Megszámláltatunk

Már többször nekirugaszkodtam, hogy a népszámlálásról írjak, de mindig haladt-maradt, miközben újabb és újabb "nyalánkságok" történtek.
Egy népszámlálás mindig politikai játszma. De erről már írtam.
Ez az idei az első ugye, amit mint EU-tag kell elkövessen Románia, beállva a többi tagország mellé a sorba, hiszen minden tagországban megolvassák a jónépet az esztendő folyamán.
Aki azt hiszi, hogy csak nálunk csinálják fejetlenül, az nézzen csak utána, hogy Magyarország sem vall szégyent a sok hülyeségben.
De maradjunk itthon.
A népszámlálás fontosságát már hónapokkal korábban elkezdték a fejünkbe verni. Különösen azt, hogy a magyarság szempontjából életbevágóan, meg rendkívül, meg kimondhatatlanul, mert ettől függ, meg ennek függvénye, meg ehhez mérten, és aztán ezután.
Egy ilyen fontoshoz, és életbevágóhoz illően mindenki okosított, aki magára nézve ezt kötelezőnek érezte, meg akinek ez alkalom volt arra, hogy így is megmutathassa, a szívén viseli. Aztán szép lassan kezdet kiderülni, hogy nem is tudnak mindent, sőt, amit igen, azt sem mindig jól. Hogy mást ne mondjak, állandóan hallottuk, hogy az 1100-as kód az életbevágó, mert az magyarságunk meg- és bevallásának kódja és záloga. Egy hét kellett, mire kiderült, ez egy "gyűjtőkód", ezen belül 1101 az, amire figyelni kell. Más kérdés, hogy mi a fenének kell annyi kód?! Hát megmondom: már megmondtam - a népszámlálás politika, aztán majd statisztika meg bármi egyéb. De ezt mintha már mondtam volna.
A magyarságnak különösen fontos. Meg életébe vágó. Meg mellbe: az RMDSZ a felvilágosítást szolgálandó együttműködési megállapodást írt alá az egyházakkal, meg ... mindenféle egyesületekkel, alapítványokkal, szervezetekkel, melyek amúgy is a holdudvarába tartoznak. De biztos kellett ez, ők biztosan jobban tudják. Az akció kétharmadának letelte után jött el a megvilágosodás ideje, hogy a leginkább fontos RMDSZ - EMNP - MPP együttműködésre van szükség. Jobb később, mint soha? Mintha az elején is elhangzott volna, hogy közös érdek, meg fontos, meg életbevágó. Akkor még nem gondolták komolyan?
Ami pedig országosan zajlik, na, az tényleg egy vicc. Ennek megfelelően sokan nem is veszik komolyan. Mondják, Bukarestben (de szerintem máshol is) vannak olyan negyedek, utcák, ahova a számlálók nem is mernek bemenni, olyan a közbiztonság. Ellenben a biztonságra nem lehet panasz azokban a luxus lakótelepeken, ahova éppen a biztonsági őrök nem engedik be a számlálókat, hogy ne zavarják a lakók nyugalmát.
Éppen ma hallottam, hogy a számlálás vége felé közeledve, amikor már a határidő meghosszabbítását is kilátásba helyezték, az is megfogalmazódott, hogy legalábbis Bukarestben engedélyezzék az interneten történő ön-megszámlálást. Na, jó reggelt.
A végére pedig a csattanó - ahogy illik. Kell-e személyi szám, avagy nem kell személyi szám. Fogas kérdés. Olyan megható volt, hogy éppen a PSD vetette fel aggályait ezzel kapcsolatban, hogy az emberi jogok, meg a személyi szabadság. Teee, hogy ezek mennyire vigyáznak ránk! Éppen ők. Olyan jól esik. Igaz, minden kérdőív, űrlap, igénylési lap, kérvény, stb., stb kéri az embertől a személyi számot, amit már csak az nem tud a másikról, aki nem akar. Ilyen ez az ország, így tartja tiszteletben a saját polgárai személyiségi jogait. Tulajdonképpen igazuk van, felesleges kérni, akiknek kell, azoknak úgyis megvan - egyszerűen írna egyik "hivatal" a másiknak (már abban az esetben, ha a "másiknak" nem lenne meg), hogy küldjék át, és kész. Nem is értem, minek ez a felhajtás. Az ígért csattanó: ki tisztázhatná jobban a személyi szám körüli anomáliát, mint maga az Országos Statisztikai Hivatal elnöke. Nem újságírók által, nem esetleg félreértett közleményben, hanem élő szóban, bárki füle hallatára. Vergil Voineagut egy televíziós műsor élőben kapcsolta. Jobb szórakozást keresve sem találhattak volna a nézőknek: illetékes elvtárs részegen nyilatkozott!

                                                                                          (fotó: manna.ro)
Hát milyen legyen egy népszámlálás folyamata és eredménye, ha a főnök (is) piás?! És ezek után nem rúgták ki!
Hát olyan is lesz.
Mindent összevetve: megszámláltatunk, és - bár ebben a pillanatban még nincs vége, én máris megjósolom - keveseknek és kevésnek, sőt, könnyűeknek is fogunk találtatni.

Emberek a gáton

Gátat avattak pár órával ezelőtt Gyantán.
Akinek esetleg nem ismerős, annak érdemes elolvasni itt (Szilágyi Aladár riportját kikeresve), miről is vált "nevezetessé" a ma Feketekápolnához tartozó falu.
Gyönyörű helyen fekszik. Már az út is látványos odafelé, hiszen a dombok és völgyek erdei az ősz ezer színében pompáznak. (Húú, ha ezt így olvasom valahol, hát fanyalognék, hmmm...) És ott van persze a Fekete Körös is, nem hiába van egyre többeknek nyaralója a környéken.
A lényeg: megépítették a gátat, mivel a folyó gyakran garázdálkodott. A miniszter jelenlétében felavatták. Ahogyan lenni szokott ilyenkor, kifüggesztették a paramétereket mutató dokumentumokat, a tervrajzokat, a munkafázisokat megörökítő fotókat. Megmutatni, hogy micsoda beruházás, és mérnöki munka. Nem vitatom, meg aztán szükség is volt rá.
Néztem, nézegettem a térképeket. Volt furcsaság is.

