Douchev-Janics Natasa kajakozó a bronzérem átvételekor csalódottsága könnyeit nyelve az őt kitartóan ünneplő magyar szurkolótábor felé fordult, integetett, és látható meghatódottsággal mondta "Köszönöm"... Aztán alig telt pár hét, és hallottuk a hírt, Natasa úgy döntött, hogy visszamegy Szerbiába, és ismét szerb színekben fog versenyezni. Megy, mert követi férjét, aki edzői állást kapott a szerb kajak-kenu szövetségnél. Azóta is megy a huzavona, hogy mikor, és mikortól, és hogy elengedik-e, meg ha igen, akkor mennyiért. Aztán ma reggel hallom a sporthírekben: a magyar és a szerb szövetség vezetői Szegeden egyeztettek, ahol utóbbiak kijelentették, hogy sosem ajánlottak állást Janics Natasa férjének, a sportolónőt sosem hívták haza, ennek megfelelően fizetni sem fognak érte. Neszeneked! Azt hiszem a képlet viszonylag egyszerű, hiszen mindkét félnek nem lehet igaza, amikor egymásnak ellentmondóan nyilatkoznak - bár az idézett hír szerkesztője óvatosan kerülte azt a megfogalmazást, hogy "valaki hazudik".

                             Janics Natasa sírva jelentette be: távozik...             (fotó: hatharom.hu)

Vidám vészhelyzet-riadó

Mi sem voltunk különbek: a diák mindig örül, ha valami történik az iskolában, ami megbolygatja az órarendet, a tanítás menetét.

Az meg már csak hab a tortán, ha olyasmi zajlik, ami még bulinak sem utolsó.

Hát ilyen volt ma meg tegnap a vészhelyzetek esetére kiképző gyorstalpaló, ahol az általános, meg a középiskola diákjai, tanárai tudták meg, mi a teendő, ha tűzvész, földrengés, árvíz, meg hasonló csapások érnek.

Hát..., inkább ne tudjuk meg, ki mennyit sajátított el az amúgy is...  -mondjuk úgy- , nem a teljességre törekvő képzésből.

Már azt is lájkolták a diákok, hogy a nagyszünet után mindjárt megszólalt a "vészcsengő", tehát uzsgyi vissza az udvarra, hát még azt, mikor az általános tudnivalókkal végzett a szakértő őrmester, és a tanárokat visszatartotta, hogy gyakorolják a poroltó kezelését. Hát ez maga volt a diák-Kánaán!

Hát persze, hogy a tanárok úgy engedték be a diákokat az osztályokba, hogy ott aztán mindenki csendben üljön, ismételje a leckét.

Hát persze, hogy fittyet hánytak minderre a nebulók - inkább az ablakban nyüstöltek, vagy ki is sereglettek vissza az udvarra, lesve, mint a moziban, miként ügyeskednek (vagy idétlenkednek) a tanuló tanárok.

És még ha csak lestek volna, de nem azért diák a diák, hogy ne 'szójjon be mán'

Az általánosban, mikor még csak készültek az oltásra, egy legény nagyon segítőkészen úgy gondolta, hogy tiszta hülyeség valóságosan oltani virtuális lángokat, ezért kikiabált: "Tanárnő, ne csináljak egy kis tüzet?"

Aztán, mikor már a marokra fogott csőből dőlt a fehérség, az ablakokban megszólalt a kórus: "Hajrá, tanárnő!"

Azt hittem, hogy a középiskolában nagyobb lesz a muri, ehhez képest szinte gálánsan viselkedtek a diákok. Persze ők is maradtak az udvaron, meg figyeltek a páholyból (mármint az emeleti ablakokból), de ők megelégedtek csupán a buzdító hujjogásokkal és füttyögésekkel, majd a mutatványok végeztével a dicsérő tapssal.

Erre lehet mondani, olyan vészhelyzet(imitáció) volt, amin jól szórakoztunk!

A kis motoros

A hét végén rendezték meg az érmihályfalvi Transbuldex Ringen (a helyi Transbuldex Racing motoros klub pályáján) az országos motocross bajnokság idei utolsó futamát.

