Reggeli autóverseny az "iskolaringen"

Az Arany János: Családi kör című költeményére "átköltött" vers, ami egy család reggeli ideges készülődéséről szól, jut eszembe, amikor látom reggelente az egymás hegyén-hátán tolakodó autókat, melyek iskolába szállítják a gyerekeket: "Reggel van, reggel van, mindenki ideges..."

Nehogy már jövőnk letéteményesei pár száz métert, ne adj'isten akár egy teljes kilométernyit gyalogoljanak. 

A szűk utca "bedugult", mindenki ideges, alig pár perc van nyolc óráig. Mikor fulladjon le a motor, ha nem ilyenkor?! Két kocsival hátrébb azonnal megszólal a duda: mi lesz már? A dudát sokan egy varázseszköznek tekintik, én még nem láttam, hogy a dudaszó feloldott volna egy közlekedési dugót. Szóval ideges a kisbusz sofőrje - ja, nem is mondtam, kisbuszról van szó, abban viszi apuka iskolába szintén elől ülő csemetéjét, az utastér üres. Biztosan ez volt közelebb a kapuhoz, kizártnak tartom, hogy ne állna még legalább egy személyautó az udvarukon. Megindul a sor, lesz egy kis hely, a kisbusz koromfekete füstöt okádva kirobban, a szűk helyen a visszapillantók leverésének veszélyével dacolva megelőzi a két előtte gurulgató autót, éppen beférve a sorba a szemben érkező előtt. Már csak pár méter az iskoláig, és mit látni? A szokástól eltérően éppen nyitva van a kapu - nosza, fékezés nélkül befelé rajta, meneküljön ki merre lát. Rebbennek szét kicsik s nagyok, a kisbusz az aszfaltozott sportpályán élesen kanyarodva a lépcső aljában fékez. A jövő reménysége a jármű lépcsőjéről az épület lépcsőjére pattan, megérkezett. Milyen kár, hogy a folyosó ajtaja nem volt nyitva... Közben apuka már robog kifelé a kapun, a portás idegesen szalad, de már csak azt látja, ahogy a volán mögött ülő széles gesztusokkal kíséri a mobiltelefonjába kiabált szavakat, miközben a kormánykereket is meg-megfogja azért időnként. Már az új feladatra koncentrál.

                               (Illusztráció: zoom.hu)

Idill anyatejjel, fészbukkal

Váróterem. Sorunkra várunk, pontosabban, hogy a négykerekűink átguruljanak az ellenőrzésen. A váróterem egyik fala üveg, látni, hogy éppen ki mit csinál odaát. Háromtagú család érkezik, anya, apa és egy talán 2 éves körüli kis csurkesz. Az apa ezután hol kimegy, hol visszajön lila zoknival viselt fehér félcipőjében, türelmetlennek látszik. Érkezését a kiscsávó mindig örömmel fogadja, átkarolja lábait, míg az el nem hajtja magától. Az anyuka ül az asztalnál, látszólag semmi nem zavarja, a telefonját nyomkodja. A műsor egy idő után unalmas lesz a kölyöknek, nyöszörögni kezd előbb halkan, majd egyre követelőzőbben. Apuka nem tudja mihez kezdjen vele, meg úgyis újra eltűnik, ellenben anyuka ölébe emeli, rövid állapotfelmérés után előveszi bal mellét, amire a kis vámpír azonnal rácuppan. Mondanom sem kell, a telefon babrálása, mint legfőbb elfoglaltság, közben sem szünetelt. A hangokból ítélve valami videóra akadhatott az anyuka, mert fennhangon kacag rajta, sőt, a képernyőt a fia felé fordítja, aki ugyancsak viccesnek találta, persze közben nem eresztette az anyját. Meghitt családi pillanat: bizalmi állapot anya és gyereke között, némi szórakoztató elektronikát közbeiktatva. Az idillt apuka bontotta meg: a kicsit rozzantnak tűnt családi batár túljutott a vizsgán. Pakolás. Indulás.

Talpra. Itt az idő. Fényesebb. És mi mégis...

Szinte biztosra veszem, hogy te is unod már a nemzeti ünnepek szónoklatait. Ennek ellenére arra kérlek, végy erőt magadon és olvasd el az alábbit. A többit utána.

