2016. december 30., péntek

Kihunynak a csillagszórók

    "Karácsonyfa, Karácsony, 
     Ezüst dió zöld ágon. 
     Csilingelő csengettyű, 
     A fenyőfa gyönyörű. 
     Csillagszóró, gyertyafény, 
     ég a fenyő ünnepén."
Az óvodások, kisiskolások bármilyen ünnepségein gyakran hallani Donászi Magda költőnő verseit, ilyen költemény a fenti, a "Karácsony" címet viselő is. Bizonyára idén is sok karácsonyi ünnepségen elhangzott, pedig a gyerekek jórésze ma már talán nem is tudja, mi az a csillagszóró. A nemzetközi szabályozóknak áldozatául esett ez is, mint sok minden más, amit a nagy igyekezetünkben, hogy megfeleljünk az EU-nak, betiltottak vagy megváltoztattak. 
"A rendőrség felhívja a lakosság figyelmét, hogy tilos a 2-es, 3-as és 4-es veszélyességi kategóriákba tartozó, valamint a T1 és T2-es kategóriájú színpadi pirotechnikai eszközök és a P2-es kategóriába tartozó termékek birtoklása, használata és forgalmazása." (Agerpres.ro/hu) 
A szigorúan hangzó közlemény különösen év vége közeledtével szokott fenyegetni, miközben a célszemélyként kezelt "lakosságnak" szerintem fogalma sincs arról, hogy mi a 2-es meg a 3-as vagy a T1 és T2 kategória, csak azt tudja, hogy nem árulhatóak. Ennek a tiltásnak esett áldozatául tehát a mi gyerekkorunk (sőt, már felnőttebb korunknak is) egyik legszeretettebb ünnepi kelléke, a csillagszóró, az egyéb petárdák és durranók rántották magukkal. Nem vitatom, okozott tűzeseteket, de nem biztos, hogy veszélyesebb volt, mint a manapság hozzáférhető gagyi fényfüzérek, melyeket ráadásul felügyelet nélkül is otthagynak a karácsonyfákon, míg a csillagszórót mégiscsak áhítattal figyeltük míg leégett, hiszen éppen ez a pár másodperc volt az értelme. 
Nem éri meg, tudtam meg a minap a csillagszóró eltűnésének rejtélyéről, mivel e veszélyes holmik árulásához külön engedély kell. Egyrészt az árusítást végző a munkafelügyeletnél el kell(ene) végezzen egy képzést, aztán a boltnak rendelkeznie kell(ene) engedéllyel (nem csak a "hagyományos" tűzvédelmivel), ám ami a legfontosabb ellenérv, hogy igencsak számítani lehet az ellenőrzésekre, melyek, mint tudjuk, amúgy is megsokasodnak az ünnepek környékén, aki pedig ellenőriz, az mindig talál is valamit. A kereskedőnek pedig nem hiányzik "extra karácsonyi ajándékcsomagot" készíteni. A vásárló meg úgyis tudja, hogy a piacokon, a bő szoknyák rejteke alól úgyis beszerzi nem csak szilveszterkor, hanem amikor csak akarja és mindent, amit akar, talán csak scud-rakétát nem - bár erre sem fogadnék teljes meggyőződéssel.

 

2016. december 15., csütörtök

A jószándékú szavazó

Nagy dolog, hogy a romániai magyarság a december 11-i parlamenti választásokon egységes listára szavazhatott.
Egy ismerősöm ismerőse, aki falusi, egyszerű bácsi / néni, szóval ő is nagyon meg volt elégedve, hogy végre összefogtak (úgy nagyjából) azok, akik hosszú évekig egymást gyepálva az ő, az egyszerű szavazópolgár kegyeit keresték. Aki meg nem fogott össze, az is békén hagyta, ami legalább olyan jó.
Így most nem kellett keresgélnie, hogy akkor kire, mire pecsételjen, hanem, ahogy annak idején megszokta, egy jelet kellett csak felkutatni, aztán pecsét neki... Nem is volt az jó, ahogy volt, hiszen volt tulipán, aztán lett fenyőfa, aztán lett csillag, csak megzavarták az embert, aki szegény feje mit tehetett!? Szavazott az egyikre, mert úgy volt szokva, aztán csak tett egy pecsétet a másikra is, mert azok meg annyira kérték, de a harmadik sem maradhatott ki, hiszen az meg a szomszédék pártja, azt sem szabad megharagítani. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megelégedve jött ki a fülkéből. 
Persze, most is elégedett volt. Előbb gondolta, örömében több pecsétet is tesz erre az egyre, lássák, megbecsüli őket meg az összefogást (jusson minden összefogott félnek), de aztán elállt ettől. Nem kell túlzásba esni. 

2016. december 12., hétfő

Szavazás után homályról, megköszönőkről, megmagyarázókról, élenjárókról

Ezen is túl vagyunk. Úgy értem, egy újabb szavazáson (hogy ki mennyire választott, az egy másik kérdés).
Ahogyan az napjainkban elvárható, a közösségi oldal megtelt szavazásra buzdító vagy éppen elriasztó bejegyzésekkel. Miközben voltak, akik saját példájukat tették közzé, személyi igazolványukon mutatva meg, hogy azon bizony ott a kis matrica (egyébként vajon nem hittük volna el?), mások vitatták, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Magam részéről különösen elkeserítőnek tartom, amikor fiatalok arról kezdenek nyilvános vitába, hogy ki a magyar, miért magyar, mi értelme magyarnak lenni - hangsúlyozom: nem arról volt szó, hogy RMDSZ vagy nem RMDSZ. Olyan érveket hoztak fel, hogy csak néztem ki a fejemből - te jó ég, ezek a "mi" gyerekeink, azokban az iskolában nevelkedtek, melyekért küzdeni kell?! És most nem nagy szavakat, frázisokat akarok pufogtatni, te tényleg.
Hogy most mi lesz? Úgy értem a választás után. Hát, mindenki magához tér, pont mint máskor és megy minden tovább. Ami minket közelebbről érinthet: az RMDSZ (+MPP) megköszöni mindenkinek az elért eredményt (mert eredmény van); a Fidesz gratulál az RMDSZ-nek (+MPP), egyrészt az eredmény miatt (mert eredmény van), másrészt naná, hiszen beállt mögé; aki kimaradt a buliból, az meg fogja magyarázni, hogy tulajdonképpen az RMDSZ (+MPP) megbukott, a szavazók valójában elfordultak tőle; aki alapjáraton is forradalmár, az a kommunistázás újabb fejezetét fogja fellapozni, kicsit megspékelve azzal, hogy az RMDSZ (+MPP) félrevezette a Fideszt (azt mégsem ismerheti el csak úgy direktben, hogy eltérítették a szelet a vitorlájából).
Hogy egy kis örömhírt is mondjak: vannak, akik szuperül teljesítenek! A déli megyék egyébként is mindig élen járnak a szavazáskor, most különösen kiemelkedett az Olt megyei Colonesti-i 156-os körzet, ahol 102,35%-os volt a részvételi arány, már vasárnap 17 órakor! Ezt hallva még maga a híres Sztahanov is megnyalhatta volna mind a tíz ujját. Nem elég, hogy a 109 jogosult kivétel nélkül élt is jogával, de hogy - hogy nem, még további 65 pótlistás (a jogosultak számához képest 60%) is ott találta a legmegfelelőbbnek a szavazása lébonyolítását - legalábbis ezt adta közre az Agerpres hírügynökség. Mondják, ott és a környéken mindig kiugróan magas a szavazói kedv. Azt hiszem, ez a kulcsszó: a kedv. Bizonyára jók a kedvcsinálásért felelősök is arra.
Fentebb mondtam, hogy "pont mint máskor". Ez arra is értendő, hogy megint a PSD nyert. Mint 1990 óta mindig, hiszen pártként még soha, egyetlen választáson sem tudta egy másik párt legyőzni, csupán ha koalícióba léptek ellene (más kérdés, hogy mi lett később ezzel a koalícióval, ami szintén jellemző a romániai politikára). Tehát, aki változást vár, annak úgy tűnik, még jó ideig várnia kell. És itt érnek a fenti témák egybe: a fiatalok (ebbe beletartoznak a mi fiataljaink is) fejében is olyan zavar van, hogy 1989 után 27 évvel sem lehet leváltani a rossz emlékű párt utódjának tartottat, amiben mondanom sem kell, milyen sok a fiatal, akikről annak idején azt gondoltuk, hogy ők majd... Hát nem. 
Legyünk optimisták: egyelőre nem.
                                           Egyelőre nem. De mikor?

2016. december 8., csütörtök

Mindent (oda -)vissza

Azt hiszem, hogy a politikától magukat távol tartók előtt is világos már régebb óta, hogy a választási kampányokban mifelénk működő pártok is igénybe veszik a nyugati politikai prérin edződött kampányszakértők tapasztalatait. Ennek egyik "eredménye", hogy a választás előtti időszakban egyre jobban a választók "agyára mennek" a jelöltek, az az érzésed, ha éjjel felriadsz álmodból, valamelyikük ott ül az ágyad szélén és ígéreteit mantrázza. 
Egy másik "eredmény", hogy olyan dolgokat kell mondani, amire a választó felkapja a fejét. 
Ilyet mondott nemrég Traian Băsescu volt román államfő, hogy a román állam valójában a Tiszáig kellene terjedjen. Nem mondott semmi újat, szokták ezt mondogatni, választás előtt meg éppen kihagyhatatlan "poén" az arra kihegyezett választók voksainak megszerzésére. Nem jön ez rosszul azoknak sem, akik valamilyen sóhivatal élén ülve azonnal tiltakozhatnak, hiszen máris hallathatják ők is a hangjukat.
Aztán itt voltak azok az óriásplakátok, melyek Bukarest ellenében Erdély fejlesztésére buzdítottak. Nahát, ezek meg a másik oldalon verték ki a biztosítékot.
Így van ez, választások idején biztosan.
De most komolyan: ki kapná fel a fejét már "csak" arra, hogy legyen magyar felirat, meg tessenek megcsinálni a mezei utat. Azon már csak mosolygunk. Na, ugye.

2016. december 7., szerda

Amikor győzött az igazság



Hir: egy váradi fogvatartott (akit gyilkossági kísérlet miatt tettek a kaptárba) 15 ezer eurót fog kapni a román államtól, mert egyrészt méltatlan körülmények között tartják fogva, másrészt nem engedték el az anyja temetésére. A kifizetésre az Emberi Jogok Európai Biróssága (EJEB) kötelezi az államot, ahova az elítélt fordult panasszal.
Távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam a fogva tartás embertelen körülményeit, illetve azt, hogy nem emberséges eljárás valakit megakadályozni abban, hogy jelen legyen édesanyja temetésén.
A neve alapján jól behatárolható kisebbséghez tartozó a fogvatartott, és az Isten háta mögötti faluba való. Lehet, az én szűklátókörűségem, de nem érzem életszerűnek, hogy az egyébként jogosnak tűnő kifogásokon töprengve egy éjszaka, miközben további hét hasonszőrű is forgolódott ágyán a szűk kóter-cellában, egyszer csak bevillant neki: az EJEB-hez kell fordulni. Gyanítom, az illető inkább "múzsa-szerepet" töltött be az ügyben: megihlette az ügyvédjét (egy ügyvédet), aki aztán felkarolta az igazságtalanságot és aki  persze nem csak azt tudta már, hogy van EU (eddig védence is bizonyára eljutott), de azt is, hogy annak van egy  EJEB-nevű lehetséges pénzforrása intézménye is. Gondolom elkészült a védő és védence közötti megállapodás és indulhatott a jogorvoslati eljárás, mely íme, jól jövedelmezett elhozta az igazság győzelmét. Most majd bizonyára mindenki elégedett lesz, hiszen a legfőbb nyertes mégis csak a... demokrácia és az emberi jogok mindenek felettisége.

2016. december 6., kedd

Ha van kereslet, lesz kínálat

Levelet hozott a villanyposta, melynek felháborodott fogalmazója arra kéri a címzettként megszólított helyhatóságot, hogy a településen lakó egy illető ellen foganatosítson lépéseket, ahogyan írja: "kezdjenek valamit ezzel az idiótával".
Amiért ezt kéri: a nevén nevezett "idióta" a youtube videómegosztó csatornán saját videóit 
terjeszti, melyek a levélíró szerint kimerítik a közösség elleni izgatás jogfogalmát (gyalázkodik, trágárkodik, kegyeletsértő, ízléstelen, stb.). Szóval a jelentő szerint kellene kezdeni valamit az önjelölt sztárral.
De mit? 
Azt maga a levélíró is elismeri, hogy a videómegosztó a közölt tartalmak miatt már többször törölte az illető "alkotásait", de az nem hagyja magát, újra és újra regisztrál némileg változtatott adatokkal.
Bevallom, magam sosem hallottam a levél érkeztéig erről a videós ámokfutásról, ám ezúttal belenéztem egy-két produktumba, lássam, miről is beszélünk. Csupán pár percig néztem őket (összesen) és meggyőződhettem: ezeket tényleg egy - finoman szólva - labilis elme gyárthatja. De, mint szó esett róla, egy ingyenesen és szabadon használható internetes csatornáról van szó, mely maga is közbelép, ha kell, ám újra és újra be lehet lépni birodalmába.
Amikor megnéztem pár ilyen videót, elcsodálkoztam, hogy sokezres nézettséget jelez alattuk a számláló. Íme, van kereslet erre az eszementségre, pedig ebben rejlene a lehetséges megoldás kulcsa: ne tessenek éltetni a hülyeséget, ne tessenek megnyitni, ne tessenek lájkolni, főleg nem megosztani. Hiszen ma már sok-sok lehetőség van arra, hogy bárki nagy nyilvánosság előtt, ingyen hülyét csináljon magából. Ha lesz rá kereslet, na, akkor válhat az illetőből kisebb-nagyobb "sztár". 

2016. december 5., hétfő

Tövis a körmök alatt

Olvasom: "Semjén Zsolt magyar kormányfőhelyettes hétfői sajtótájékoztatóján elmondta, hogy neki is szerepe van abban, hogy a romániai parlamenti választásokon az RMDSZ-MPP indul, az EMNP pedig nem: (...) Annyit el tudtunk érni az EMNP-nél – hosszas tárgyalásokkal és megbeszélésekkel –, hogy miután nincs, vagy nagyon nagyon pici reális esélye lett volna annak, hogy mandátumot tudjanak szerezni, ezért felelőtlenség lett volna megítélésem szerint elindulni. Csak örömömet tudom kifejezni, hogy belátták azt, hogy ezért nem indulnak ezen a választáson és nem támogatnak független jelölteket sem”. (index.hu)
Pár perccel korábban dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott asszony közleményét hozta a villanyposta: "Kérem ezért Erdély magyarságát, hogy közös célunk, az európai gyakorlatoknak megfelelő közösségi érdekeink képviselete és ennek megfelelő célok elérése érdekében vegyenek részt a választáson és támogassák a magyar listát, a magyar jelölteket."
 A korábbi napokról, hetekből bőven lehetne még idézni magyarországi kormánypárti vagy kormányközeli politikusokat, akik immár olyan világosan biztatnak egységes szavazásra, amilyen világosan látták korábban a választás szabadságának szükségességét. Egy barátommal beszélgetve erről, megjegyezte: vannak, akik úgy csinálnak hülyeségeket, hogy aztán nem is ismerik el a hibáikat, ezek legalább belátják.
Valóban. Most aztán hálásaknak kellene lennünk? Feledve a 10-12 év alatt volt perlekedéseket, viszályokat, sárdobálásokat, néha tettlegességeket is, melyek szembeállítottak akár régi barátokat, családtagokat is egymással. Azt hiszem, a politikusok könnyebben veszik ezt a dolgot, a "kisember" nehezebben felejt, ha felejt egyáltalán. Talán meg sem bocsátja az elmúlt évtizedben ejtett sebeket. Hogy létrehozták nekünk saját ellenzékünket - mintha nem lett volna elég bajunk amúgy is önmagunkkal (másról nem is beszélve) - hogy aztán az önjáróvá váljon, amit alig lehet leállítani. Mint kiderült, ez senki javára nem volt, mindenki csak sérült lett tőle. Most meg legyünk boldogok, hogy újra egy ernyő alá akarnak seperni bennünket. Nem csodálkozom azokon, akik berzenkednek ez ellen, álljanak bármelyik oldalon, hiszen sok tövis van a körmök alatt. Nem kis áldozat ez egy politikai próbálkozásért.
Hosszú út van még előttünk a pusztában... 

2016. december 1., csütörtök

Nehezen boldogulunk a helyzettel

A népmesékben a 100 az egyik bűvös szám. Miért lenne kevésbé bűvös a magyar - román egymás melletti meg (nem) értés népi meséjében?! Pedig még nincs is 100 éves a szorosra fogott gyeplő - mi lesz itt majd 2018-ban?!
Amint minden évben, december 1. közeledtével sűrűsödik a kedély.
Hallom, némely szülő diszkréten (értsd: szólni nem mert, csak suttogó pletyka keretében) felháborodott, mert gyermekét az óvónéni a nemzeti ünnepre készülve, a csoport többi tagjával egyetemben román népviseletbe bújtatta, hórázni tanította. De mégis mit várt, ha román csoportba íratta a csemetét? Az óvónéni tette a dolgát, nem is lehet mást várni tőle. Ha pedig a gyereket azzal a felkiáltással íratták oda, hogy majd jobban boldogul az életben, hát tessék, megkezdődött az edzőtábor.
Furcsa dolog a nemzeti keveredés is. Mindenféle programokat hirdetnek erre a napra, a helyszíneket díszes menetelés köti össze. A menetelők között rendszeresen ott van, pontosabban már csak volt (nyugodjon békében) egy illető, kinek apósát és családját az '56-os forradalmat követően a romániai hatóságok hurcolták meg és semmizték ki. Állítólag annak idején mindkét család ellenkezett a frigyet illetően, de mint tudjuk, a szerelem vak és mondják, nyomorba dönteni, sőt, ölni is képes. Miért tenne kivételt a nemzeti összebékétlenkedéssel?!
A reggel olvastam, hogy a magyar külügyminiszter hatalmi szóval tartja távol diplomatáit a romániai ünneplésektől. Ez persze sok kérdést felvet és most külön súlyt ad neki a december 11-i szavazás. Sok egyéb mellett itt van a FIDESZ kiállása az RMDSZ mellett. Ahogyan nemrég Kósa Lajos országgyűlési frakcióvezető nekem adott interjújában mondta (nem szó szerint): az elmúlt évek szavazásainak eredménye láttán döntöttek úgy, hogy mégis inkább a tulipánt szeretik és elemelik kezüket a "mélymagyarokról". Kár, hogy eddig a felismerésig eljutni elvitt legalább 10 évet az életünkből. Ám mégis csak kell adni valami fogódzót az eddigi szoros szövetségeseknek is, vagy inkább a szavazótáboruknak. Hiszen tudjuk, minden magyar számít, választások környékén meg aztán pláne.
Hogy mindez rajtunk kívül másokat mennyire érdekel? Még akkor is, ha mindenki igyekszik magát  a nagyhatalmak jóbarátjának beállítani? Jó példa erre, hogy ma a Google és a Facebook is sok boldogságot és sikert kívánt Románia lakosságának, így mindenestül egyben. Hiszen valójába  nekik is csak egyfajta szavazópolgárok vagyunk. 
                                                 A Facebook jókívánsága

2016. november 29., kedd

Akkor most mit is tudunk?

Ha van is olyan televíziós vetélkedő, amit mondjuk megnéznék, mert a fellépők valóban ügyesek, tehetségesek, akkor attól a zsűri rettent el. A zsűri, melynek tagjai egymást túllicitálva dicsérik a versenyzőt, ami önmagában még nem baj, hiszen lehet valóban ügyes, szép, tehetséges. De mindegyik?! Érezhetően nem találják a szavakat már a tömjénezéshez. Aztán meg minek kell úgymond 1-től 10-ig pontozni, ha úgysem adnak csak 9-est és 10-est? Ha "becsúszik" egy 8-as, már valóságos lincshangulat alakul ki a (nyilvánvalóan irányított) nézőtéren is.
Nemrégiben zajlott a kilencedszer megtartott Bihar megyei Ki mit tud?-vetélkedő. Tapasztalatból tudom, hogy nem volt kiírás, melynek legalábbis a végén ne lett volna vita, sértődés, haragszomrád. Ez már csak velejárója az ilyen versenyeknek - aki beállt a sorba, viselje el. Idén aztán elvágták a gordiuszi csomót, olvasom: "a helyezést illetően kár volt aggódni, mindenki kapott valamilyen elismerést - ha mást nem, legalább részvételi díjat - annak jegyében, hogy fellépők nem egymás ellenében szerepeltek, küzdöttek, hanem egymásért."

Na, haggyá' mán'.

Olyan mint az óvodások farsangi bemutatóján, ahol Tercsi, Fercsi, Kata, Klára s valahány név a naptárba', mindenki egyformán ügyes és megkapja a maga csokiját.

Nem voltam ott a minapi eredményhirdetésen, de szavahihető szemtanútól tudom: az izguló gyerekek és fiatalok nem is értették, hogy akkor most mi is van? Miért is versenyeztek, készültek hetekig? (Arra most nem is térek ki, miért lehetett továbbjutni úgy, hogy valaki reklamált, aztán "na, jó, akkor te is" - alapon már döntős is volt.)

A gyerekek lehet nem értették, de azért a felnőttekben - mint hallom - felsejlett a megoldás: kinek hiányzik kevéssel a választások előtt haragosokat gyűjteni, sértődött választópolgárokat szélnek ereszteni?! Legyen inkább mindenki "győztes" (bár voltak azért egy kicsit "győztesebbek), aztán menjen mindenki Isten hírével, hiszen szívünknek mindenki kedves.

Ha ilyen "sportszerű" lenne a szavazó is, akkor a fülke magányában lehet, minden jelöltre tenne egy pecsétet, nehogy valaki megsértődjön. 
Aztán utána meg lehetne nézni, hogy ki mit tud.   

2016. november 21., hétfő

Másodpercesek

Könnyen elcsábul az ember és a blog helyett a "fészbukot" választja, főleg, ha csak párszavas, pár mondatos mondanivalója, ötlete, poénja van. Jó kéttucatnyi ilyen szövegemet szedtem össze az elmúlt közel 2 évből, ezért aki olvassa, tekintsen el az éppen aktuális évszaktól vagy az időrendtől.


Csípős, szeles idő, a piacon árusok és vásárlók fázósan húzzák össze magukon a kabátot. Nemkülönben a fiatal lány, aki láthatóan didereg. Közben olyan szűk farmer van rajta, melyen térd- és combmagasságban arasznyi mesterséges hasadások éktelenkednek, lelógó cérnacafatokkal.
Nagy úr a divat...



Illemhely egy gyorsétteremben. Férfi részleg. Beviharzik egy fiatalember, ránézésre a húszas évei elején járhat. Szembeáll a fallal. Nekilát. Jobb kezében okostelefon, pillanatra sem hagyja abba az üzenetírást, amit még kint kezdett meg. A szöveg hosszabb, mint amennyit a dolgához szükséges idő alatt le tud írni. Úgy távozik, hogy még mindig ír.
A tudomány nem ismer határokat. Ajtókat sem.