Érdekes "népség" a motorosoké - ami egyébként elmondható más szemszögből pl. a néptáncosokról, a képzőművészekről, a sportolókról, és még sorolhatnám - de talán még az újságírókról is persze.

Szóval, minden ilyen versenyen elnézem a motorosokat: a futamok szüneteiben milyen szeretettel, szinte már gyöngédséggel tisztogatják, állítgatják, piszkálgatják a járgányaikat. Egyik-másik versenyző egyenesen családjával utazik a versenyekre, most is volt olyan, aki lakókocsival érkezett, amiben külön hely volt kialakítva a motoroknak, és lakó-részben meg rendesen laktak, ahogyan kell, a kocsi előtt meg kis terasz volt, asztallal, kemping székekkel.

Mindig csodálom a legkisebb versenyzőket, a gyerekeket. Azt hinné az ember, hogy meg sem tudják tartani a kis csodamasináikat, közben meg úgy hasítanak vele, hogy csak ámul a bámész népség.

Most is volt egy kis krapek - nem tudom ki, nem tudom honnan. Láttam, amint - feltételezem - a faterja a szünetben a térdén ültetve magyarázta neki, hogy mikor hol mit csináljon, hogy kanyarodjon, hol húzza meg a gázt, stb., stb.

Aztán még mindig volt idő a rajtig, a srác meg elment közben játszani - hiszen olyan kicsike még!

Na, de mit játszott?

Hát persze, hogy motorosat!

Félrevonultan, az egyik homokbucka tövében, tenyerével megrajzolta a jobbra-balra kanyargó pályát, amin arasznyi kis motorjával robogott, brungatva hozzá. 

Aztán mikor kiáltottak utána, akkor ment a rajthoz, felült az igazi motorra, és már igaziban szólt az igazi motor.

A kis játék kétkerekű meg türelmesen megvárta, míg gazdája újra visszatért hozzá.

                   Készül a játék versenypálya, jobb oldalon várakozik a kis játékmotor

Fő a nemzetközi bizalom

Akár érettségi tételnek is fel lehetne adni, hogy mennyi blődséget találtak már ki oktatásban illetékesek, például az érettségi kapcsán. A legkevesebbszer talán az hangzik el, aminek magától értetődőnek kellene lenni: kedves diákok – tanulni kellene; kedves pedagógusok – tanítani, nevelni, számonkérni kellene. Inkább vitázunk bekamerázásról, ejnye-bejnyézünk azokról a pénzgyűjtésekről és ajándékozásokról, melyek bár hivatalosan nem is léteznek, mégis hivatalos formában kell tiltani. Beszélünk arról, hogy miért is kell ugyanazon érettségi feltételekkel szembeállítani a különböző szakképesítést szerző végzősöket, miért lett már-már társadalmi elvárás, hogy minden végzős az egyetemajtó felé vegye az irányt, miközben nagyítóval alig találni jó kétkezi mesterembereket.

A minap Traian Băsescu államfő visszaküldte a parlamentnek - megfontolásra - a szakmai érettségiről szóló jogszabályt.

Ez a fajta érettségi tanúsítaná, hogy a fiatal befejezte a középfokú tanulmányait, szakmai tudásáról bizonyságot tett, a „rendes” érettségivel azonos módon számot adott román nyelv- és irodalom, idegen nyelv és informatikai képzettségéről, ám nem kérik ki általános műveltségének fokát, és nem mehet egyetemre.

Az államfő úgy véli, megtévesztő a „szakmai” megnevezés, mert az nem fed ilyen-olyan európai normákat. Ez bizony meglehet, bizonyára az államfő szaktanácsadói nem beszélnek a levegőbe.

Én viszont – mint nem szakember – úgy gondolom, hogy ez a változás az érettségiztetésben lenne olyan horderejű – többet mondok, előre mutató, hogy megérte volna összehangoltan kidolgozni, függetlenül attól, hogy melyik pártnak mi az érdeke.

Na, persze, erre most lehet azt kérdezni, hogy mit komolytalankodok itt, pártérdekek feletti összefogásról papolva, ugyan, hol élek?

Tényleg, hol?

