Ugyan, kedves Potrien

Rejtő Jenő: Három testőr Afrikában című nagyszerű regényében Potrien őrmester állandóan arra készül, mit válaszolna, ha valami csoda folytán találkozna a köztársaság elnökével, és az feltenne neki bizonyos kérdéseket. Aztán, mikor bekövetkezik a találkozás, és elhangzik a kérdés, csak hápog. Hát, az elmúlt napokban én is azon gondolkodom, mit válaszolnék (egyáltalán válaszolnék-e) ha valaki esetleg konkrétan megkérdezné tőlem, hogy: kire szavaztam a tavalyi választásokon; miként értékelem bizonyos határon inneni vagy túli párt munkáját; kértem-e a születésem jogán kapott mellett más állampolgárságot is, és ha nem, miért nem, ha igen, miért igen; ha kértem, akkor tervezem-e hogy az azzal járó szavazati joggal élek-e; számíthatnának-e rám önkéntesként, esetleg tiltakozási akciókban, például tüntetéseken, polgári engedetlenségben; milyen gondjaim vannak, esetleg nyögöm-e bankkölcsönből vásárolt ingatlan terhét? Mit válaszolnék, ha a kérdező esetleg útbaigazításokkal is ellátna, ha az általa vélt jó utat illetően ingadozni látna? Belátom, kevés az esélyem, hogy kopogjanak az ajtón – úgy értem, az én ajtómon – ezek a kérdések. Még azt hinném, valami listára, vagy nyilvántartásba készülnek felvenni. Az ilyeneknek ritkán szokott jó vége lenni (bárki végezze), talán ezért van, hogy tagadni is szokták az ilyen–olyan listázásokat. Ha mégis megtörténne, bevallom, hirtelen csak állnék, mint Potrien őrmester.

A regényből 1996-ban készült film rendezője, Bujtor István (fehérben), és a Potrien őrmestert alakító Szilágyi István (fotó: magyartudat.com)

Kérdések útvesztőjében

Mostanában – mint légy a tejbe – beleestem bizonyos mezőgazdasági témába, újságíróként foglalkozom vele. Az átalányadóról beszélek, és mint nem szakember valójában csak „közvetítek” az érintettek között, próbálom én is érteni, miről is van szó. Amit azonban nagy biztonsággal állíthatok: a gazdáknak sok–sok kérdésük van, pontosabban lenne – ha lenne kinek feltegyék. Lemérhettem, hogy egy cikk megjelenése után szinte azonnal csörgött a telefonom, a megye különböző szegleteiből hívtak, hogy ez meg az hogy és mint van. Mondtam, amit tudtam. De mint említettem, nem szakértőként magam is csak kérdezek, kérdéseket összesítek, közvetítek, leírok. Valójában nincs is ezzel baj, végzem a dolgom. De miközben naponta zsákszámra dobom ki az elektronikusan érkező mindenféle leveleket, melyek nagy része politikai töltetű állásfoglalás, nyilatkozat, szóval közben eszembe jutott, hogy az emberek mennyivel jobban örülnének, ha a szavazataikra apellálók némely nyilatkozat, vagy a rendkívül érdekfeszítő nemzetközi helyzetet és – megkockáztatom – nemzetpolitikai műbalhét érintő kinyilatkoztatás helyett (de legalább mellett) esetleg érdemleges, valós, sokakat érdeklő tájékoztatásra is fordítanák energiájukat. Na, de ki dönti el, hogy mi is érdekli az embereket? – szinte hallom a kérdést, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy legyintsek a pártok kommunikációs stratégiájára. Sehogy. Nem is engem kellene megkérdezni. Hanem az embereket. Akik jönnek–mennek az utcán, dolgozni járnak, piacra mennek, várják a nyugdíjat, vagy mennek éppen adót fizetni. És akik négyévente még szavazhatnak is.

Írt(ak) nekem az elnök(ök)

Írt nekem Orbán Viktor.
De tényleg.
És nem csak úgy, hogy nyílt levélben, hanem személyesen nekem címezve. Utca, házszám - ahogyan kell.
Erről jutott eszembe, hogy már több mint 3 éve a román államelnöktől, Traian Băsescutól is kaptam levelet, akkor ezt írtam arról:

                           Írt nekem az elnök!

Az utóbbi időben alig, mondhatni sosem kapok hagyományos, postai úton levelet, a hivatalos küldemények, számlák kivételével. Néha érkezik a postaládámba címzés és bélyeg nélküli boríték, ha valamelyik olvasónk szándékszik így eljuttatni valamit a szerkesztőségbe, esetleg személyesen nekem. Az ilyenek sajátja, hogy az illető maga dobja be. A választási kampány delén is ilyet találtam, se címzés, se bélyeg, se postai pecsét. No, ismét itt járt valaki, gondoltam. Aztán látom, van feladó: Traian Băsescu, Románia elnöke. Előbb természetesen örültem, hiszen nem minden nap ír az egyszerű adófizetőnek levelet az elnök. Az első lelkesedésem lelohasztotta a gyanú, talán nem is személyesen járt erre. Valahogy nem életszerű a kapum előtt óvakodó elnök látványa. Amikor kibontottam, teljesen elkeseredtem, nem is nekem írt, hiszen a megszólítás így hangzik: Kedves románok! Hát, ez bizony nem nekem szól - már csak a többes szám okán sem. Aztán megköszöni, hogy ekkor meg akkor kiálltam mellette, meg támogattam, meg ilyenek. Nem is emlékszem. Meg azt is írja, hogy ő a jóérzés országának felépítésén dolgozott. Szerintem ő sem emlékszik már jól. Azt is ígéri, ha rengeteg sokan elmegyünk szavazni a referendumon, akkor a nép akaratát a politikusok nem hagyhatják figyelmen kívül. Aha, szinte látom azt a huncut mosolyát... Szóval rájöttem, az azóta újraválasztott elnök nem is nekem írt, csak összekevert valakivel. Ha tehát valaki viszont várta a levelet, de nem kapta meg, nálam átveheti. Már értékesebb...

                                               (BN, 2009. december 21., illetve "Közeli történelem", 31. oldal)

Na, szóval most Orbán Viktor miniszterelnök.
Örömmel köszönt, mint Magyarország új állampolgárát. Ez rendes dolog. Sőt, azt is megígéri, egy ezután rendszeresen küld majd tájékoztató leveleket, hogy bekapcsolódhassam Magyarország sorsának alakításában. Na, ezt már nevezem.
Családom hölgy tagjainak is megjött a címeres boríték. Gondoltam, hátha nekem azért írt mást is, mint nekik - érted, mégis mint férfi a férfinak. De nem. Azért nincs harag, hiszen legalább mégis névre szólóan írt, nem csak úgy, mint a kollégája, sőt a fényképét is mellé tette. Érezhetem, hogy az enyémmel együtt 160 ezer hasonló levél előállítására és kézbesítésére költött 45,8 millió forintból rám is jutott.
Hát akkor íme a levél:

Odatartják a másik orcánkat is...

Jobb egy igaz ellenség, mint egy kétszínű barát – tartja népi bölcsesség, márpedig a népi bölcsességekben általában lehet bízni. Olvasom, a Râmnicu Vâlcea-i női kézilabdacsapat edzője rettenetesen elkeseredett a Ferencvárostól saját pályájukon elszenvedett vereség miatt. Az eredmény még csak hagyján, de a vendégszurkolók örömükben – oh, irgalom atyja, ne hagyj el – elénekelték az oltyán arénában a magyar himnuszt! Ez az ember nem szeret bennünket, erről kár lenne vitát nyitni – de nem is titkolja, és valószínűleg viszont szeretetet sem vár el. „Mélyen felháborít ez a képmutatás”– mondta Szanyi Tibor a minap egy tévéinterjúban – ez az egyetlen dolog, amiben egyetértek vele. Ő annak az MSZP-nek az elnökségi tagja, amelyiknek vezetői pár napja megkövették a határon túliakat 2004. december 5.-ért. Szanyi a következőket (is) mondta rólunk, kiket egyszerűen lerománozott: "Próbáljon csak meg valaki egy ázsiainak látszó amerikai állampolgárt lekínaizni." Vagy:"Az állampolgárság egy nemzethez való tartozást fejez ki." (Értsd: aki román állampolgár = román.) És ami mindennek a teteje: "Ha valaki annyira magyarnak érzi magát, adja vissza a román állampolgárságát." Hát mit mondjak? Keblemre, kedves Szanyi Tibor, ön aztán érti a kisebbségi kérdést! Ha kétségünk lett volna, most már biztosak lehetünk a bocsánatkérés őszinteségében! Ám, mielőtt átesnénk a ló túlsó oldalára, azért a székely zászlók kiaggatása sem egy halált megvető bátorságot követelő tett a FIDESZ-esek részéről – Budapesten, miközben az ottani lobogók az itteniek arcát csapkodják. Adyt parafrazálva: rohanunk a választási kampányba. Mármint a magyarországiba. Mert bár csak jövőre lesz a voksolás, a határon túliak szavazataiért tusakodóknak már most semmi sem drága. Maguk a határon túliak sem. Nem haboznak odatartani a mi másik orcánkat, ha pofozkodásról van szó.