Ezen a térképen, ugye, bemutatják a közvetlen régiót. Aláírás: Románia észak-nyugati részében, a Körösök vízgyűjtő területén, a Fekete Körös középső szakaszán, a Fekete Körös és a Holod folyó találkozása előtt.
A jobb felső sarokban pedig ott az ország térképe, és azon egy piros pont mutatja, hogy hol is vagyunk (voltunk) országosan.
Íme, ez az országos ábrázolás közelebbről, lehet figyelmesen tanulmányozni:

Aki nem ismeri Gyantát, és sosem volt ott, az is sejtheti, hogy valami nem stimmel. Mert nem. Elárulom, Gyanta kb. a kis sárga ponttal - általam - megjelölt helyen van:

Ez testvérek között is több száz kilométer eltérés, hiszen a piros pötty felett Nagybánya neve díszeleg, mi meg Nagyváradtól dél-keletre voltunk, Szalonta és Belényes között.
Mint mondtam, mérnöki munka.
Még jó, hogy a Fekete Körös tudja, hol van. Meg a gátépítők is megtalálták.

Le kell menni kutyába

Harminc éve mutatták be a Kopaszkutyát.

                                                                                         (fotó: hammerworld.hu)

Pár napja jelentették be, hogy elkészült a második rész.
Olyan jellemző az elmúlt évekre, meg a mostaniakra, hogy egy akkori főszereplő (Schuszter Lóránd) kimaradt belőle - változott a világ, a barátok már nem biztos, hogy barátok, akik egy húron pendültek, lehet, már más nézeten, hogy ne mondjam, más párt nézetén vannak. Nincs közös ellenfél - mindenki ellenfél. Lehet. A kereszt lehet még kisebb, a halálfej meg még nagyobb.
Félek, hogy ez a Kopaszkutya2 olyan lesz, mint a sikerfilmek második részei - nem biztos, hogy meg kellett volna csinálni.
De legalább újra alkalmat ad.
Ha úgy gondolod, és van másfél órád, itt (újra) megnézheted az 1981-ben bemutatottat.

Védekezés lopás ellen

Örökzöld őszi téma, hogy a betakarítások idején mennyivel szorgosabbak még a gazdáknál is azok, akik korántsem szakítják el a hámot szántás és vetés idején. Egyszerűbben szólva azokról van szó, akik lopják a tengerit, a krumplit, a szőlőt. Meg amit lehet. A minap egy kis faluba való idős ismerősöm nem is panaszolta már, csak mint tényt közölte lehangoltan: szégyen–nem szégyen, de idén már nem dolgozta meg szőlőjét. Egyszerűen belefáradt, hogy minden ősszel lelopják a termését. És az még nem is elég, mert a gyümölcsfákat is kopasztják, sőt, a fát is kivágják tüzelőnek. Hogy ne maradjon semmi hasznosítatlanul, a tőkék melletti fa karók is vélhetően a kéményen szállnak ki, ami pedig betonból van, azt szétverik, hogy a benne lévő vashuzalt az ócskavastelepen pár lejért elkótyavetyéljék. Az sem tökéletes megoldás, ha valaki rajtakapja a tettest, mert kockáztatja, hogy még meg is verik az általában csapatostól, szekerekkel portyázók. A hatóság úgy véli, a tulajdonosnak kötelessége megvédeni saját javait. Egy idős embernek ez nem megoldás, mondta ismerősöm, aki szerint nem kellene más, mint a mezőn randalírozókat ellenőrizni: van-e birtoka az illető parcellán? Ha nincs, mit keres ott? Ha útközben találják, honnan hozza, amivel megpakolta a szekeret? Nem olyan bonyolult ez, csak szándék kellene. Azt is felelevenítette, hogy az ő gyerekkorában két csendőr is elég volt egy falu megrendszabályozására. Igaz, ez még akkor volt, amikor a kakastollnak is volt tekintélye. Ma sokaknak a parlagon hagyott parcella jelenti a megoldást.

                                                                                    (fotó: hotdog.hu)

...gyertyaláng

Van, amikor kevés a szó.
Van, amikor nincs is.
Nekem most nincs.

                                Kosztolányi Dezső: A rossz élet
Az őszi utcán fúj a szél.
A fa az éjszakába fél.
Csak fúj a szél, fúj, egyre fúj.
Azt mondja, nincsen semmi új.
Nincs semmi új, csak unalom.
Hányódás régi útakon.
Nincs semmi új, nincs semmi jó.
És nem igaz, hogy lenni jó.
Nem jó az élet méze sem.
Nem jó aludni csöndesen.
Nem jó ásítva kelni fel
s fülledt undorral telni el.
Nem jó feküdni gondtalan,
és átkozott, ki gondba van.
Nem jó kacagni tétován
a virágfüstölős szobán.
Nem jó rohanni sebtiben,
nem jó: a nem, nem: az igen.
Nem jó a csönd, nem jó a szó,
a sírba, tán még ott se jó.
Jaj, úgy szeretnék egymagam
a földre esni hangtalan.
Csak esni, bukni, hullani,
mint hogyha fájna valami.
Elhagyni sárga bútorom,
csatangolni, mint egykoron.
Lakástalan és egyedül
bolyongani, kivert ebül.
Ott, ahol senkise tanyáz,
bámulni, hogy lobog a ház.
Halálba ringani vakon
a duzzadt, őszi árakon.
Elveszni lassan, hallgatag
a sírva-síró ég alatt.
A vállamon egy rongy köpeny,
így állani közönyösen.
Sűrű esőben állani,
mint a kopár fa ágai.
Csak fázni egész éjszaka
és ázni, mint egy árva fa.

Homály

Jó pár évvel ezelőtt Frei Tamás sztár-riporternek volt a Frei Dosszié című műsora. Tulajdonképpen szerettem a műsort, bár tudtam, hogy van benne jó adag manipuláció. Szerettem, mondom, egészen addig, míg a "saját bőrünkön" be nem bizonyosodott, milyen fogásokkal élnek. (Nem mintha akkor hallottam volna róla először...) Szóval az egyik műsora arról szólt, hogy van az USA-ban egy vállalkozás, mely abból él - nem is rosszul - hogy közeli hozzátartozó nélkül elhunyt gazdag emberek rokonait kutatja fel a világ bármely pontján, és részesedést kap az örökségből. Egy ilyen szál éppen Érmihályfalvára vezetett, tehát a stáb sok más helyszín mellett, itt is forgatott. Én arról írtam akkor riportot az illető - és ismerős - családdal, miként zajlott a forgatás, miként találtak rájuk egyrészt az amerikaiak, másrészt Freiék. Természetesen én is várakozással készültem a tévéműsorra. A sztorit még csak-csak előadták valósághűen, amennyire a bulvár szenzációhajhászás még megengedte, ám ehhez azt is tálalni kellett, hogy a "nagy pénz" milyen "csóró" helyre került. Utóbbi egyszerűen nem volt igaz. Főleg nem a családot tekintve, de általában a várost sem, mert bár elég szemetes, meg poros, meg sok egyéb baja van, de a tévésések szemmel láthatóan arra a 15-20 másodpercre, amit a városra szántak, egy lepusztult utcarészletet kerestek, mely sem az érintettek házának közelében nem volt, és nem is jellemző. Nem érdekelte őket, csak a nagy durranás. Ez azért jutott most eszembe, mert a minap az egyik budapesti kereskedelmi rádió híradásából tudtam meg, hogy különleges leletre bukkantak a tasnádi református templomban.

                                                                                    (fotó: kronika.ro)

Már az sem semmi, hogy egy ilyen rádióadó "határon túli" hírt válogat be magának. Kell hozzá egy kis szenzáció-gyanús, meg egy kicsit nemzeti, ugyanakkor bulváros hír, amit jól lehet tálalni. De még milyen briliánsan! Úgy szólt ugyanis, hogy: különleges leletre bukkantak Székelyföldön, a Szatmár megyei Tasnádon.
Yessssssssz! - hogy stílszerű legyek.
Ami a határon túl van = Erdély = Székelyföld.
És még egy idevágó szösszenet.
Pár hete Érmihályfalván is megállt a Kárpátalja Expressz.

Már tavaly is, akkor az én kezdeményezésemre tették be a menetrendbe ezt az eredetileg nem tervezett megállót a szervezők, akikkel felvettem a kapcsolatot.
Mikor írtam a beharangozót, hogy jön, újfent felhívtam a budapesti szervezőket, mondják már meg, pontosan mikor ér Érmihályfalvára, illetve Szatmárra, meg Nagykárolyba a  Kárpátalja felől érkező vonat- mert ugye csak jó, ha a nép tudja, mikor lengesse a zászlót az állomásokon.

A telefont felvevő - gondolom - titkárnővel először is azt kellett tisztázni, hogy a "magyar idő" az nem "romániai idő". Rátértünk a megállókra. (Már nem emlékszem pontosan, ezért csak jelzés szintjén írom az időpontokat.)
Kérdésemre sorolta, hogy az Érmihályfalvára érkezés ideje (mondjuk) 18 óra.
Ok.
Szatmáron lesz 17.30-kor.
Ez nem lehet, vetettem közbe, mert a távot lehetetlen megtegye fél óra alatt.
Ő nem tudja, neki ezt írták fel - válaszolta.
Ok.
Nagykárolyban lesznek 17.10-kor.
Ez nem lehet, vetettem közbe, mert nem lehetnek hamarabb a délebre lévő Nagykárolyban, mint a "fölötte" lévő Szatmáron.
A(z egyébként nagyon kedves) hölgy ismét azzal mentegetőzött, hogy neki ez van felírva, és ő nem tudja.
Hát éppen ez a baj, hogy nem tudja. Neki egy nagy homály volt, hogy mi az és hol van olyan, hogy Szatmár, meg Nagykároly. Meg gondolom a többi is, bárhol is volt a megálló, a Felvidéken, Kárpátalján vagy a Partiumban. Már, ha ezeket a szavakat is ismerte.
Határon túli homály.
Határon belüli sötétség.

Feszültségingadozás

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem az az érzésem, hogy a közüzemi számlák egymás sarkát taposva érkeznek. Mintha nem is telne el egyiktől a másikig egy hónap, mintha legalábbis hetente jelennének meg a postaládában. Bezzeg a fizetés.... A szolgáltatásokért jól fizető kliensek közé tartozunk, ennek megfelelően nem is volt soha semmilyen afférunk a szolgáltatókkal.
De mint tudjuk, minden sorozat megszakad egyszer...
A "villanyosok" küldtek egy értesítést pár hete, hogy ha X napon belül nem rendezem az ilyen-és-ilyen számú számlát, kikötnek. Puff neki! Igaz, azt is írták, ha a számla rendezve van, akkor az értesítés semmis, de az illetékes körzeti központnak szólni kell róla. A számla rendezve volt, de mint jó és szabálytisztelő adófizető, telefonon szóltam a megnevezett illetékeseknek, hogy mi az ábra. Történetesen ismerősöm is van ott, aki megnyugtatott, semmi gáz, minden ok. Ha mégis jönnének a "fiúk" kikötni, mondjam nyugodtan, már le van rendezve.
A lovagiasság szabályai szerint az ügyet letudtuk, gondoltam.
Egészen ma délelőttig.

Bekopogott két  - feltételezem - villanyszerelő, hogy jöttek akkor, és ... kikötnek. Nem addig van az, mondtam én - megjegyzem végig nagyon udvariasan, emberi hangon beszélgettünk, ahogyan kell. Tudom én, hogy ők is utasításra mennek ahova kell, nincs is velük semmi baj.
Mondtam, hogy ki van (sőt, volt már a felszólítás idején) fizetve, nem csak a szóban forgó számla, de azóta már az utána következő is. Meg tudom mutatni az illető kifizetést igazoló elismervényt (magyarul chitanţă)? Hát persze. Patt helyzet. Telefon a központba: számlaszám (factura)  kikeresése a nyílvántartásban - pénz a mai napig nem érkezett meg. Pedig a bankon keresztül, ahol minden egyebet is fizetek - lám, itt az elismervény - én fizettem. Plusz érdekesség: a háztartásban 2 villanyóra van, a 2 számlát mindig egyszerre fizetjük - a gikszer csak az egyikre vonatkozott... (Apró adalék: a "villanyosok" megszüntették Érmihályfalván azt a kirendeltségüket, ahol közvetlenül lehetett számlát fizetni, hibákat bejelenteni, és például hasonló eseteket tisztázni. Mindent a fogyasztóért, akinek a pénzéből élnek...)
Újabb meglepetés-információ: a szolgáltatónak nem kötelessége nyomon követni, hogy megtörtént-e a befizetés. Értem, ok. Hívom a bankot: a befizetés valóban megtörtént, és mint az kötelességük, a pénzt utalták a szolgáltatónak. Felötlött bennem: lehet, hogy nekem, mint számlát fizetőnek kellene időnként bemennem a bankfiókba, és rákérdezni: figyeljetek már, tuti, hogy átküldtétek a pénzem a villanyosoknak (kábeltévéseknek, telefonosoknak, gázosoknak, stb.)? Biztos örülnének nekem.
Mint már mondtam, a nem is túl hosszú történet mindvégig a legemberibb hangnemben és módon zajlott, mint ahol mindkét fél tudja, valami rendszerhiba áldozatai. Abban maradtunk, hogy a fizetési elismervény másolatát (naná, hogy az eredetit nem is adtam volna) a megjelent munkások beviszik a központba, ahol annak alapján intézkednek.
Az áramot természetesen nem kapcsolták ki - részemről szóba sem jött, hogy ez megtörténhetne.
De mi van akkor, ha nem ma, hanem tegnap jöttek volna - amikor senki nem volt itthon?
Szóval, az ügyet a lovagiasság szabályai szerint lerendeztük.
De ezt mintha már mondtam volna egyszer.
Ha esetleg sokáig nem jelentkeznék a későbbiekben, akkor megint tévedtem... és nincs áram.

Fogunkhoz verik a garast

Néztem ma délben az m1 híradóját. Volt egy riport arról, hogy milyen mértékben hanyagolják el a romániai lakosok a szájhigiéniát. Nem mondom, valóban komoly téma, de azért kicsit meglepő, hogy a közszolgálati híradó déli adásában kb. 1.5 - 2 percben foglalkozott vele - hiszen az ilyen hírműsorokban másodpercekért mennek ölre a híreket szállítók. Megtudtuk, hogy a romániai lakosság 20%-a sosem mos fogat, aki igen, az jellemzően városi lakos, és, hogy jobbára csak akkor megyünk fogorvoshoz, amikor baj van, nem járunk rendszeresen ellenőrzésre.

Valóban elkeserítő a helyzet. De vajon mégis miért foglalkoztak ilyen kiemelt időpontban ilyen - viszonylag - hosszú időtartamban a "mi" fogainkkal. Fogas kérdés! (Bocs, olcsó poén,de nem tudtam kihagyni...) Azt hiszem, a magyarázat abban van, hogy a budapesti kormány költségvetésében megjelent egy olyan tétel, ami a határon túliak egészségügyi helyzetének javítását célozza. (Témába vágó hír olvasható itt, érdemes elolvasni.) Dícséretes kezdeményezés. Pénzt akarnak költeni. Pontosítok: pénzt akarnak költeni - ránk. Biztos van ennek a költésnek megalapozott oka, amihez megalapozott indoklás is kell. Amihez nem árt egy kis média-előkészítés, mert azt hiszem, hasonló riportot akár Magyarországon is forgathattak volna, bármelyik faluban vagy városban találtak volna olyan fogatlan nőket és férfiakat, mint akiket a mai riportban a mikrofon elé állítottak. Mint mondtam, jó is kisülhet ebből. De én már csak ilyen gyanakvó vagyok.

Ami nem mindegy...

Még el sem kezdődött Romániában a népszámlálás, máris attól hangos a sajtó, hogy milyen trükkökkel igyekszik a hatalom az adódott alkalmat kihasználva adminisztratív módon megszabadulni a nemzeti kisebbségek egy részétől. Tegyük a szívünk a kezünkre: ki lepődött meg?!

                                                                             (grafika: mediatica.ro)
A kisebbség a demokráciákkal kevésbé fertőzött országokban mindig is szálka volt a többség körme alatt, és ezt a „kellemetlenséget” néha szuronnyal próbálták eltüntetni, békésebb időkben (ki)képzett népszámláló biztosokkal. Ez a szálka időnként viszont gerendává hatalmasodhat: Szerbiában 16–án már bevégződött a népszámlás, és Viorel Badea szenátor máris úgy véli, a szerbek meghamisították a Timok folyó völgyében élő román kisebbség létszámát (bár 2007–ben elismerték kollektív jogaikat, cserében azért, hogy Románia elutasította Koszovó függetlenségének elismerését). Szerinte zaklatással és megfélemlítéssel bírták rá az érintetteket, hogy ne vallják be nemzetiségüket. A Vajdaságban mintegy 40 ezer románt lajstromoztak, de a romániai álláspont szerint további mintegy 250 ezer él a Vaskaputól délre. Őket vlahoknak mondják, Belgrád „elrománosított szerbeknek” tekinti őket (hmmm, ez ismerős...). A nevezett PDL–politikus már a szerbiai népszámlálás előtt félre verte a harangot: a Vajdaságban megfélemlítették azokat az aktivistákat, akik románságuk megvallására bíztatták a lakosságot = a valós helyzet meghamisitására készültek. Lám, lám, mennyire igaza van a népi mondásnak: nem mindegy, hogy mozog a Rozi, vagy rozoga mozi – vagyis nem mindegy, hogy az összeírási ív melyik oldalán ülünk.

Keresztelő

Ha felteszi valaki a kérdést - hol született Ady Endre? - na, mit mondunk? Hát persze, hogy azt: Érmindszenten.

                       Ady szobra az érmindszenti szülőház előtt   (fotó: panoramio.com)

Azt hiszem kevesen mondják azt, hogy Adyfalván, esetleg csak a fiatal diákok, akik már így tanulják. Sosem értettem, miért kellett ennek a régi, becsületes, de ma már magyarok által kevésbé lakott falunak megváltoztatni a nevét. A kevés lakos között már többségben vannak a románok, nekik meg igen mindegy, hogy az Érmindszentbe, vagy az Adyfalvába törik ki a nyelvük. Átvágták a gordiuszi csomót, románul ma Ady Endre-nek hívják a falut - mennyivel jobb?! Ez olyan hagyomány-féle lehet náluk. Hogy ne menjünki ki a megyéből, Biharban van ugye Avram Iancu vagy Mihai Bravu nevű falujuk, de például Mihail Kogălniceanu nevezetű is, Konstanca megyében.
Mindez arról jutott eszembe, hogy az Érmihályfalvi Unirea labdarúgócsapat a jövő héten az Öthalomi SK-nál vendégszerepel.

Bevallom, fogalmam sem volt, hova van ez letéve a térképen, annál is inkább, mert mai román neve - hogy úgy mondjam - nyomokban sem hasonlít a magyarra. De, mint kiderült, a szerbre sem (Glogovác) - micsoda meglepetés, e kettő volt korábban a ma Arad megyében található település történetében. A második világháború után egy darabig próbálkoztak a Glogovăţi-cel, de 1947-ben egyszerüsítettek: legyen  - na,  mi? - Vladimirescu. Miért? Csak. Focicsapatuk a nem kevésbé szellemes és ötletes SC (= SK -Sport Klub) Vladimirescu 2003 nevet viseli.

Bombahír

Bombát találtak a volt Kollektíva udvarban - kaptam a hírt tegnap délelőtt.
Nosza, iszkiri, az ilyen bulváros hírre nagyon buknak az olvasók - de talán még jobban a szerkesztők. (Tessenek megszámlálni például az internetes újságokban, mennyi már a bulvár hír az állítólag nem bulvár oldalakon is...)
Szóval indulás.
Valóban, vezették a tetthelyen a vízvezetéket, és a markoló nekikoccant egy 76 mm-es, a második világháborúból visszamaradt, fel nem robbant, német gyártmányú lövedéknek. (Mondták, hogy az, én biztos nem ismertem volna meg.) Állítólag a gyújtó szegtől miliméterekre ütődött neki a markoló kanalának egyik karma.

Ki tudja mi lett volna, ha...? Működésbe lépett volna? Szerencsére nem tudtuk meg. Mit mondjak - a gépkezelő nem volt kifejezetten nyugodt :)
Mikor odaértem, a rozsdás vasdarabnak látszó "bomba" a megtalálása helyétől legalább 50 méterre hevert a fűben. Mit tesz az újságíró? Le akarja fényképezni. Nem lehet - mondták a rá vigyázó rendőrök. Hmm. Pontosabban lehet, de csak úgy, ahogyan éppen akkor ott feküdt: letakarva két deszkadarabbal! Azért takarták le, nehogy felmelegedjen, és felrobbanjon! Aztaaaa! Ez aztán óvintézkedés.

Közben ott állnak tőle 3 lépésre. Tűnődik az ember: a megtalálás helyétől, az árokból valahogy elvándorolt a "bomba" az 50 méterre lévő helyre, akkor nem lett baja. Mint megtudtuk, valaki egyszerűen megfogta, aztán odébb vitte - nem vitatom, lehet, meggondolatlan volt. Aztán ratették a deszkát - briliáns ötlet. Látszik, hogy biztonságban vagyunk, vannak különleges esetekre jól kiképzett szakembereink.
Vártuk Nagyváradról a tűzszerészeket, akik majd elviszik, addig senki egy lépést sem. Megjöttek. Megnézték. Az egyik megfogta, betette a kocsijukba, valami ládába. Semmi védőruha.

Ott lébelcoltunk körülötte, senki nem foglalkozott velünk. Tulajdonképpen valamennyien repülhettünk volna - senki nem mondta, hogy eredj arrébb. Lehet tudták már ránézésre, nem kell félni, nem veszélyes - igaz, nem mondták. Talán szakmai diszkréció. Aztán fémdetektorral megvizsgálták a helyszínt.

Rájöttek, hogy értelmetlen, mivel az udvarban több olyan műhely is van, ahol vasmunkát végeznek, tehát a földben tengernyi vasdarab van. Arról nem beszélve, hogy korábban, míg a Kollektíva működött, ugyancsak dobáltak a vasat.
Ebben maradtunk.
A tűzszerészek elmentek. Mi meg bízhatunk benne, hogy ahogyan a vízhálózat eddigi telepítése során - miközben kiástak már vagy 60 kilométernyi árkot - nem volt semmi baj, ezután sem lesz.

Schengeni övezet

Fel-fellángoló politikai játszmák tárgya, hogy mikor fog Románia csatlakozni a schengeni övezethez. Mert fog. Mert, ha az EU-nak az az érdeke, akkor fog. Mint ahogyan az EU-nak is tagjai lettünk. Nem azért, mert fel voltunk erre készülve - főleg nem mentálisan - hanem mert kellettünk nekik. Politikailag. Meg gazdaságilag. Meg katonailag - így lettünk NATO-tagok, és nem mert a román haditechnika olyan csillogó.
Szóval, majd csak lesz schengeni belép(tet)és is. Szokták emlegetni néha, hogy milyen fontos szerepet kapnak akkor majd a határ két oldalán lévő falvak közötti, most még átjárhatatlan, többnyire dűlőutak. Hiszen akkor majd lehet jönni-menni, mint hajdanán. Már ahol olyan állapotban van az út. Nem tudok róla, hogy a tervezés szintjén túllépve valahol megkezdtek volna bár egy ilyen utat is javítani.
Pontosabban nem tudtam róla tegnapig.
Akkor jártam Érsemjénben, ahonann tovább mentünk a hozzá tartozó Érkenézbe - a falu központjában ágazik ketté a főutca: egy egyik ág megy tovább Érseléndre, a másik meg az, melyet most is bagaméri útnak hívnak, annak ellenére, hogy Trianon óta nem lehet rajta elmenni a most magyarországi, kb. 3.5 kilométerre lévő Bagamérig. Csak a gazdák járhattak rajta az útmenti földjeikre. A szántók végében pedig ott a határ. De a szó szoros értelmében. Keresett helyszín volt ez 1987-1988-1989 körül, amikor Magyarország már nem adta vissza az innen átszökőket. Emlékszem, már a vonaton voltak nagy igazoltatások, ki miért utazik erre. Aki az ország távolabbi részébe való volt - és elég óvatlan volt ahhoz, hogy még vonaton legyen errefelé, az biztos, hogy a "Milicián" végezte. De sokan végezték a tengerisorok között is - sosem fogjuk megtudni hányan. De azt sem, hányaknak sikerült átjutni. Mindez akkor jutott eszembe, mikor mentünk ezen az Érkenéz és Bagamér közötti úton. Mert felújítják, a két község közös pályázatának eredményeként, készülve a schengen utáni sétafikálásra.
Mindennek kapcsán most egy kirakós játékra hívok mindenkit - könnyítésként én rakom ki. Ellenben a befejezés egy találós kérdés lesz.
Tehát, íme az első kép, a javuló út Bagamér, illetve a határ irányából Érkenéz felé nézve:

Itt a második kép, az út végén - alól keresztben - a határsáv látszik:

Harmadik kép: kis is van írva, hol járunk. Természetesen magyarul, hiszen a magyar oldalról nézzük:

És itt a negyedik kép, alján egy láthatóan élénkebb zöld sávval:

És ehhez a fotóhoz kapcsolódik az ígért találós kérdés.
Érdekessége, hogy nem teszem fel, a képek, de különösen az utolsó alapján (valójában az előzőek az utolsóból vannak kivágva) az olvasó kell rájöjjön. Hogy miért nem teszem fel (miért nem írom le)? Aki rájön a kérdésre, és ennek alapján az egyértelmű, logikus válaszra is - az érteni fogja... :)

Városnap

Október 12. - Nagyvárad Napja.
Annak a városnak a napja, amit előszeretettel neveznek a tolerancia városának. Az elöljárók. Bizonyos elöljárók. Ez olyan jól hangzik. Meg mintha ettől - mármint, hogy ezt mondják - úgy is lenne.
Ez az a város, ahol nem is olyan régen emlékműveket, meg emléktáblát tettek tönkre.
Jut eszembe, az utóbbi link alatti írásomból egy rövidített változat is készült az újság számára - ez azon kevés kommentárjaim számát gyarapítja, mely végül nem jelent meg nyomtatásban - gondolom, az illetékes(ek) az említett tolerancia jegyében döntöttek így...
Szóval október 12. a tolerancia városában. Mi is történt ekkor? Miért is ez a városnap? Kinek is az ünnepe?
Azt hiszem, Pap István kollégám ebben a témában olyan jól fogalmazott, hogy nem tehetek mást, mint megkérek mindenkit, olvassa el az ő blogbejegyzését itt.

                                                                                                         (fotó: bihon.ro)

Néztük a rádiót 2.

Van, aki Tunéziába, vagy Csendes-óceáni szigetekre utazik a születésnapján. Na, ez nem én vagyok. Én nem vágyok oda. Ezen most jót röhögtünk, mi?
Én a születésnapomra egy másik utazást kértem a feleségemtől: ma Debrecenbe ért a Neo FM reggeli műsorának, a Bumerángnak az őszi Mosolyturnéja - hát arra. Mivel én elvetemült Bumeráng-rajongó vagyok. De ezt már mondtam. Szinte napra pontosan fél éve, amikor tavaszi turnén voltak Nagyváradon, április 5-én - akkor néztem először a rádiót.
Mint mondtam, elvetemült rajongó vagyok, de azért vannak elvetemültebbek is. Mint kiderült a műsorból, egy srác már a (mi időnk szerinti) 3/4 7-es kezdés előtt másfél órával a helyszínen volt, mivel akkor ért véget valami buli, és már haza sem ment... Íme a helyszín, előtte szerénységem:

Olyan elmebeteg is volt, aki kora reggel már saját "versével" strázsált a Schell benzinkútnál, sőt, egész délelőtt maradt ebben a pozícióban a palkátjával:

Mint áprilisban, most is jó hűvös volt, nem is sokan vették a bumerángos tangát...:

Közel sem voltunk annyian, mint a tavasszal Nagyváradon. Mintegy 100-an, annyian viszont állandóan, kik jöttek, kik mentek:

Néhány epizód azoknak, akik tudják miről van szó, tudják, milyen műsor-részek vannak reggelenként:
-Boros saját "lalikirályi" kezeivel mosta le egy kocsi ablakát:

-A kutyus kiválasztotta, melyik a jobb kutyakéró:

-Az egyik kutyaházat pedig beszuszakolták a nyertes kocsijába:

-A "médiatorony" mellett lehetett csocsózni. Érdekesség, hogy nem kézzel lehetett a bábuk rúdját mozgatni, hanem a rájuk szerelt Bosch-fúrógépekkel:

-Közben a benzinkútnál zajlott az élet. Itt például egy benzinnel működő Túró Rudi tankol:

           -Dedikáció akár pólóra is:

                 -Indul a Liter-túra:

             -Akik szintén párban érkeztek:

-Az adás végén pedig már kapták is szét a stúdiót, irány Békéscsaba, a szerdai műsor helyszíne:

-A végén kutyafuttában még lehetett emlékfotókat készíteni (igaz, Boros meg Voga gyorsan lelépett, de a feleségemet dícséri, hogy a mögöttünk lévő plakátról Vogát mégis "becsempészte" a felvételbe):

Azóta a műsor debreceni helyszínén készült saját fotói is felkerültek a Bumeráng honlapjára, némelyiken  mi is felfedezhetőek vagyunk (szülinapi meglepi):

                                                                (fotók: bumerang.hu/fotoalbum)
Közben lehetett dedikált (előre aláírt, de nem fénymásolt) fotót szerezni:

                   Hát, ennyi volt.
   Boldog születésnapomat mindenkinek!

                                                                                         (illusztráció: nlc.hu)

Dobtuk a láncot

Informatikai ügyintézés során hívtam a szolgáltató által megadott számot (Nagyváradról, ez később fontos lesz). Kevésbé körmönfontan: az internettel kapcsolatban volt valami elintézni való, ezért hívtam a számlán is megadott telefonszámot, ahol fogadják az ügyfeleket.
Tárcsázás.

                                                                                        (illusztráció: tikvakids.hu)

A vonal túlsó végén egy ember beszélt.
Mit ember, egy hölgy.
Mit hölgy, egy kedves és fiatalnak tűnő hölgy.
Mondom a gondom. Semmiség, elintézhető.
Mégis akadt gond.
Több is.
Az első, amikor megkért, hogy mondjam a nevem. Mondtam. Ő nem értette. Szinte hallottam, ahogyan kattogott az agya, de ilyen svábbal kevert magyar nevet...?! Hát, elméjének fogaskereke többször is ledobta a láncot, mire dűlőre jutottunk. De jutottunk.
Kérte, mondjam az utcát. Mondtam. Szinte hallottam, amint megkönnyebbülten felsóhajtott, ezt már elsőre értette. Aztán újabb gond adódott: a számítógépe nyílvántartása szerint a megadott utca és házszám alatt nem a korábban megadott cikornyás név szerepel! Újra nekifutottunk. Majd újra - már egész jól ejtette a nevem, és közben az is kiderült, hogy Vonalvégi Kedveshölgy magától értetődőnek vélte, hogy Bukarestből hívom. Végül is, miért is lakna valaki a fővároson kívül?! Földrajzi ismereteinek térképén amúgy is lehetett fehér foltokat találni - lásd alább.
Tisztáztuk (amit egyébként az elején már mondtam neki), nem Bukarestből hívom.
Nagyváradról.
"Aaaa, Oradea!" - derül fel a hangja, és szerintem a szeme is megcsillant, hogy szilárd talajt érzett értelmének fácskája alatt.
"Ştiu, judeţul Hunedoara!" (Tudom, Hunyad megye!)
Most én jártam úgy, mint előbb ő - kezdtem dobni a láncot.
Minden jó, ha jó a vége - a gondot orvosoltuk, és ő is megtudta, mi Bihar megye székhelye.
Semmiség ez ma már, az internet mindent tudó, modern világában.

Unaloműzés a lelátón

Az UEFA listája szerint erősségét tekintve a német labdarúgó bajnokság nincs dobogón, megelőzi az angol, a spanyol, és az olasz. Ami a meccsenkénti átlagos nézőszámot illeti, ott már a spanyolt és az angolt megelőzve az első helyen áll. Ennek fényében szinte hihetetlen, hogy akad olyan német szurkoló, aki unatkozik mondjuk egy Bayern meccsen. Pedig van ilyen, nem is egy, de kettő: a Bundesliga legutóbbi fordulójában, a Hoffenheim–Bayern München találkozón már az első negyedóra végén a vendégszurkolók táborában egy fiatal pár annyira unatkozott, hogy a lelátón szeretkezni kezdett:
(Figyelem, a nyugalom megzavarására alkalmas képek következnek! +18)

                                                                                   (fotók: samsungsport.hu)
Lehet, igazuk volt, hiszen a 0–0–ra végződött összecsapás legnagyobb eredménye, hogy a Bayern kapusa, Neuer, átlépett egy lélektani határt, és már több, mint 1000 perce nem kapott gólt tétmeccsen. Valljuk be, ez önmagában tényleg kevés a lelkesedéshez. Valami izgalom meg csak kell, főleg, ha az ember fiatal. Mondják, hogy a körülöttük ülőket (vagy állókat...) nem zavarta az „esemény”. Annál inkább a biztonsági embereket, akik félbeszakították a „kűzdelmet”. Ám a felek szünetben újra nekiláttak:

Na, ekkor már kivezették őket a Dietmar Hopp Stadionból. Ha arra gondolok, hogy mifelénk milyen izgalmakat él át egy drukker, akkor lehet, a közeljövőben nem csak a nemi aktivitásra ösztökélő bekiabálásokat lehet majd hallani a pályák mentén, de a szurkolók esetleg a német példa hatására a szó szoros értelmében kezükbe veszik a... kezdeményezést. Így talán sokkal többen mennének el – úgy értem, térnének haza – elégedetten a lefújás után.