Hát ott, ahol miniszterelnök és miniszter, egyetemi rektor és pártelnök plagizálhat többé-kevésbé büntetlenül, ahol érettségi- és egyetemi diplomákat adnak–vesznek szégyenérzet nélkül. Akkor valóban, miről is beszélünk?

A legjobban azt tetszett az államfő indoklásában, hogy az új fajta érettségi forma „rontaná a hagyományos romániai érettségi oklevelekbe vetett nemzetközi bizalmat".

Te jó ég, lehet, hogy ezek csak itt humorizáltak, én meg komolyan vettem az egészet?

                                                   (Illusztráció: espresso.hu)

Rázós úton

Egy jobb földútnál alábbvaló aszfaltos úton zötykölődök.

Idős néni kérezkedik a kocsiba, már alig áll a lábán. Kéretlenül is ömlik a szó.

Az aszály miatti támogatást intézi. Faluja tömegközlekedési „fehér folt”, megy ahogyan tud, de nem a saját községközpontjába, mert ott nem foglalkoznak ezzel az üggyel – ?!

A szomszédosba kell menni, de már nem először volt ott sem. Először hiába ment, mert az illetékes hivatalnok szabadságon volt, és bármilyen közel is a határidő, más nem helyettesíti – ?!

De arról sem szólt senki, hogy ez az illetékes szabadságon van, és nem nyílik ki ajtaja az órarend szerint – hát csak álltak a sorba, míg valaki haza nem küldte őket – ?!

Mennyi is az a támogatás? Egy hektárnyi földje van a néninek, tehát 100 lej. Mi marad ebből, ha kétszer már utazott érte, és egyszer még biztos fog a megyeközpontba is?

Más.

Másik falu.

Osztják az EU–s élelmiszersegélyt. Mármint a községközpontban – a faluban nem tudnak róla, így hát nem is mennek érte. Aztán előbb–utóbb csak megtudják, nem hivatalos úton.

És ami a legfájóbb ezekben az életképekben, hogy „a mieink” azok, akik nem törődnek a sajátjaikkal. Pedig semmi különöset, mondhatnám úgy is, hogy semmi többletmunkát nem kellene tenniük. Csak azt, ami hivatali kötelességük.

Ha nem „a mieink” lennének, akkor lenne zúgolódás: aháá, packáznak a választóikkal, meg kirekesztenek.

Így nincs zúgolódás, illetve csak félszájjal – mert „a mieink”.

Tovább is van, mondjam még?

                                                     (Illusztráció: sulinet.hu)

Vegyszeres parasztvakítás

A show folytatódik. Vagy inkább cirkusznak nevezném, ami ugye kell a népnek. Még jobban mint a kenyér. Tetszenek még emlékezni bizonnyal, hogy a helyhatósági választások előtt a PPDD nevű politikai szörnyszülött formáció vezetői euró-ezreket ígértek mindazoknak, akik kompromittálták magukat azzal, hogy jelöltlistájukra feliratkoztak (bár sokan ezt örömmel tették, szegények). Nem tudok róla, hogy az ígéretet beváltották volna, legalábbis akiket ismerek, azokon nem látszik az anyagi gyarapodás. És most itt az újabb szemfényvesztés, ez az Oltchim-privatizációnak nevezett parasztvakítás. Amikor nem csak a népet, de a hülyeségben partner állami vezetőket is orruknál fogva vezette a populista pártvezér. Hát persze, hogy csak a vegyipari vállalat munkásait akarta megmenteni, hát persze, hogy a részvényeket szétosztotta volna a nép között – és a sort folytathatnánk: hát persze, hogy a Föld lapos, hát persze, hogy a Nap kering a Föld körül... És ami a legfontosabb: hát persze, hogy közeleg a választás, hát persze, hogy mindig közeleg egy választás. És ami a leghátborzongatóbb az egész komédiában, hogy – ahogyan egy ismerős fogalmazott a facebookon – erre az egész reklámra nem is lett volna szüksége a pártvezérnek, mert enélkül is simán beszavaznák majd rajongói a törvényhozásba. Most meg bíróságra citálják azok, akik hagyták, hogy bohócot csináljon belőlük. A show folytatódik.

                     A pártvezér még be is mutatott zsáknyi pénzeket...      (fotó: maszol.ro)