Hallom ma egy szószékről: ''A református ember szereti a rövid prédikációt.''
- Akkor?!



Rádió, szakértő szakért: "Az érettségizőknek gondot jelenthetett, hogy az egyik feladat megoldásához gondolkodniuk kellett."
- És ez később sem lesz másként.



Jön velem szemben egy csapat diák a debreceni Csapó utcán. Olyan általános iskolás korúak, fiúk, lányok. Viháncolnak. Ahogy közel érünk egymáshoz, hirtelen elhallgatnak, mintha megismertek volna, az egyik legény még "meg is fog" a szemével, sőt, köszön. Fogadom, majd gyorsan lapozni kezdek a memóriám arcképcsarnokában: ki lehet? Hiszen annyian járnak már itt iskolába otthonról... Nem találom. Közben pár lépést távolodunk egymástól és hallom, ahogyan a hátam mögött kitör a bandából a hahotázás. Aha... Ezek a mai fiatalok - pont mint mi, annak idején!


Hír: "Több tucat menedékkérő eltűnt Görögországban, amikor megtudta, hogy az Európai Bizottság menekültáthelyezési tervének keretében Romániába fog kerülni."
- Európai Unió, hátsóudvar. És azt a mesét ismerik, amikor a koldus adott alamizsnát...



Művész (khmm...) a színpadról a hangosítók sátra felé: "Nem hallom magam!"
- Szerencsés ember...

 
Egy találkozóról tartok hazafelé, szociális intézményeket vezetőknek tartottak. Ahogy jövök át a falvakon, mindegyik végén kicsi házak (bár némelyik csak jóindulattal nevezhető háznak, még akkor is, ha műholdvevő antenna tartja a tetőt). Mindegyik faluvégen vizes gallyakkal megrakott rozoga bicikliket taszító borzas figurák, mintha egyetlen nagy családhoz tartoznának. Vékony tüzelő a hideg napokon. Az egyik faluvégen pár fiatal férfi küszködik a drótszamarakkal, dombon vannak a kulipintyók. Mellettük két süldő lány viháncol. Egyszer csak egy útmenti fa mellé penderülnek, az egyik nekitámaszkodva manökenes pózt vesz fel, a másik okostelefont kap elő zsebéből és már fotózza is. Jókedvűen kacarásznak, majd szaladnak a biciklisek után.
Szociális pillanatkép, 2016. telén.



Mínusz 6 °C, amit dermesztő szél súlyosbít. Vékonydongájú és vékonyan öltözött fiatal pár az utcán. Az asszony torzonborz kis rajkót vonszol.
Férfi: Máma kivettem a magyarpízt.
Nő (mosolyogva): Akko' máma vastag vagy.
Férfi (vigyorogva): Este iszunk!
- Értékrend...



InterCity Pest felé. Az előttem (nekem háttal) lévő két széken ülő fiatal lányok arcán keleti vonások. Angolul beszélnek. A velem átellenben ülő pingpong-ütőnyi mobilján fészbukozik. Ha akarnám sem tudnám elolvasni szövegeit - arab betűk (vagy írásjelek) sorjáznak a monitorján. Közben persze serényen szelfiznek is. Próbálok helyezkedni, kibújni a látótérből, ennek ellenére időről időre feltűnök magammal szemben. Így valószínűleg hamarabb érek oda valamelyik sivatagi országba, mint a Nyugatiba.


Egy Mikulás-ünnepségen voltam nemrég (micsoda meglepetés?!), ahol a gyerekek - szabad téren - énekszóval várták az ajándékokat. Egyszer csak feltűnt az utcán közeledő Mikulás, sőt, kettő is. Láthatóan két fiatal volt beöltözve. Egyikük kicsit meggörnyedve lépdelt, talán kényelmetlen, szűk volt neki az alkalmi viselet. Egy elkerekedett szemmel, csodálkozva figyelő kislegénynek magyarázta apukája, hogy a Mikulások milyen hosszú útról érkeztek, milyen sok helyre kell menniük, stb. Majd hozzátette: az egyik még egy kicsit beteges is.


Bevásárló központ parkolója. A cég nevével ellátott fényvisszaverős mellényt viselő, talán húszas éveiben járó fiatalember gyűjti össze a szerte hagyott bevásárlókocsikat, majd a hosszú sort a helyére tolja-kormányozza. Közben hangosan búg-berreg hozzá, mint a kisfiúk, amikor kisautóval játszanak.
Megfelelő ember a megfelelő helyen.



Az egyik magyar tévécsatorna egy hamarosan induló műsorát reklámozza magán az adón is, illetve "odaát" óriásplakátokon is.
A szereplők kvíz-kérdésekre kell feleljenek majd, de már az előzetesben közzétettek (nyilván felvételről megy) is megdöbbentőek, pl.:
- Az afrodiziákum egy afrikai hajviselet.
- A délibáb az a színes izé a felhők között (a szivárványt magyarázná a nyomorult, de azt sem tudja).
- Ja, az a vízesés, azt tudom, a viagara.
Ezt pedig éppen ma láttam egy óriásplakáton:
-Európában azért nincs sivatag, mert nincs hozzá elég homok.
Nem tudom eldönteni, a műsorban résztvevők tényleg ennyire hülyék (már elnézést), vagy csak pénzért. Pontosabban mindkét változat szerint pénzért, de hogy alapból is?!
Természetesen "értékes nyeremények" vannak és a produkció "magyar fejlesztés". Brávó.


Nagyszerű választás egy gyerek focicsapatnak azt a nevet adni, hogy Viitorul Negru (Fekete Jövő).
Csak hogy tudják a lurkók, mi vár rájuk.



Megyek át a román-magyar határon. A magyar (és egyben magyar oldali) határőr kéri a személyim mellé a jogsit is - angolul. Majd felolvasva megállapítja a nevem, konstatálva, hogy én vagyok én. Igen - mondom én magyarul. Mire ő: Mulţumesc (köszönöm, románul).
- Világpolgárok vagyunk, na, vagy mi a vihar...



Hír: "Törvényileg tiltják a Ceaușescu-korszak visszasírását"
- A diktátorhoz méltó, stílszerű törvény...



Még hogy a falunapokban nincs semmi érdekes, meg mind egyhangú. Na jó..., de azért kell figyelni és ...
Szóval képzeld el a jelenetet - színpadon a Piramis Plusz együttes, a mérsékelten lelkes közönségből pedig "felszól" egy borgőzösnek tűnő hang: Játszatok mán' valami cigánynótát is!
Látod magad előtt a rockzenész arcát, amint döbbenten azon gondolkodik, hogy hol vagyunk mi és minek?!



Hír: "Az Egészségügyi Minisztérium kérésére a kormány elfogadta: a kiskorú gyerekek szülei évente kérhetnek egy plusz szabadnapot azért, hogy orvoshoz vigyék gyermeküket. A szülőnek a szabadnap kivételéről már 15 nappal korábban kell értesítenie a munkaadóját, és egy nyilatkozatot kell írnia, hogy az adott évben korábban nem kért hasonló célból szabadnapot, és nem is fog még egyszer az év során."
-Érted?! Két héttel korábban előjegyeztetni kell a majd betegeskedésre vetemedő büdös kölyköt, aki aztán kapja össze magát, ha kimerítette a szülő éves betegnap-keretét, nem hogy majd újra meg újra lófrálunk a doktorhoz mindenféle nyavalyákkal.



Ma újra áthaladt Érmihályfalván (is) a Csíksomlyó Expressz, és az örömködő zászlólengetés közben újra lejátszódott a jelenet, ami a korábbi években is (és a Kárpát Expressz esetében is jellemző): valakik egy-egy marék szemenként csomagolt cukorkát és apróbb csokikat lódítanak ki a vonat ablakból, le, a sínek közé. A gyerekek persze ugranak utána, sőt, némely felnőtt is. Valaki szólhatna nekik, hogy ez már nem az a film...


