2015. november 27., péntek

A messziről jött ember

A messziről, nagyon messziről jött embert mindenki ismerte a kicsi faluban. Nem volt nehéz felismerni, ránézésre is elütött a helyben lakóktól. Ahogyan a szólás is tartja, ő bármit mondhatott volna magáról, de nem mondott csak azt, ami igaz volt. A kicsi faluban ezért is tartották igaz embernek. Bár csak kevesen értettek vele szót, sokakkal volt egymásnak mondanivalójuk. 
Az öreggel is, aki a korán érkező szürkületben a csordát várta. Ült a kapuban a lócán, ahol minden este, és ahol hétvégén a világ dolgait szokták megbeszélni a szomszédokkal, és várt. A messziről jött ember, aki éppen arra baktatott, odaült mellé. 
Együtt várták a csordát. 
Közben beszélgettek. 
Ki tudja hogyan? Hiszen a messziről jött saját anyanyelve mellett tudott ugyan világnyelveket, ám az öreg csak saját anyanyelvét tudta, még az országét is csak botladozva, nem is igen volt szüksége rá. De beszélgettek, erről árulkodtak gesztusaik is. Lehet, nem is ugyanarról a témáról magyaráztak egymásnak, de ez láthatóan egyiküket sem zavarta, mindenki békésen elmondta a magáét. 
És közben várták a csordát. 
Miközben az állatok hazafelé kolompoltak a mezőről, egy messzi városban a messziről jötthöz hasonlatos emberek magukat sem kímélve pusztítottak. Pedig ők értették egymást is, meg az általuk halálra ítéltek nyelvét is. Mégsem beszéltek egy nyelven. 
Igazából nem is voltak hasonlóak a messziről jött emberhez. 
Igazából senkire nem is hasonlítottak, csak önmagukhoz. 
Az öreg ezért nem is félt az ő messziről jött emberétől. Tudta, hogy inkább hasonlít az rá, akinek alig érti a nyelvét, mint azokhoz, akiknek értené a beszédét.  

                                                                            (Illusztráció: blog.xfree.hu)

2015. november 16., hétfő

...és csak száll a cementpor

Nyugdíjas lévén már volt ideje naponta tenni egy sétát, olyan egészségügyi célzattal, nem kellett reggelente munkába sietnie. Olykor kolléga is akadt a nézelődéshez, meg a világ dolgainak megvitatásához. Most éppen megszokott útvonaláról eltérve volt kénytelen bandukolni, ugyanis az utca túloldalán járdát öntetett a "községháza". 
Az előző napok eredményét vizsgálgatva, a sokat tapasztaltak biztonságával állapította meg, maga elé mormolva "Nem fog ez sokáig tartani, a munkások biztos kilopták belőle a cementet. Felporlik, nem adok neki egy évet. Én a körmükre néznék, az már biztos." 
Közeledve a pár száz méterrel odébb dolgozó munkásokhoz, eltűnődött, itt lenne az ideje a kertkapu elkorhadt gerendáinak helyére bebetonozni a régen "megszerzett" vascsöveket. Oda is ment a munkavezetőhöz, még kacsintott is a kérdéshez: 
- Mester, nincs egy kis "eladó" cementjük? 
- De van, 20 lej zsákja, mennyit kér? - jött a válasz, amit hirtelen nem tudott mire vélni. 
- De hisz annyi a lerakatban is, mondta értetlenkedve. 
- Miért, mit gondolt, mi mennyiért vesszük? - kacsintott vissza a munkavezető. 
Dühösen legyintett: micsoda élhetetlen emberek vannak?! 
                                                                                    (Illusztráció)

2015. november 9., hétfő

Requiem eltűnt mosolyunkért

A napokban több ismerősömmel is arról beszélgettünk, hogyan lehet védekezni az elharapódzó "szabadság" ellen, amikor bárki bárkiről bármit mondhat büntetlenül, okoskodhat, hőzönghet, mert "demokrácia van". E sorok gépelése előtt éppen egy "tudósítást" olvastam ismeretlen szerzőtől (!) a világhálón egy olyan eseményről, melyen magam is ott voltam és tanúsíthatom, a leírtaknak vajmi kevés közük van a történtekhez, annál több a manipulálási szándékhoz. Csak nézek magam elé és tűnődömérzik-e felelősségüket azok, akik MI és TI táborokra osztották az embereket?; akik egykori mosolyunkat egymást fürkésző tekintetekre változtatták?; akik állandó forradalmi hangulatot szuggerálva feszültségben tartanak?; akik ugyanazokat a populista szövegpaneleket szajkózva nézik nyájnak a népet?; akik áltevékenységekkel keltik fontos közéleti szereplők benyomását? 
A fentebb említett beszélgetések végén megállapítottuk: nem látjuk, hogyan lehet ebből az információk és álinformációk alkotta katyvaszból kijutni, ám reméljük, hogy a hangoskodók tábora a kisebb, az okosabb ebben az esetben is enged, vagyis inkább hallgat, nem akarván összekeveredni. 
A baj csak az, hogy közben múlik az életünk. 
Az elvesztegetett évekért ki vállal felelősséget? 
                                                                          (Illusztráció: portfolio.hu)