                               A Fradi kéziseinek öröme Râmnicu Vâlcean  (fotó: origo.hu)

Névtelen megoldás

Fehérbe öltözött a táj azon a reggelen, amikor hóseprés közben megszólított egy idős bácsi. Tétovázott, hogy én vagyok-e én – az újságból ismeri arcomat – mert elmondaná egy siralmát, ugyan írnám meg. Érmelléki falu lakója, és elmondása szerint egy falustársa hosszú ideje zaklatja, eladdig, hogy még udvarára, házába is besurran, ezt–azt elvisz – emellett szinte eltörpül, hogy az utcán mindenfélét kiabál utána. De nem csak ő van e „kiváltságos” helyzetben, szinte mindenki a zaklató célkeresztjébe kerül, aki eszébe jut. Kézenfekvő megoldás, hogy szólni kell az elöljáróságnak, a rendőrségnek – ezért az okosságért nem szólított volna meg, ennyi esze persze neki is van. Csakhogy senki nem tesz semmit, mondja a panaszkodó, aki úgy véli, az illetékeseket valamivel markában tarthatja az eszelősnek mondott – aki ezek szerint azért mégsem annyira balga. Azt is mindenki tudja – folytatódik az elbeszélés –, hogy az illető lánya az országút mentén keresi a betevőt, és némely illetékes azért nem tesz semmit, mert még rájuk kiabálná, hogy ők is lassítanak egyszer–máskor autójukkal... Mondott még a bácsi furcsaságokat, ám meghőkölt, mikor megtudta: történetét bizony vállalnia kellene, és nem csak mások nevét megmondani, hiszen ez elég bakafántos sztori ahhoz, hogy akár még pör is lehessen belőle. Nem úgy van az, mondta újdonsült ismerősöm, ő nemhogy a nevét, de még monogramját sem vállalja, hiszen akkor mindenki tudni fogja, hogy ő panaszkodott. Persze, érti ő végül is, az újságírótól sem várható el, hogy mások helyett dugja hurokba a nyakát, de azért úgy gondolta, hátha azért mégis, valahogy... Hát, ebben maradtunk, ez itt most a „hátha mégis”. Lehet így is felismerik, nem csak őt, a többi szereplőt is. Tanulság: nem a névtelenség a megoldás.

                                                                                                                  (Illusztráció: cammox.eoldal.hu)

Rajzverseny témája lettem!

Az elmúlt héten két könyvbemutatóm volt.
Az egyik Szalontán, a Magyar Házban - a Magyar Kultúra Napján lettem egy "esemény". Illyés Lajos alpolgármester, illetve Patócs Júlia, az Arany János Művelődési Egyesület elnöke voltak a házigazdáim. Köszönet a vendéglátásért, és Sapungi Bélának az akkor készült alábbi fotókért:

A másik három nappal az előző után, Paptamásiban.
(Köszönet a fotókért Matyi Grétának, és persze a lentebbi beszkennelt rajzokért is Fekete Annamáriának.)

Az korábbi alkalmakkor is megtörtént már, hogy a szervezők diákokat szerveztek be, hogy azok olvassanak fel a kötetben lévő írásaimból. Most ezt tették Tamásiban is - és ez mindig olyan jó érzés, amikor hallja az ember a saját szövegét.

Na, erre tettek rá még egy lapáttal a tamásiak, amikor kiválasztottak négy írásomat, olyat, amit az általános iskolás gyerekek is érdekesnek találhattak, és ezek alapján ... rajzversenyt hirdettek!
Hát, ettől teljesen meghatódtam, de tényleg: rajzverseny témája lettem! Pontosabban az írásaim, na, de ne kicsinyeskedjünk. És, ha ez még nem elég, a részvétel önkéntes volt, és ennek ellenére 18 jelentkező volt! Aztaaa!
A továbbiak megértéshez íme, az ihletadó írások.

Az első :                     Boldogságközeli élmény

Pár napja volt szerencsém elkísérni Nacsádiné Csuka Melinda kórházlelkészt és csapatát, amikor a nagyváradi gyermekkórházba ajándékokat vittek a kis betegeknek. Nem nagy ügy, gondolhatják sokan. Tévednek. Az előbb a „szerencse” szót használtam, pedig jobb lett volna talán a „gondviselést” írni, hiszen sok tanulsággal járt utam. Csupán pár perc is elég volt ráérezni arra, micsoda munka van abban, hogy minden csütörtökön foglalkoznak a gyerekekkel, önkéntesen. Munka, melyhez lelki erő – majdhogynem azt mondtam megszállottság kell. Hiszen a beteg gyerekek között lenni, egy egészen más dimenzió. Az ember megérzi, milyen ajándék az, hogy nem ismeri a kórház folyosóit, hogy melyik osztály és kórterem melyik emeleten van. A lelkésznő egy példázatot mondott nekem ezzel kapcsolatban, melyet lehet, hogy nem pontosan adok vissza, de a mondanivaló a lényeg: egészen addig sajnáltam magam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek lába sem volt. Így, ünnepek táján, megfontolandó, mi is az ajándék, mi tehet – vagy mi kellene tegyen – boldoggá!

                                                                (Megjelent 2008. december 27., BN)                

A második:                 Ezek az ufók?!

Az új japán miniszterelnök felesége nem mindennapi nő. A 62 éves Yukio Hatojama felszolgáló volt San Francisco egy éttermében, ott ismerkedett meg élete jelenlegi, a sorban második párjával. De ez semmi. Egy interjúban elmondta, hogy előző életében jó barátságban volt Tom Cruise (mostani) amerikai színésszel, aki ugyancsak abban az időben morzsolta előző élete napjait, méghozzá Japánban. Még ez sem minden, ugyanis ugyanőt 20 évvel ezelőtt földönkívüliek elrabolták, és a Vénuszra vitték. Nem tudni miért, azt sem, miért hozták vissza, de egy ilyen szavahihető asszony bizonyára hitelesebbé teszi férje munkásságát. De a japánok még mindig előnyben vannak hozzánk képest, mert az elmúlt héten, Székelyföldön tartott nagygyűlések kapcsán az az érzésem: az ufók tőlünk nem vittek embereket, hanem ide hoztak földönkívülieket. Régóta sejtem, hogy valami nincs rendjén egyik-másik politikusnak nevezett "marslakónkkal", igaz ők nem kicsik, és zöldek, hanem nagy(szájúak) és vörösök. Ráadásul, mintha még előző életükben élnének. Például azt mondja a nemzetállam egyik élharcosa, hogy az autonómia elve a XX. századból maradt csökevény. Hát ez legalább olyan hiteles, mintha ő is a Vénuszon tett látogatásáról mesélne. Vajon miként lehetne értesíteni az ufókat, vigyék már vissza ezeket a "zöldfülűeket"? Ha valaki lát egy csészealjat, ugyan intsen már neki. Sürgős lenne!                                                 (Megjelent 2009. szeptember 12., BN)

A harmadik:                      On–line élek, on–line halok

Ugye, emlékszünk még a tamagochi őrületre? Az elektromos kütyüket 1996–ban találták ki Japánban, és az élő kisállatokat helyettesítették a „modern” gyerekeknek. Az elhanyagolt kedvenc pedig éppen úgy „meghalt”, mint, ha élt volna. Egy élelmes üzletember az ilyen kimúlt szerkentyűknek még igazi temetőt is alapított Magyarországon, Dunaszekcsőn. Az internet elharapódzásával aztán már a kézzelfogható cuccra sem volt szükség, az egész elfoglaltság virtuálissá vált. Van például olyan oldal, ahol képzeletbeli gazdaságot lehet vezetni, vagy éppen tevét nevelhet az arra ráérő, és ha nem törődik vele, a púpos „az örök tevemezőkre” távozik. Ne tessenek legyinteni, meg azt mondani, ez aztán szamárság, mert a java most jön. Egy halottak napjára készült rádióadásban hallottam, hogy van már igazi, úgy értem embereknek való on-line temető is! (Már régebb óta van, csak én vagyok elmaradott.) Ez azoknak nyújt segítséget, akik mozgásukban korlátozottak, vagy messze élnek szerettük valódi sírjától, viszont igénylik a gyakori lelki kapcsolatot elhunyt szerettükkel – akár ilyen módon is. A bizonyos oldal(ak)on ingyen lehet „emlékhelyet” létrehozni, majd egy sms–árért virágot, gyertyát tenni rá, feltüntetni az elhunyt fényképét, adatait, feltölteni videókat. Így már semmi akadálya, hogy egész életünk virtualizálódjon: születésünkről az interneten értesíthetjük a világot, majd a képernyő előtt játszhatunk, tanulhatunk, kereshetünk állást, majd távmunkában dolgozhatunk. Kereshetjük életünk párját, de ha nem jön össze, a szerelem ezernyi fortélyát is kínálja a virtuális világ. On-line boltokban vásárolhatunk, és ha itt az idő, szeretteink on-line sírunkra tehetnek virtuális virágot. Bármit lehet, csak klikkelni kell. Az egér legyen velünk.