Keresztény kultúra nélkül nincs magyar szabadság, az európai ember csak akkor lehet boldog, ha maga dönthet saját és nemzete sorsáról. El kell mondanunk újra és újra: amikor mi a magyar közösségünk szabadságáért harcolunk, akkor senkitől semmit elvenni nem akarunk. Vegyünk példát Szacsvay Imréről és Petőfi Sándorról! Mennyivel szerencsésebbek vagyunk náluk, hiszen még csak vérünket sem kell ontanunk a hazáért és a szabadságért... Akkor legalább azt tegyük meg, ami erőnkből telik: vívjuk meg mindennapi békés élet-, igazság és szabadságharcunkat! Tájainkon folyamatos szabadságharcot vívunk, az elmúlt harminc esztendőben is, és ennek a harcnak nem kisebb a tétje, mint a megmaradás. Ez a harc akkor lesz sikeres, ha végbemegy a tisztesség és az igaz szó forradalma. A szabadságunkért folytatott harc sikerességének egyik előfeltétele, hogy magyar a magyarral közös asztalhoz ülve átbeszélje a mindannyiunkat érintő kérdéseket. Elbuktak ugyan forradalmaink, de kitartásunk, szabadságvágyunk itt van ma is bennünk és itt lesz örökre. Ez a szellemiség nem engedi, hogy múltunkat eltöröljék és ezzel a hazugság valósággá legyen. Fel a zászlókat barátaim."

Elég is volt ebből ennyi, ugye? Hogy miért tettem próbára az idegrendszeredet? Egy kérdéssel válaszolok: szerinted ki mondta ezt a beszédet 2019. március 15. alkalmából? Meglepődnék, ha eltalálnád, ugyanis nem ki, hanem... kik! Igen, csaltam egy kicsit, és egy összeollózott beszédet tettem eléd, olyanoktól, akik a pillanatnyi magyar, és ezen belül a Bihar megyei magyar politikai élet (majdnem azt mondtam mérvadói, na, de azért disztingváljunk már) szereplői, és nem mondható, hogy azonos oldalon állnak. Csak egy részük. Hogy melyik részük és kivel? Az attól függ, kit kérdezel. Az idézeteket a napi sajtóból vettem, az idézettek sorrendben Orbán Viktor, Kelemen Hunor, Tőkés László, Csomortányi István, Zatykó Gyula és Szabó Ödön. Tulajdonképpen mind ugyanazt mondják, ugyanarra buzdítanak, ugyanazokra hivatkoznak. Hiszen akkor minden rendben, nem? 

A márciusi ifjak meg, gondolom, forognak a sírjukban, mint a motolla... 

Megígérte. Megosztotta

Az előző bejegyzésben írtam a Herczeg Zsolttal készített interjúmról, a beszélgetéshez alapot adó könyvről, meg a könyv alapján fogalmazódott gondolataimról.
Zsolt ígérte, ha megjelenik az interjú, azt megosztja közösségi felületein (a sajátján és a nagy sikerű könyv önálló oldalán is), és mint az alábbi képeken látható, állta a szavát.
A megosztáshoz mellékelt szövegből kiderül, hogy "végre" olyan kérdéseket is kapott tőlem, amit mások még nem tettek fel neki. Meg az is, hogy "erdélyi újságíró" vagyok, de ebből most nagyvonalúan nehogy már kázust csináljunk...
Köszöni szépen. Én is.

"Nem kell tökéletes szülőnek lenni. Elég, ha elég jók"

Először csak hallottam a wmn.hu-n megjelent sorozatról, majd tavaly novemberben kerestem először könyvesboltban az ezekből összeállt könyvet. Akkor azt a választ kaptam, hogy még nem jelent meg, majd karácsony előtt. Aztán február végén jött ki a lépés, hogy megvettem a Büfik és bukásokat, amit nem kismamaként, még csak nem is nőként, sőt, nem is "kispapaként", hanem kétgyerekes és (egyelőre) egyunokás, 54. évében járó nagyapaként olvastam. Ha csak annyit mondok róla, hogy a gyereknevelésről szól, akkor kb. úgy foglaltam össze, mint Woody Allen a Háború és békét: az oroszokról szól.

Csak azért nem egy ültő helyemben olvastam el az egészet, mert egyéb teendőim is voltak, de ha lehetett volna, nem is tettem volna le. Megvétele után pár órával jutottam el a könyv feléhez... A feleségem a konyhában főzött, zárt ajtó mögül jött be a szobába: min röhögsz?!

Mint a fentiekből kiderül, jó pár éve annak, hogy feleségemmel átélhettünk a szerzőéhez hasonló kalandokat, kétszer is. Ma nagyapaként már azt élhetem át, amit korábban hallomásból tudtam, vagyis, hogy az unokát jobban szereti az ember, mint annak idején a saját gyerekét. Bár ennek teljes igazságában nem vagyok biztos, a szereteteket nem hiszem, hogy össze kell vagy lehet hasonlítani, az viszont biztos, hogy az unokából a "java" jut a nagyszülőnek: nem mi kelünk fel éjszaka, nem mi pelenkázzuk, nem mi visszük oltásra, stb. Viszont szeretgetjük, kényeztetjük, elolvadunk tőle.

És van itt még valami, ami a szerzőt egyelőre nem érintette meg, de remélem, neki is része lesz benne. Nem csak a gyerek nevelése a csoda, azt látni, ahogyan a csecsemőből kisgyerek, tinédzser, majd felnőtt lesz, de nem kisebb csoda azt látni, hogy az ember gyerekéből szülő lesz! Aki előbb végig izgulja a terhességet, ismerkedve a várandóssággal, majd azt sem tudja, melyik végén álljon a kis jövevényhez, hogy aztán, szinte napok múlva már magabiztosan (vagy annak látszóan) fürdesse, etesse, nyugtatgassa, énekeljen neki.

Remélem, olvashatom majd azt is, amikor arról ír Herczeg Zsolt, hogyan viseli Tomika a szülőséget. Bár, mai eszemmel arra az időre gondolva, nem biztos, hogy akkor még kellene nekem bármit is csinálni, méltóságom megőrzése érdekében...

  Herczeg Zsolt nagyon készségesen interjút is adott nekem a könyve kapcsán, ami a jelen bejegyzés címével megegyezően a 2019. március 14-i Bihari Naplóban, illetve az erdon.ro - n is olvasható.

                        (fotó: szeretlekmagyarország.hu)

Mindenki világhíradója

Jeles születésnapok voltak az elmúlt napokban: kicsit korábban, február 4-én volt a Facebook 15, míg maga a világháló (a zinternet) tegnap, március 12-én éppen a duplája, vagyis 30 éves. Előbbi persze nem foganhatott volna meg utóbbi nélkül, így együtt meg éppen elmondható róluk, hogy megváltoztatták a világot.

Mielőtt azt hinnéd, hogy most aztán micsoda elemzések következnek a technikai vívmányok jelentőségéről, ugyanmán'. Csupán eszembe jutott egy jelenet a két szülinap kapcsán, ami nemrég történt, de ma már minden rendezvényen megtörténik hasonló, és abból se vonjál le semmilyen következtetést, hogy az alábbiban történetesen nyugdíjas korú személyekről lesz szó, mert a fiatalabbak ugyanúgy.

Szóval az internet meg a Facebook szerencsés (?) ötvöződésének eredménye, ugye, hogy ma már bárki bármit bármiről. Meg bárkiről. 

Hogy erre vannak írott és íratlan szabályok? Kit érdekel? 

Részemről éppen ez az egyik visszatartó erő a nyilvános rendezvényeken, főleg, amelyek a "felhőtlen szórakozásról" szólnának, hogy éppen ott ez a "felhő": mindig vannak valakik, akik szinte kötelességszerűen fotóznak és videóznak, vagy akár élő közvetítést is indítanak, amivel önmagában még nem lenne baj, de azokról is, akik ezt nem biztos, hogy szeretnék, és pillanatokon belül máris bárki részese, szemlélője lehet a felhőtlen bulinak.

Vissza a történethez. Egy minden korosztály számára nyitott rendezvény volt, úgy alakult, hogy nyugdíjasokra volt rálátásom. A férfiak és nők között is voltak, akik látható gyermeki örömmel vetették bele magukat a 21. század adta technikába, fotózták a körülöttük ülőket, önmagukat és párjukat, és természetesen videóztak is, lehetőség szerint jó közelről az arcába "kamerázva" a beszélőnek vagy éneklőnek. A felvétel adta örömnél csak az volt nagyobb, amikor az sikeresen megjelent a közösségi oldalon és már jöttek is a lájkok, elsőként persze éppen a baráti társaság karnyújtásnyira ülő tagjaitól. Elnéztem, ahogyan egy matróna kitartóan videózta az asztalsorok között tébláboló zenészt. Legalábbis a szándék ez lehetett, mert, miközben a hangot bizonyára kiválóan rögzítette, a képernyőn a háttérben lévő illemhely bejárata előtti firhang libegését örökítette meg az utókornak.

