Ria, ria, avagy Mindent bele

Figyelemre méltó hangulat övezi a magyar labdarúgó válogatott Eb-teljesítményét. Egyrészt van a szurkolói rajongás, lelkesedés, másrészt van a fanyalgás, mely a jelenlegi politikai vezetés öntömjénezését látja az általa lesajnált eredményekben. 
Sosem volt ez másként, a politika mindig is belekacsintott a sportsikerekbe, hiszen hatalmas választói réteget lehet vele megszólítani. Hogy csak néhány példát említsek: az egykori Aranycsapat vitathatatlan sikereiben előszeretettel sütkéreztek a korabeli politikusok; 1982/83-as szezonban az UEFA-kupa elődöntőjéig menetelt az Universitatea Craiova csapata, 1986-ban a Steaua a mai BL elődjét, a BEK-et nyerte meg, mindkét gárda a siker után levélben ajánlotta azt a "nagy kondukátornak", megköszönve a nélkülözhetetlen útmutatásait. 
Hogy most mi történt? Még csak pár napja volt, emlékezhetünk: már az osztrákok elleni győzelmet követően minden számottevő (vagy magát annak tartó) magyarországi (és nem csak) párt, politikus gratulált, vállat veregetett. Vagyis beállt egy sportból lett nemzeti ügy mögé, egyébként mindennel így történik, ami nyilvánosságot, pláne ha kedvező nyilvánosságot jelenthet. Ez a pár nap pedig megmozgatta az országot és az egész magyarságot. 
Meg vagyok győződve arról, hogy a szurkolók túlnyomó része nem foglalkozott és nem foglalkozik a politikusi nyilatkozatokkal, mint ahogyan azokkal az "elemzőkkel" sem, akik az Eb leggyengébb csapatának titulálják az osztrákot, leamatőrözik az izlandiakat, gyenge gárdának minősítik a portugálokat és nem túl erősnek a belgákat, így fitymálva a magyar eredményeket. A szurkolók egyszerűen szurkolni akartak, örülni a góloknak, a veterán Király Gábor kapusbravúrjainak, a megszerzett pontoknak, a Himnusz közös éneklésének, egy szerethető csapatnak. 
Megfeledkezni arról egy kis időre, hogy egyébként csak adófizetőnek és szavazópolgárnak tekintik őket.
Ami kevésbé lelkesítő. 

              Ezrek fogadták a focistákat a Hősök terén - az emberek örülni akartak 
                                                                                                        (fotó: nemzetisport.hu)

A nagybetűs magassarkúban

Hetedikesek készülnek a nyolcadikosokat búcsúztató ünnepségre. 
Két kislány, takaros fekete szoknya - fehér blúz, imbolyog a járdán. A virágüzletbe igyekeznek, a végzősöknek kijár egy-egy szál szegfű is a batyu mellé. Magassarkúban küzdenek a lépésekkel, óvatoskodnak, mint kacsa a jégen. 
A boltból jövet már bátrabbak. Egyik kezükben egy-egy köteg virág, a másikban a pár cipőket lóbálják. Mezítlábasan húznak vissza a suliba, kacarászva a harisnyás lábakra rácsodálkozók között.
"Ma szárnyat bont egy sereg diák""- hangzik az egyik búcsúztató vers sora.
Bizony, a magassarkúhoz is fel kell még nőni.

                                                              (Illusztráció: cafeblog.hu)

"A magyar láb erejétől / Letiporva nyög az osztrák"

"Harminc éve minden hazai focirajongó erre a napra várt." 
"50 éve nem volt ekkora magyar futballsiker."
Ezek talán a legvisszafogottabb reakciók arra, hogy a magyar válogatott legyőzte az esélyesebbnek tartott (és ennek megfelelően elég nagyképű) osztrák válogatottat a franciaországi EB-n. 
Az "ősellenség" osztrákokat, írják sok helyen, és ehhez tartják magukat a "sógorok" is, hiszen korábban "a jó és a gonosz harcáról" beszéltek. Mert miért pont ebbe ne szólna bele a politika?! Bele is szól, magára valamit is adó politikus rögtön gratulált, posztolt a neten, stb., stb. Csak aztán ez a sok örömködés nehogy... - de nem is mondom tovább, nehogy a "nemzetárulás" bűnébe essek.
Inkább beszéljünk arról, hogy az osztrákokat már a két nemzet "focihajnalán" is az első számú riválisok között tartották számon. Nem voltak híjával akkor sem a lelkesedésnek, sőt. Íme, egy ma már ismeretlen szerzőtől való vers a XX. század elejéről, egy, az osztrákok felett aratott győzelem mámorából:

Ez a fotó, Király Gábor mozdulata pedig, azt hiszem, mindennél beszédesebb a minapi meccsel kapcsolatban: 

                                                        (fotó: 444.hu)

Példázat manipulálásra

Már az elején leszögezem: az alábbiakban nem arról lesz szó, hogy ki miben hisz, miről álmodozik, miben reménykedik, hiszen mindenkinek joga van abban hinni, arról álmodozni, abban reménykedni, amiben akar.
Arról lesz szó, hogyan lehet a jónépet manipulálni, hergelni, hogyan lehet az összeesküvés-elméletekbe vetett hitet felizzítani. Aztán annyiban hagyni. (Bár már tíz napja történt, de eddig nem volt időm írni róla.)
A közszolgálati televízióhoz visszatért Vujity Tvrtko "A könyv titka" című dokumentumfilmjét "természetesen" június 4-re időzítette a Duna TV, hiszen a hetekkel korábban megkezdett felvezetés szerint döbbeneteset fedezett fel a trianoni békeszerződésben: "Rengeteg munka után, egy francia kisvárosban, egy páncélajtó mögött megtaláltam a szörnyű TrianoniBékeszerződés egyetlen eredeti példányát, s benne az elképesztő fejezetet. Döbbenetes lesz, engem rázott a hideg. S még egy dolog: a filmet jövő szombaton láthatjátok, a szombatot követő hétfőn pedig hivatalosan is a Magyar Parlamenthez fordulok beadványommal."
Ennyi természetesen már elég volt ahhoz, hogy felcsigázza az érdeklődést, hogy meginduljon a találgatás: mitől rázta a hideg a sztárriportert? Borítékolható volt, hogy nem késnek a megállapítások: a békeszerződés érvénytelensége fog kiderülni, aztán pedig...
Az adás sugárzásának napján került el szerkesztőségekbe (biztos ami biztos) az a Magyarok Világszövetségéhez címzett elektronikus levél, melynek szerzője a szövetség elnökének figyelmébe ajánlja a tévéműsort és mintegy megelőlegezi annak nagy csattanóját: szerinte (és bizonyos szakértőre is hivatkozik) az fog kiderülni, hogy a békediktátum kevésbé ismert záró kitétele nem teljesült, vagyis a dokumentumot nem ratifikálta minden érintett a kikötött időn belül, így az egész nem érvényes! Mi más miatt akar Tvrtko a Parlamenthez fordulni?! Ha pedig az megtörténik, akkor a magyar kormánynak kötelessége lesz ország-világ elé tárni az ügyet, aztán újabb lépéseket tenni, stb., stb. 
"Amennyiben ez számukra (mármint a kormány számára) nem bír történelmi lépéskényszerrel, abban a percben kijelenthető, hogy nem a magyar nép képviseletét látják el, illegitimek"- állapította meg a levélíró, aki, mint mondtam, nem akarja a véletlenre bízni a történelmi pillanat megismerését, ezért arra kéri a MVSZ-elnököt, hogy sajtószolgálatukon keresztül az érdekelt országok kormányainak és külképviseleteinek (?) figyelmét hívja fel a műsorra. "Amiért a Magyarok Világszövetsége létrejött, és oly sok igaz magyar ember fáradozott, lehetséges volna, hogy megvalósul? Megvalósulhat egy álom, ami gyökeresen visszarajzolja Európa térképére azt az országot", lelkesedett a levél aláírója. 
Aztán a műsorból megtudtuk (aki még nem tudta), hogy a Monarchiának volt egy pár utcás koncessziós területe Kínában, aztán pedig, hogy a magyar-román határon lévő Zajta falu milyen kalandok árán maradt az anyaországban. A parlamenti beadvány pedig arra vonatkozik, hogy ez a Zajta kapja meg a leghűségesebb falu (communitas fidelissima) címet. 
Hát, kb. ennyi.
El lehet képzelni, milyen csalódottan állt fel a tévé elől a fenti levélíró a műsor után. És még ki tudja mennyien. Nem ezt várták és a beharangozó után némi joggal vártak mást. Hiszen hetekig hergelték az arra fogékonyakat - egyébként profi médiamunkával, hiszen valójában mindent ígéretet beváltottak. 
Hogy némelyek mást vártak?
Igen, van ez így. Sokszor. 
Még a Nemzeti Összetartozás Napján is. 

                   A trianoni békeszerződés utolsó oldala az aláírásokkal (fotó: index.hu)

Foci-EB a partvonalról

A foci EB első napján láttam egy tévéműsort, melyben egy idősebb férfi azt magyarázta az őt szájtátva figyelő fiatal hallgatóságának, hogy bizony-bizony 1985-ben a Videoton UEFA-kupa döntőt játszott a Real Madrid ellen, '86-ban pedig a magyar válogatott 3-0-ra verte a brazilokat és esélyesként utazott a mexikói VB-re. Más kérdés, hogy ott aztán "foci-mohácsként" 6-0-ra kikapott a Szovjetuniótól. Az meg milyen ország? - kérdezhetnék a fent említett fiatalok, akiknek éppen ezért azt is nehéz lenne elmagyarázni, miért született annyi összeesküvés-elmélet ezzel a vereséggel kapcsolatban. Ami aztán oda vezetett, hogy bár a magyar válogatott 44 év után újra ott az EB-n, ám a játékosok összértéke messze a legkisebb a mezőnyben, például Cristiano Ronaldo egyedül négyszer annyit ér, mint a teljes magyar keret, a magyar EB-győzelemre meg 250-szeres nyereményt fizet(né)nek a fogadóirodák. De máshol is vannak változások. Például a francia válogatott szemre alig különbözik mondjuk egy közép-afrikaitól. Pár évtizede pedig elképzelhetetlen lett volna egy német válogatott a Khedira, Özil, Boateng, Mustafi nevekkel. Vagy ott van a vasárnap játszott Svájc-Albánia meccs, melyen egy albán testvérpár egymás ellen lépett pályára. Jól jellemzi a mai foci kavargó világát, hogy az albán Taulant Xhaka és a svájci állampolgár Granit Xhaka édesanyja a két nemzet lobogóit ötvöző pólóban szurkolt a lelátón - de vajon kinek? Közben bízunk a magyar csapatban (mit is tehetnénk?!), és az újszülöttnek minden vicc új alapon a fent említett fiatalokhoz hasonlóaknak elmondhatjuk a klasszikus adomát, miszerint Habsburg Ottó utolsó trónörökös egy osztrák-magyar meccs kapcsán azt kérdezte: jó, jó, de ki lesz az ellenfél?!

            Granit Xhakaa svájci, Taulant Xhaka az albán nemzeti mezben (fotó: bluewin.ch)

Miért jobb a foci EB a választásnál?

Tudjátok, mi a különbség a foci EB és a választások között? 
Hát az, hogy előbbiben mindig mutatja az eredményjelző a szurkolóknak, melyik válogatott gárda nyert vagy vesztett az adott meccsen. Nincs mellébeszélés, valakiknek folyamatosan ki kell esni és a végén egy győztes van. A többiek néha panaszkodnak a vakegér játékvezetőkre, a rossz időjárásra, de a kupát csak egy csapatkapitány emelheti a magasba. A meccsek jellemzően sportszerűek, a játékosok vigyáznak egymásra, hiszen holnap újra pályára kell lépniük. 
A választások után ellenben csupa győztes csapat vonul le a pályáról. Mert amelyik vesztes, az is nyertesként ünnepel (általában magát ünnepli), a zsonglőrködés a számokkal mindig kimutatja, hogy a több a kevesebb, a kevesebb a több, a balra az valójában jobbra volt, csak a szavazópolgár fordítva állt. A "meccsek" jellemzően nem sportszerűek, a "játékosok" nem vigyáznak egymásra, pedig rájuk is vár a másnapi szembenézés.
A választásnak (egyelőre) vége, ellenben a foci EB rövidesen kezdődik. 
Tessenek nyugodtan a focira szavazni.

Büszkeség kampány idején

Jöttömben-mentemben sok furcsaságot láttam már a választási kampányok során az elmúlt évtizedekben. Ha mérleget vonnék és eltekintenék a munkámból adódó elkerülhetetlen helyzetektől, pusztán a szemlélődésből fakadó pillanatokra koncentrálva, azt hiszem, a számomra kellemetlen, sőt, néha kínos momentumok túlsúlyban lennének a kellemes emlékekhez képest, még akkor is, ha hozzáadnánk utóbbihoz a nevetséges, időnként szórakoztató pillanatokat is. 
A minap, valahol az aktuális kampányprérin, egy apa parolázás közben újságolta: milyen büszke a fiára, mert azt az egyik párt tanácsosnak jelölte a helyi képviselő-testületbe. 
Válaszként már a nyelvemen volt, hogy: 
1. - az illető listán olyan helyen van a "politikusjelölt", amit joggal neveznek tölteléknek; 
2. - az illető párt listáján lenni az adott környezetben nem nagy dicsőség; 
3. - a jelöltre és a majdani testületre is egyformán nagy csapás lenne, ha előbbi utóbbi tagjává válna. 
Hogy mégsem mondtam semmit, azt is meg tudom indokolni:  
1. - semmi közöm hozzá; 
2. - a kampány egy nem normális időszak, ami szerencsére elmúlik, nem érdemes tengelyt akasztani arra a kis időre; 
3. - miért ne lehetne ő büszke a gyerekére?! 
Azt hiszem, a legutóbbi a legfontosabb érv, hiszen nagyszerű érzés, amikor egy szülő büszke lehet a gyerekére. Bizonyára még akkor is, ha ehhez egy választási kampány kell. 
Bár ez, mint mondtam volt, elmúlik.

 

(Illusztráció: csepel.info)