Emlékoszlopot kaptam

A sikertörténet azzal kezdődött, hogy majdnem a szomszédomban felavatták a városi kórház A-épületét. Hamarosan kiderült, hogy a nagyfeszültségű áramot egy tőlem ugyanannyi távolságban, de a másik irányban lévő elosztótól fogják odáig vezeti azt követően. Egy szép napon aztán elkezdték a munkát, mármint a villanyvezeték vezetését a föld alatt. Mármint, hogy a vezeték lesz a föld alatt. Nem csak a szófordulat kedvéért írtam, hogy egy szép napon, hanem mert valóban az volt, aznap tettem le az állampolgársági esküt. Ami majdnem dugába dőlt, ugyanis a vezetéknek az árkot az előttem is vezető járda mellett ásták egyik helyszíntől a másikig - csak "elfelejtettek" szólni, hogy 2 napig nyitva  lesz az árok, tehát ha én idejekorán nem veszem észre az árkolókat, a kocsival bennrekedek az udvarban, aztán mehettem volna gyalog esküt tenni Nyírábrányba. De észrevettem, kijöttem, aztán már árkolhattak.
A sok korábbi tapasztalat hatására valami azt súgta nekem, ahol "ezek" árkolnak, ott már többet semmi sem lesz ugyanaz, ezért lefényképeztem a járdát, és a járdaszegélyt túrás előtt:

A nap végére kiásták az árkot, a felszedett köveket akurátusan a ház tövébe rakták:

Másnap lefektették a vezetéket. Aztán kezdték tömni az árkot. Mint már említettem, valami azt súgta nekem, nem lesz ez olyan egyszerű. Mondjuk, a munkások sem örülhettek neki, hogy nekem ez a sugallatom jött... Ugyanis többször kinéztem az utcára, lássam, miként születik újjá a házam előtti szakasz. Egyszer - hogy, hogy nem - akkor léptem ki, mikor egy autó csomagtartójába éppen pakolták az előttem felszedett termésköveket... Ráadásul ismerős autóba. Mondtam is, hogy "nocsak, hova, hova az utca kövével?" Valamit habogott az illető (szerintem sziklakert vagy szökőkút lett volna belőle), meg, hogy úgy sem kell az már, úgy is csak belelökik az árokba, a homok alá. Na, azt adja nekik a fennvaló - morogtam én erre. A kocsi dolgavégezetlenül jobbra el - én meg a bambuló munkásokhoz: a járda szegélyköveit szeretném a helyükön látni. Hát, előttem vissza is tették, ez igaz (a szomszédok előtt kevéséb), de nem lett benne köszönet, mert úgy állnak össze-vissza, mint - már elnézést, de faluhelyen ezt már csak így mondják - az ökörhugy:

A további termésköveket - miket eleink jól megfontoltan döngöltek helyükre, azért, hogy az eső ne mossa ki a jó öreg érmelléki homokot az út mellől - lazán szertehagyták, mondván, az önkormányzat adta ezt nekik utasításba.

Az önkormányzatnál erre az válaszolták, hogy erről szó sincs, a követek majd visszarakják. Erre még várunk. Én minden esetre - további tapasztalatokból okulva - az előttem fellelhető köveket behordtam az udvaromra, hogy amikor eljön a visszarakás érdeklődve várt ideje, legyen mit visszarakni, és nehogy a nevezett kövek elutazzanak egy építkezésre közben... Az "természetes", hogy az árkokat tömörítés nélkül, igen sebtében tömték vissza, így jó sok homok megmaradt, hosszan húzódó domb-láncot képezve a házak előtt, érdekes turisztikai látványosságként:

Mondták az okosakat: fog az még ülepedni, meg főleg, ha majd jön egy eső.
Tényleg, egy eső aztán majd mindent rendbe tesz - úgy elviszi a homokot, hogy még füle lesz!
Mivel olyan megátalkodott vagyok, hogy a kocsimat a második nap végén - mikor a jól végzett munka után a dolgos, szakértő emberek elvonultak - be akartam vinni az udvaromba, kénytelen voltam a dolgos, szakértő emberek nyomán lapátot és gereblyét ragadni, hogy mégis adjak egy kis formát a járda mellett a kapubejáratnak is.
Még szerencse, hogy ősz van, így a ház előtti virágok úgy is nem sokára tönkre mentek volna - na és akkor most mi van, ha pár héttel korábban rálapátolták a sok homokot, aztán egy részét virágostól együtt meg vissza?! Majd tavasszal megint kihajt, és kész. Nem kell okvetetlenkedni.
Hogy az akácfának elvágták a gyökerét, és kiszáradt?! Még jó, hogy jön a tél, kell a tüzelő - pont jó.
(A szomszédok hasonló "kalandjairól" még nem is szóltam, például arról, hogy az árok ásásakor kivették az egyik kapu előtti, a kocsifeljáró - amit persze összetörtek - alatti vízelvezető csövet, amit aztán lazán el is felejtettek visszatenni. Igazuk is volt, hiszen már legalább 7-8 hete eső sem volt, és még ki tudja mikor lesz, akkor meg minek?!)
Szóval, telnek-múlnak a napok, a homok ülepedig, a látvány nem javul rohamosan.
A minap meg mire lettem figyelmes?
Újabb állomásához érkezett a történet. Talán a legjelentősebbhez, amit először nem is fogtam fel. Láttam én, hogy valami fehér izé van a házam sarkánál, a járda előtt, de előbb azt hittem, csak a szokásos szemét, a polgártársak hullajtása. Aztán látom ám, komoly dologról van szó: bizonyára a villanyvezeték hollétének megjelölésére egy követ, vagyis egy rövidebb oszlopot ástak be a földbe.

            Sőt, mindjárt kettőt is:

Gondolom ugyanazok - mert természetesen erről sem tudtam, de közterület lévén nem is kellett nekem erről tudnom. Legyen nekem elég annyi, hogy az előttem lévő közterületet tartsam rendben, aztán tűrjem, ha mások összerondítják.
Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy a vezetéket nem kellet volna lefektetni, sőt, jól tették, szükség van rá. De így?!?!
Vissza a tréfához, végül is örülnöm is lehet, mondjuk úgy, hogy emlékoszlopot állítottak nekem. A felirat mutatja, hogy mekkora bennem a fesztültség, az alkotásra vágyó energia. Egyszer pedig - remélem sokára - az utókor majd ide helyezheti el kegyeletteljes főhajtás közben a megemlékezés virágait.
Ez olyan szép. Meg megható.

Végül is, ezért, megérte. Maradandót alkottak. Meg emlékezeteset.