Kim Dzsongun vezér előbb megmérgeztette a nagynénjét (aki vezető tisztségviselő volt, ám kritizálta az öcsköst), majd kivégeztette (ágyúval lövette le!) védelmi miniszterét, aki elaludt valami egyébként biztosan érdekes banzájon.
- Észak-Koreában nem sokat maszatolnak a kormány-átalakítással...



A kukabúvár korán kel, hogy megelőzze a kukásautót. A kócos kisfickó nadrágja bokáig ér, lábán mamusz. Majd' beleesik a kukába, ahogy derékig eltűnve benne válogat. Közben a zsebéből (bizonyára valami okostelefonból) árad a "manelé".
A munkapszichológia egyik alapvetése, hogy a kellemes környezet, a jó munkahelyi hangulat fokozza a hatékonyságot.



Egy minapi rendezvényen "nemzeti párt" képviselője (is) szónokolt (ő határozta meg így pártját). Elmondta - ha már átjött a határon - miért gazok a gazok, miért vagyunk mi akik, és persze azt is, hogy mi a romániai magyarok feladata. Kebeldagasztó beszédét azzal fejezte be, hogy "idézem az erdélyi magyarok kimagasló íróját, Wass Albertet, aki szerint 'Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!'
-- Na, puff neki, jobbik nemzet... A hír igaz, csak nem a Volgát, hanem az Olgát.



Mondjuk úgy, hogy a megengedett haladási sebesség szintjén autózok (szinte). Egyszer csak elhúz mellettem egy mélyen sötétkék személyautó, oldalán a vesztegetések leleplezésével, megelőzésével foglalkozó ügyosztály logójával. Sietnek, lehet valahol már élesítik a nokiás dobozt... Mivel én is túl va..., izé, én megyek a megengedett sebességgel, ők nyilván többel és mivel nem üzemel a kocsi tetején a kék villogó, ők is, akarom mondani ők szabálytalanok. Vajon mi lenne, ha elkapná őket a radar? "Elintéznék"? Míg ezen tűnődöm, látom az egyenes szakaszon, hogy egyszer csak az autó megáll, megfordul, bekapcsol a villogó és indul visszafele. Felém. Khmmm... Hogy is volt az a film a gondolatrendőrséggel?! Lassítok. Én tulajdonképpen nem is úgy gondoltam... - elsuhan mellettem a kocsi. Húúú... Na, nézd már, milyen szép időnk van, mennyien dolgoznak a földeken?! Ezt eddig észre sem vettem.


Azt kérdezi az egyik gyógyszerreklámban az ösztökélő hang, hogy elképzeltem-e már milyen lenne, ha utolérném önmagamat?
- Na, pl. megyek az utcán, mit sem sejtve önmagam settenkedéséről. Egyszer csak hátranézek és ott vagyok a saját magam hátánál, nézek a szemembe. Esetleg rám is kérdezek: na, hogy vagyok? Mire válaszolok is: jól vagy. Vagyis, izé, vagyunk. Mármint én, mindketten. Aztán még egy kérdés: van még nálunk ebből a bogyóból? A végén én egyedül leszünk egy flashmob. Jó buli. Gyertek te is.



Hír: ''Kínaiak DNS-vizsgálata szerint Morvai valóban Petőfi sírját találta meg 1989-ben Barguzinban. (...) Jövőre lesz az újratemetés.''
-- Addigra a kínaiak az anyja tyúkját is előkerítik...



- Melyik a Magyar Kultúra Napi rendezvényeken a Himnusz után a második legtöbbször felcsendülő dallam?
- Nokia 3310 gyári csengőhang.



Méghogy a 3D-s mozi nagyobb élmény?! Nahiszen! Ráadásul a jegyszedő valami szemüveget akart rámtukmálni. Persze nem dőltem be ennek az olcsó trükknek, különben is, még olvasni is látok, hátakkor egy ekkora vásznat... Mondtam is neki kifele jövet, hogy nem az én szememre kellett volna gondja legyen, jobb lett volna rendesen beállítják a vetítőgépet, mert az egész film olyan elmosódottan látszott! Jellemző, hogy erre nem is tudott mit mondani, csak bámult bambán, mint aki marslakót lát.
                                                           Mindenféle...

2016. november 16., szerda

Adzinci már a múlté

Még mondja valaki, hogy a kicsi falvak lakói nem értenek a világpolitikához. Mert értenek, tessék a bizonyíték: a szerbiai Adzinci falu lakói úgy döntöttek, hogy a mindössze tucatnyi család által lakott település ezentúl Putyinovo, vagyis Putyinfalva lesz. Lehet-e a világpolitika napi történéseit figyelve ennél jobb döntést hozni? Mondjuk, szóba kerülhetett volna még Trumpovo, de egyrészt az ügyintézéskor még nem tudhatták, ki lesz az USA 45. elnöke, másrészt a Balkánon mégis csak erősebb a (nagy)testvéri kötődés. A régi névvel az volt a bajuk az újdonsült putyinovóiaknak, hogy az a rossz emlékeket idéző török hódoltság idejéből való volt, míg Vlagyimir Vlagyimirovicsot a világ legnagyobb és legjobb vezetőjének tartják. Az új névtáblát már azonmód ki is tették a falu határába, ha már sikerült a népszavazás. Merthogy népszavazás volt, az eredmény pedig 100%-os összhangot mutatott. Akinek ez a kétes, kommunista-gyanús időket idézi, azt emlékeztetném, hogy annak idején "csak" 99,9 % volt a kiállás a hivatalos statisztika szerint a haza legszeretettebb fia mellett, de most Putyinovóban már érvényesült a kristálytiszta demokrácia. Mégiscsak Putyinról van szó, vagy mi a szösz. A jól végzett munka örömére pedig akár koccinthatnak is, mondjuk a faluban főzött rakijával (pálinkával), amit - ugye ki tetszenek találni, hogyan neveztek el egy füst (vagy kisüst) alatt? Igen, az nyert, aki a putyinovkára tippelt. 
Nem lennék meglepve, ha egy nem túl messzi napon, úgy pitymallatkor, a falu névadója a falu határában egyszer csak megjelenne, és miközben izmait a hűs patakban frissíti, egy gyerek segélykiáltását hallaná meg, akit természetesen kiszabadítana egy vérengző medve karmai közül (puszta kézzel, vagy egy saját maga faragta gyilokkal), majd a hálás szülőkel a róla elnevezett pálinkával koccintana. Aztán megbeszélnék, hogyan áll az ötéves terv teljesítése - ja, nem. Elnézést, az egy másik film. De addig is, egészségükre.  
              Putyinovoról nem találtam egyelőre képet, nem úgy a példakép névadóról
                                                                                                                                   (fotó: 444.hu)