Újabb 30, vagy akár csak 15 év múlva vajon mit és hogyan fogunk (már vénülő kezeinkkel) megörökíteni!?

                               (Illusztráció: kutyu.hu)

Örök élet, kis hibával

Aranylakodalmasok vagy (ritkábban) 100. születésnapjukat ünneplők köszöntésekor szokott elhangzani a rendkívül eredeti kérdés: mi a hosszú élet titka? Erre aztán jönnek a nem különben eredeti válaszok, például: a szeretet, a harmónia, a megértés, a rendszeres étkezés, a rendszeres pálinkafogyasztás / az alkohol teljes mellőzése, illetve a vitathatatlan érv: nem szabad fiatalon meghalni.

Én most olvastam, hogy megtalálták  - hol máshol?! - Kínában az örök élet elixírjét, amit előbb valami szeszes italnak gondoltak, ám egy ősi taoista szöveg alapján beazonosították. 

A mintegy 3,5 liternyi folyadék fő alkotóelemei a kálium-nitrát és alunit. 

A jó hírre azonban egy cseppnyi árnyék vetül: a csodaszert egy Nyugati Han-dinasztia (i.e.202 - i.sz. 8) idejéből származó sírban találták, az oda eltemetett földi maradványai mellett...

Szerintem sokkal jobban hinnénk az elixír csodájában, ha a régészeket a kb. 2000 éves kínai maga köszöntötte volna a sír felnyitásakor, mindjárt meg is kínálva őket egy kupicával...

Az ásatás helyszíne, illetve az edény, amiben az elixír volt 

(fotó: twitter.com/CGTN)

Kis lépés az autópályának...

Március 15. idén Moldvában is nagy ünnepségre ad alkalmat. Nem, nem arról van szó, hogy a '48-as magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 171. évfordulója alkalmából tartanának koszorúzásokat, vagy hangzanának el a nagy elődökhöz méltó tettek mai véghezvitelére buzdító szónoklatok, hanem autópálya avatót fognak tartani. Nem lesz hosszú ünnepség, 15 órakor kezdődik és csupán 15 percesre tervezik, de hiszen az autópálya sem hosszú, mindössze... 1 (egy) méter. 

Bizonyos Ştefan Mandachi vállalkozó, ráunva, hogy a hatóságok egyrészt tehetetlenek, másrészt alkalmatlanok a feladatra, a maga pénzén, mintegy tiltakozásként a fentiek ellen, építtetett egy méter hosszúságú, ám szélességében minden előírásnak megfelelő (2 X 2 sáv, leállósáv, elválasztó korlát, útjelzőtábla) "autópályát" a kolostorairól ismert Voroneţ és Putna által határolt országút mellett. Bizonyára nem véletlen a választás, hiszen a turistalátványosságok körzetében élénk lenne egy autópálya forgalma, ami neki sem lenne mindegy, hiszen vagyonát gyorsétkeztetésből szerezte, amit, ugye, a turisták is igénybe vesznek. Látva, hogy a romániai autópályák építésének még a tervezéséből is jórészt kimarad Moldva, mely amúgy sem tartozik az ország legfejlettebb térségei közé, erre a látványos lépésre szánta el magát, és nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy ezzel a világsajtó fókuszába kerül, ha csak pár másodpercre is. Vele együtt pedig újra az, hogy a romániai infrastruktúra fejlesztése milyen rohamléptekben halad. De lehet, ez lenne a megoldás: ha vállalkozók, akik megengedhetik maguknak, pár méterenként "összeadnák" az autópályákat. Lehet, többre jutnánk, mint ha az államra várunk. Ez lenne egyfajta infrastrukturális és (remélhetőleg) békés forradalom és szabadságharc. 

"Bemutatom az első méternyi moldvai autópályát" - mutat a vállalkozó a mögötte húzódó betoncsíkra

(fotó: 444.hu)