                                                                     (Megjelent 2009. november 5., BN)

A negyedik:                      Nagy, közös akváriumban

„Ha állat lennék, nem tartanék embert a lakásban.” Sajnos nem tudom, kitől származik ez az aforisztikus graffiti, de lehet benne igazság. Persze sosem lehetünk biztosak abban, mit gondolnak az állatok, de néha azért megpróbálunk úgy tenni, mintha tudnánk: július elsejétől – sok más, és bizonyára hasznos állatvédelmi rendelkezés között – tilos Magyarországon gömb alakú akváriumban halakat tartani. Tudósok szerint ugyanis a pikkelyesek nem érzik jól magukat a gömbakváriumban. Látok magam előtt egy guppit, amint a „tudósnak” panaszkodik... Mikor ilyeneket hallok, mindig az jut eszembe, hogy talán „embervédelmi” törvények is kellenének. Nálunk most éppen ilyenek lennének aktuálisak, hasonló tudományossággal: kisnyugdíjasok nem lakhatnak kerek szobában, mert 15%–os nyugdíjcsökkentés esetén már pénzüket nem, csak a szoba sarkait számolgathatnák, ami kerek helyiségben ugye nincs, és ettől még idegesebbek lennének. Vagy: közalkalmazottak bérük 25%–os elvonása ellen csak rövid pórázon tartva, és szájkosárral tüntethetnek, mert tiltakozásuk rontja az országimázst, ami az egész lakosságra kihathat. Most már csupán ki kell várnunk azokat a „tudósokat”, akik minket is megkérdeznek végre: hogy érzitek magatokat ebben a gömbölyű világban?
                                                                 (Megjelent 2010. július 5., BN) 

És a gyerekek rajzoltak... A leginkább az ufós dolog ragadta meg a legtöbbjük képzeletét, de persze a tamagochi és az "on-line élet" is kapós volt, meg az állatos téma is. Akadt jelentkező a kórházhoz kötődőre is - bármelyiket vesszük is, látszik, hogy értő kéz ragadta ki a témákat.
Az alkotások elbírálása korábban megtörtént, én már "csak" az eredmény kihirdetésének voltan tanúja a bemutatón, illetve a díjazásnak. (A fődíj egy kötet volt, szegény gyerek biztos el tudott volna képzelni jobban is magának...) 
Alább következnek a zsűri által legjobbnak ítélt rajzok. Felhívnám a figyelmet a rajzok némelyikében megjelenő, a rajzoló saját gondolatait tükröző beírásokra.
Az első helyezett Simon Alexandra, aki a negyedik írás alapján képzelte el, milyen lenne, ha az állatok tartanának "háziembereket:

A második helyezett  Tóth Titusz így képzeli el, amikor az ufók megszabadítanak bennünket a politikusainktól:

A harmadik helyezett Jurcut Natália egyenesen meg is alkotta "Paptamási egyetlen virtuális temetőjét":

Dicséretet kapott az ítészektől Tóth Ádám és Kígyós Krisztián, akik közösen ugyancsak az ufós témára repültek rá:

Természetesen minden résztvevő dicséretet érdemelt, és itt van még néhány.
Sabau Erzsébet a gömbakváriumba zárt halakat jelenítette meg:

Sajnos nem tudom már, ki rajzolta az alábbi, a gyermekkórházban elképzelt jelenetet, de természetesen neki is köszönöm:

Hát ennyi az alkalmi tárlat, és elnézést kérek a többi gyerektől, amiért most kimaradtak.
Csak ismételni tudom: nagyon megható volt. Köszönöm.