2016. november 11., péntek

Pálinkaszagú lemezborító

Fiatal kora óta rajongott a mindig lázadónak számító zenészért. Annak idején elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is eljut egy koncertjére, ám mióta letűnt a gyűlölt és sokat megénekelt rezsim, könnyebb lett a határok átjárása, már többször is ott volt a színpad előtti első sorban.
Aztán egyszer csak eljött a nagy nap: nem kellett koncertre utazni, a koncert házhoz jön! Nem kellett mást tenni, csak elmenni a kultúrházba. Izgalomba jött: itt a nagy alkalom, akár beszélgethet is az ideállal, sőt, közös fotót is készíthetnek. Talán még egy ajándékot is elfogadna Ő, ami, igaz, az ajándékozónak lenne nagyobb öröm. De mit?
Csalódás volt látni, hogy a teremben talán kéttucatnyian foglaltak helyet. Bezzeg annak idején kezüket-lábukat törték volna, hogy elmehessenek meghallgatni. Persze, most már a falunapokon egymás sarkát tapossák le a "sztárok", az embereknek ezzel is elteltek. Pedig Ő más, amit mond, arra figyelni kell. Most például azt mondta, hogy egyáltalán nem zavarja, mennyien vannak a hallgatóság soraiban, az a fontos, hogy aki itt van, az értse a szót, a dalt. Igen, ez Ő!
Koncert alatt nem volt szabad fotózni, ezt kérte a művész. Na, de ezt kárpótolta, hogy utána türelmesen odaállt mindenki mellé, majd dedikált is.
Sikerült kitalálni, mi legyen az ajándék: miközben várt az autogramra, izgatottan szorongatta a reklámszatyrot, benne egy literes üvegben házi kisüsti lapult. Saját főzés, benne van, aminek benne kell lenni, ilyet nem kapni a szupermarketekben. 
A lámpaláztól remegett a keze, amikor sorra kerülve egy ősrégi bakelitlemez borítóját tolta aláírásra, közben a szatyorból megpróbálta előhalászni az üveget. Addig ügyetlenkedett, míg odakoccantotta a fémasztal sarkához. Hiába fedte azt vékony terítő, abban a pillanatban orrbavágó kisüstiszag lepte el a termet! A pálinka nagyrésze még a szatyorba csorgott, de éppen elég kifolyt az asztalra, hogy mindent ellepjen... Szerencse, hogy a lemezborítóra addigra rákerült a felbecsülhetetlen eszmei értékű aláírás, sűrű bocsánatkérés közben felkapta és dadogó magyarázkodás mellett, égő arccal elsompolygott. Azóta nem vette elő azt a lemezt, mert már nem csak a számára kedves dalok áradnak belőle, hanem a rosszemlékű pálinkaszag is. 
                                                                           (Illusztráció)

2016. november 4., péntek

Dologidő, gyászhuszár

Temetés.
Gyász.
Gyászhuszárok. Őket kevéssé érinti meg a gyász, ki tudja már hanyadik sírt nyitják - zárják ma, a héten, ebben a hónapban.
Nem érezhetnek együtt mindenkivel.
Nem is éreznek. Dolgoznak.
Az egyenruhájuk legalább divatos: nagy divat manapság a térdben megszaggatott nadrág. 
Fényesedik a lapát. Közben, mintegy a gyászének aláfestéseként, felcsendül egyikük mobiltelefonja (igaz, más ritmusban). Megáll a lapát, elhárítja a hívást, hiszen mégiscsak, na. Újra nekifeszül. 
Hordják a koszorúkat. A szomszédos síron át rövidebb az út, úgy is elhanyagolt. Az utakat meg különben is elállják a népek. 
Végeznek. A népek már sorba állnak részvétet nyilvánítani. Már vissza lehet hívni a kinyomott telefonálót: bocsi, elfoglalt voltam. Haláli ez a hajtás.
                                                                (Fotó: Török Zsolt)
 

2016. október 31., hétfő

"Hogy vagytok, öreg?"

Rémisztő, hogy már megint...
Két hete voltam kint az Alfer (Albert Ferenc) sírjánál, így halottak napjára közeledve és most is - mint mindig, ha néha kimegyek - csak csóváltam a fejem... Már lassan nyolc éve. Sosem felejtem el azt a nyomasztó csendet, ami akkor reggel a szerkesztőségben fogadott, amikor az Alfer asztalán már csak egy gyertya égett.
Aztán Oszi bácsi (Tuduka Oszkár) jellegzetes ballonkabátos alakja szállt fel a szerkesztőség előtt az utolsó villamosára tavaly,  miután megírt még egy alapos koncert- tudósítást,  a legjobb részeket pedig el is dúdolta nekünk.
És most megint.
Budapesten ért a hír, egy nagy örömet okozó előadás után. "Remélem, az üzenetet csak az előadás után nézed meg", írta a rossz hír hozója és mennyire igaza volt, hiszen a világ megint kicsit más lett. 
Szántó Sanyi sem volt kivétel, ő is azonnal úgy kezelt a szerkesztőségbe kerülésemkor, mintha mindig is kollégák lettünk volna. "Azért kerültél ide, mert itt a helyed" - most is hallom a hangját. Aztán, mikor a Kanonok sorról a mostani székhelyre költöztünk, vagy öt-hat évig nem csak egymás mellett volt az íróasztalunk, de szemben is ültünk egymással. Ez a mindig egymás szeme előtti idő már eleve önmagában rejt egyfajta bizalmas, baráti viszonyt, de ahogy az egy igazi "Faterhez" (a minden kolléga Faterjéhez) illik, mindig érdeklődött a családról, mindig érdekelte a lányom, a fiam sorsa. Aztán ritkultak a találkozások, de az érdeklődő nem változott. "És kézcsókom a kedves feleségednek" - ezt sosem felejtette el...
Ha szolgálatos volt és valami anyagot várt tőlem, felhívott: jó lesz az, Csabikám, csak nyugodtan, ráérünk és fotót is küldj, ha van."
Már megint ez a nyomasztó csend.
Már megint kevesebben egy barát-kollégával. 
Aznap fogtunk kezet utoljára, amikor a fentebb említett látogatást megejtettem a biharpüspöki temetőben, közös barátunknál.
Ha tehette volna, meggyőződésem, hogy tőlem az úriember Szántó Sándor, a Fater így köszönt volna el az elmúlt pénteken: "Hogy vagytok, öreg? Jól? Na, az a fontos. És ne felejtsd el átadni kézcsókom a feleségednek!" 
                                            Szántó Sándor (1941 - 2016)
 

2016. október 14., péntek

"Micsoda rabság: A Gépszabadság!"

Az évek során bizony jelentek meg olyan véleményanyagaim, melyek némelyekből heves indulatokat váltottak ki, eladdig, hogy a szavakat érezhetően válogatva próbáltak legorombítani vagy éppen lekommunistáztak. Ami utóbbit illeti, bár jócskán éltem már az illető korban, sosem voltam még párttag sem. Jól tudjuk azt is, akkoriban még a párttagság sem jelentett egyet az eszmei azonosulással, de ez manapság nem zavarja azokat, akik összemossák a kettőt. Teszik ezt saját érveik alátámasztására, hasonulva így valójában az általuk ostorozottakhoz. 
Ezzel most újra kiverhettem pár biztosítékot, de a "villanyszerelésnek" még nincs vége. 
Amiről most szólni akarok, az összefüggésben van a fentiekkel, lényege pedig, hogy azok az írásművek állják ki szerintem az idő próbáját, melyek mindenkihez szólnak. Most nem fedeztem fel a meleg vizet, még azt hozzátéve sem, hogy az előbbi megállapítással együtt jár: az ilyen szövegek sikere abban áll, hogy ha mindenkihez szólnak, mindenki a saját szája íze szerint magyarázhatja azokat. A minap olvastam egy véleményt, melynek szerzője a közismert, Kossuth-díjas szöveg- és dalszerző, Kovács Ákos Gépszabadság című szerzeményének sorait idézi, nem nehéz kitalálni, hogy a Népszabadság című magyarországi napilap "felfüggesztése" kapcsán: "A kép-gép ontja a képeket / Hogy ne értse senki a lényeget / Hogy fel ne fogják, hogy ne tudhassák, / Micsoda rabság: / A Gépszabadság!" E sorokat magukénak érezhetik, akik tapsolnak a Kádár-korszakban alapított lap megszüntetésének, de azok is, akik szerint ez a lap már rég nem az a lap és a sajtószabadság elleni merényletről van szó "egy új gépkorszakban". Újra és újra kell idézzem magamtól (elnézést érte), amit már többször leírtam: nem arról beszélünk, amiről szó van. Így volt /van ez migránsügyben, népszavazásügyben, Népszabadság-ügyben és még ki tudja, mi mindenben is. "Amiről nem tudnak, az nem is létezik / Aki gépellenes, azt úgyis szétszedik", írja-énekli Ákos. Butítás, hergelés, ellenségkeresés, miközben éppen annak a csapdájába lépünk, amit megbélyegzünk.
                                  (Kép Ákos: Gépszabadság című klipjéből)

2016. október 5., szerda

Ajánlat törvényjavaslatra

A törvényhozók és egyéb politikusok szokták hangoztatni: azok a jó törvények és szabályozók, melyeknek kezdeményezése "alulról jön", ezért nagyon fontos a kapcsolattartás a lakossággal. Nos, mélyebb értelmezésekbe most nem menjünk bele ennek kapcsán, maradjunk annyiban, hogy én "elég alul" érzem magam ahhoz, hogy ajánlatot tegyek egy törvényjavaslatra. Ezt annál is inkább bátran teszem, mert tapasztalatom szerint akár nemzetközi szinten is nagy igény van a munkaszüneti ünnepnapokra. Nem titkolom: az ötlet a minapi magyarországi népszavazás után jött, de ne ragadjunk le ennél az egy eseménynél és légiesítsük is a határokat olyannyira, hogy EU-s szavazás esetén vonjuk be az egész földrészt (ha már belevágtam...). Ha kellően felcsigáztam az érdeklődést, hát íme a javaslat lényege: minden népszavazás, választás és bármilyen voksolás utáni nap legyen munkaszüneti ünnepnap (lényeges a "munkaszüneti", mert van ugye olyan ünnep, amikor azért be kell menni dolgozni). Indoklás: az urnazárásokat követően minden érdekelt fél a maga győzelméről beszél, akár kevesebb, akár több szavazatot kapott, akár az igen, akár a nem a több, akár kisebb a százalék, akár nagyobb. Ennek következtében tehát minden tábor szavazóbázisának oka van az örömre, de azoknak is, akik érvénytelenül szavaztak vagy éppen részt sem vettek, hiszen az ő magatartásukat is jól meg lehet magyarázni, mármint mindenki a maga javára. Tehát a mindenkori voksolások utáni hétfő (hiszen általában vasárnap vannak a szavazások, de a nap végül is nem sarkalatos tényező) munkaszüneti nap lenne. Így könnyebben elviselnék az emberek a rájuk zúduló politikát és tudnák azt is, hogy valami kedvező biztosan következik az urnazárások után.  

2016. szeptember 5., hétfő

A megoldás ideát

Olvasom, Románia lakossága csak az elmúlt esztendőben mintegy 111 ezerrel csökkent, a negatív természetes szaporulat mellett leginkább a kivándorlás miatt. Az említett szám, hogy érzékletes legyen, annyi, mint Csíkszereda, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy lakossága összesen. 
A minap egy barátom látogatott haza a nem túl távoli nyugatról, szabadságolni. Rendes, csendes, dolgos fiatalember. Évekkel ezelőtt, amikor még itthon dolgozott, inkább a kevés fizetés volt jellemző az ő munkahelyére is, mint a megbecsülés. Megunta, elment családostul. Halk-szavúsága nem változott, például nem dicsekszik azzal a gépkocsival sem, mely lehet, nem számít a legmodernebbnek a Lajtán túl, de magam például évekig kellene keressek rá, úgy, hogy közben nem költenék másra... Mit mondhattam volna neki? Poénnak számít ilyen esetekben, hogy "ha mind elmegyünk, nektek nem lesz hova hazajönni", de nem éreztem helyénvalónak, hiszen az a korosztály, melynek tagja, bár szereti a szülőföldjét, nem érzi a viszont-szeretetet. Fülembe csengenek, így a helyhatósági és parlamenti választások közti félidőben, a mindenféle nyári eseményeken románul és magyarul egyaránt hallott beszédek, szónoklatok értékekről, megmaradásról. Közben meg mennek el a tíz- és százezrek, mert úgy látják: nem csak az igazság, de a boldogulás útja is odaát van. 
Mi pedig, ideát továbbra is várjuk a megígért jövőt. 

2016. augusztus 21., vasárnap

Villanófény

Kék a kökény, recece...
Magyarnóta, népdal, műdal diszkóritmusban. Vagy miben. Kell a népnek, nem tudják megunni. 
Nagy biznisz: kevés befektetés (legalábbis a koncertezés), nagy kaszálás.
Siker. Pénz. Csillogás. (Apropó, KFT)
A művésznő egyet jobbra - egyet balra, egy órán keresztül. Frizurája leginkább egy jó adag vattacukorra hasonlít (ezt nem én állapítottam meg). 
A művész úr jópofa. Hallhatóan tudna ő virtuózabb is lenni, de ebben van a lé.
Koncert vége.
Rajongás.
Fotózkodás.
Bolti mosoly.
Sorállás.
Villognak az okostelefonok. Kicsi, nagy, idős, fiatal pózol.
Az utolsókra kerül a sor. Ölelkezés, mosolygás. Vaku, pislogás. Namégegyszer.
Megvan.
Gyorsan tömörülés a telefon körül: lássuk, hogyan sikerült?!
A sztárokról hirtelen megfeledkezik mindenki, a fotók a fontosak: jók-e, mehetnek-e a fészbukra?
Vattacukros meg Jópofa még állnak egy darabig tanácstalanul. Rájuk sem hederít már senki. Összenéznek, vállat vonnak, megfordulnak. Indulnak be, a színpad mögötti sötétbe. Ott  a kocsi. A számla már rendezve. 
Lehet indulni a következő rajongókhoz. 

2016. augusztus 16., kedd

Lényeg a részletekben

Három nap alatt három olyan élmény ért, melyek így utólag összekapcsolva igen elgondolkodtatóak. Elöljáróban leszögezem: nincs szándékomban állást foglalni az úgynevezett menekültügyben (nem mintha nem lenne véleményem), de most erre vonatkozóan is "kampányidőszak" van (lásd. a "Tudta?"-dömpinget), s mint ilyenkor (is) lenni szokott, valójában nem arról van szó, amiről beszélnek. Nem ezekben a hetekben, hónapokban alakult ki a véleményem: ha különböző kultúrájú, hagyományú, életvitelű kisebb-nagyobb embertömegeket összebútoroznak, abból mindig baj van. Ami nem azt jelenti, hogy nem kell segiteni, elfogadni a másikat.
No, de vissza az élményekhez.
Pár napja volt alkalmam egy magyarországi szabadstrandon tölteni pár órát. A napozók között egyszer feltűnt egy úgynevezett muszlim fürdőruhás fiatal hölgy. Ez a "fürdőruha" a mienkhez hasonló anyagból készül, ám az arc, a kéz és a lábfej kivételével mindent takar (a kép illusztráció). A lány így gázolt bele a Tiszába, úszkált, pancsolt, mint mások. Úgy tűnt, senki sem érezte feszélyezve magát, sem ő nem zavarta a hagyományos bikinis-dresszes többieket, őt sem zavarta a pucér testrészek látványa.
Másik nap este néztem a riói közvetítésben a 85 kg-os Lőrincz Viktor birkózó bronzmeccsét. Az is megérne egy misét, amilyen körülmények között vesztett, de én akkor néztem nagyot, amikor megláttam, milyen zászlóval szurkoltak ellenfelének, a német Denis Kudlának rajongói: a német fekete-piros-sárga piros részébe belekombinálták a török holdsarlót és csillagot. Nyilvánvaló, hogy németesedett
törökökről van szó, ám az, hogy ezt meglépték, szerintem már túlmutat a jópofaságon és ötletességen.
A harmadik: a napokban egy hosszabb ideje Belgiumban dolgozó hölgy ismerősöm mesélte: ügyes-bajos dolgát intézte mostani lakhelyén, a tisztviselő egy kitöltött űrlapot szemlélve, látva azon lánykori és mostani nevét, megkérdezte, hogy mi volt a neve közben? Pár másodpercig egymásra meredtek, nem értve, hogy mit nem ért a másik. Az ügyintéző megismételte: hogy hívták közben? Mi közben? Hát lánykori és mostani neve közben, mert csak nem azt akarja mondani, hogy már több mint két évtizede ugyanazzal a férfival lakik, és mindkét gyerekének ugyanaz az apja!? Ismerősöm kiábrándító választ adott az EU szívében dolgozónak: de!
Látszólag különálló sztorik, de mint lenni szokott, a lényeg a részletekben rejtőzik.
És sokszor nem is arról beszélünk, amiről szó van.
De ezt már mondtam.

2016. augusztus 12., péntek

Amikor mindenki szórakozik

Bambulva nézelődöm a falunapi forgatagban. 
Felváltva dübörög a mulatós meg a dübb-dübb zene. 
A színpadtól nem messze egy kislányra leszek figyelmes, az egyszerűség kedvéért nevezzük Szamantácskának. Legtöbb 3 évesnek nézem, ám korát meghazudtoló tempóban tekergeti csípőjét a ritmusra, időnként kezével segíti a rögtönzött koreográfiát, meg-meglibbentve világoskék-rózsaszín színkombinációjú, csipkével bőkezűen meghintett 
estélyijét. A tánc nem akadályozza abban, hogy közben megállás nélkül szotyolázzon, a maghajat kecses ívben köpi a flaszterre. A látvány tettre serkenti az (vélhetően) édesanyát, az egyszerűség kedvéért nevezzük Izaurának, aki maga is szinte gyermekszámba megy még. Hiába na, a szülői büszkeség. Előkapja okostelefonját (nem is valami ósdi jószágot!) és azon mód videózni kezdi a produkciót. Lám, lám, nem hiába mondják, hogy a példaadás a legjobb nevelési módszer, milyen ügyes a gyerek. A családban azonban nem Szamantácska tűnik az egyetlen gyereknek, ott van egy kislegény is, nevezzük az egyszerűség kedvéért Szulejmánkának, aki megirigyelhette a tőle alig idősebb nővére sikerét, ő is be akar kerülni a home-videóba. A tettek mezejére lép, egy kék, zöld és piros fényekkel villogó műanyag karddal hadonászva társul be a produkcióba, az anyuka és az egybesírült rokonság nagy örömére, utóbbiak tapssal erősítenek a zene ritmusára, egyszersmind örömünnepet ülve (állva). 
Belefeledkeztem magam is a látványba. 
Olyannyira, hogy csak befejezése után vettem észre: mindez olyannyira lekötött, észre sem vettem, hogy az orrom előtti videózás "szórásában" benne voltam. Képzelem, amikor otthon visszanézik a felvételt és jól szórakoznak majd azon a szakállas fickón, aki szájtátva bámul ott hátul... 
Sosem tudja az ember, hol leselkedik rá a népszerűség. 
                                             Sokfélék, sokszínűek vagyunk...

2016. augusztus 5., péntek

A pokémonok köztünk járnak

A napokban olvastam egy érdekes tanulmányt, mely a mobiletelefonos Pokémon Go játék körül kialakult őrületet próbálja "átvilágítani", érdekes összefüggésekre mutatva rá. A játékot szeretők, ugye, javára írják, hogy ez egy egyszerű játék, nem kell többet belemagyarázni, ezen kívül legalább kimozdítja kedvelőit a számítógép és a szoba fogságából a szabadba. Ellenzői szerint az egész egy hülyeség, az agyhalál melegágya, világuralomra törő hatalmak újabb cselvetése. A tanulmány szerzője szerint utóbbi tábor tagjai egyszerűen nem is értik a játék mechanizmusát, ám nem akarnak kimaradni az azt övező őrületből, ezért inkább a gyűlöletet választják, ennek pedig hangot is adnak, úgy állítva be az egészet, hogy ők a "józanabbik" csoport tagjai, véleménnyel rendelkező, az átlagból kiemelkedő egyéniségek. Persze, magával a tanulmánnyal, illetve az általa hivatkozási alapnak megemlített kísérletekkel is lehet vitatkozni. 
Magam nem a Pokémon Góról akarok szót ejteni, hanem az oldalvizén megállapítottakról, kiterjesztve azt például egy másik "őrületre", a fészbukozásra is. A közösségi oldal kitalálói minden bizonnyal nem sejtették előre, milyen irány(ok)ba fog fejlődni találmányuk, hogy viharos sebességgel sokak számára a társadalmi-közösségi élet egyik, ha nem a fő színterévé változik. Ahol bárki bemutathatja sikerességét, boldogságát, okosságát, úgy, hogy jóval sikeresebbnek, boldogabbnak, okosabbnak tűnjön egyrészt másoknál, másrészt sokszor a valóságnál is. Ahol az átlagból, a szürkéből kiemelkedőnek tűnhet, miközben sokszor megszűnnek a normális emberi kapcsolatai vagy ítélőképessége. Például az utcán nem is köszön annak, akinek lájkolja fotóit, vagy olyan képet tesz közzé magáról, melyet idegenek előtt nem vállalna fel, nem mérve fel azt, hogy nem csak azok látják azt, akiknek szánja. Tapasztalatok igazolják: megszűnni látszik az a hagyományos emberi kapcsolat is, amikor valami hiányosságra, hibára jószándékúan felhívtuk a figyelmet, kérve, javasolva a korrigálást. Ma már inkább az dívik, hogy lefényképezzük, világgá harsogjuk, éreztetve: "azok" idióták, de "mi" észrevesszük, megmutatjuk és elhatárolódunk. Menetrendszerűen érkezik a kommentek serege, melyek természetesen ugyancsak elhatárolódnak, bírálnak. A lényeg: mi nem ők vagyunk, hiszen ők a szürke (buta, tehetetlen, tehetségtelen, igény szerint akár korrupt, nemzetáruló, stb.) tömeg, a másik oldalon meg ott vagyunk mi, akik állják a sarat. 
A lényeg: kitűnni, feltűnni, jobbnak tűnni. 
Tűnni. 
Úgy is mondhatnám: a pokémonok köztünk járnak. 

2016. július 25., hétfő

Falunapi termőtalaj

Az élmények kiapadhatatlan forrásai a falunapok.
Állunk az emlékmű előtt. A hőségben, aki tud, árnyékba menekül, de még ott is tikkasztó.
Idősebb úriember keveredik mellém. Mustrál, majd látszik, felismer.
- Azt írja meg, hogy XY (az alpolgármester) nem tisztelte meg jelenlétével a falunapunkat - adja máris a tanácsot, meg az infót. 
A nevezett elöljáró egyébként valóban nincs jelen, hivatalos úton tartózkodik külföldön, de ezt informátorom valószínűleg nem tudja.
- Biztos dolga van, válaszolom.
- Igen, hajszolja a magánvagyont! - jelenti ki ellentmondást nem tűrően a hallhatóan indulatba jött informátor. Szóhasználatából azért már tudnak némi következtetést levonni a "vájt fülűek"...
Közben a világháborús emlékműnél a szokásos beszédek mennek: emlékezni kötelességünk, ők áldozatok voltak, a nemzet hívó szavára indultak, stb., stb. Senki nem beszél sokat, ennyi előnye van legalább annak, hogy nagy melegben ők állnak a napon.
Informátor úr adott pillanatban fülemhez hajol és suttogva (mégis csak ünnepségen vagyunk) okít"Tudja meg, aki nem becsüli a múltját, annak nincs jövője." 
Na, ezt jó tudnom. 
Nem kéri, hogy ezt is írjam meg. 
Egyébként ezek szerint nem először vesz részt ilyen ünnepségen és az elhintett mag termékeny talajra hullott. 
 Közben a szónokok helyét lelkész vette át, aki a Miatyánkkal lezárt áhítatot tartott. Miközben a pap ellépdelt a mikrofontól, a hallgatóság megtapsolta. 
Mint már mondtam, nagy volt a hőség. Szinte az agyunkra ment.