Míg nincs baj, addig nincs baj – tartja a népi mondás. Így van ez azokkal is, akik éppen hogy csak kapaszkodnak a szociális háló ága-bogaiba. Egy kis faluba való ismerősöm évtizedekig dolgozott a megyeszékhely gyáraiban, de a leépítések útilaput kötöttek a talpára. Abban a korban van, amikor már nem kell a munkaadóknak, ennek ellenére nem ül karba tett kézzel, és bár jövedelme nincs, a háztájiban megtermeli az asztalra valót. Beteges is, ám maga magától nem fizeti a betegbiztosítást, nincs is miből, örül ha él, és nem szorul mások alamizsnájára. Sőt, semmilyen segélyre sem – és erre büszke is, ellentétben azokkal, akik csak abból élnek (nála sokkal jobban). A baj azonban inkább előbb, mint utóbb bekövetkezik: egy éjszaka érte jött a mentő. A kórház sürgősségi osztályán ellátták, de mivel nem volt érvényes biztosítása, sem pénze, szélnek is eresztették. Mindenki törvényesen járt el, nincs is panasz sem a mentősökre, sem az orvosokra. Most éldegél tovább csendesen, betegesen, várva a nyugdíjkorhatárt, ami majd nem csak jövedelemhez, de kórházi ellátáshoz is juttatja. Reménykedik, hogy megéri, a becsületes munkával eltöltött hosszú évek után, és nem esik ki a szociális (pók)hálóból, ami valójában most nem is tartja. Hiszen most akár meg is halhat úgy, hogy közben – a törvény betűje szerint – minden rendben van.
(Illusztráció: omniplan.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése