Mielőtt megsokasodnak a néhai barátok

A minap mutatta be az érmihályfalvi Móka színjátszó csoport legújabb műsorát. Lehetne arról értekezni, hogy a társulat ismét olyan minőségű, ötletekkel teli produkciót tett a színpadra, mely túlmutat az amatőr jelzőn, de inkább arról ejtek szót, hogy helyi, városukban élő költők verseit tárták a közönség elé. A hangsúlyt ezúttal az "élő"-re tenném: a szerzők a színpadon, egy elképzelt kávéházban ülve hallgathatták soraikat az őket is jól látó közönséggel együtt. Saját gondolataik, érzéseik viszont-hallásának öröme mellett bizonyára eltöltötte őket, ha csak ideig-óráig is, a megbecsültség kellemes érzése is, tűnődtem műsor közben, és ez indította el a gondolatokat. Hogy mennyire becsüljük meg nem csak családtagjainkat, barátainkat addig, míg körülöttünk vannak, de azokat is, akik kisebb-nagyobb mértékben építik közösségünket szóval, rímmel, hanggal, ecsettel, vésővel. Ha nem is ültetjük őket színpadra, de érezhetik-e, hogy becsüljük őket? Még életükben. Mert utána már lehet emléktáblát, meg szobrot állítani, lehet koszorúzni orrvérzésig, lehet emlékműsorokat szervezni, ami dicséretes, de az illetőnek már vajmi keveset ér. Az életmű megítélésére pedig sok esetben ráteszi kezét a politika, meg a ki tudja milyen érdek. Kedvező széljárásban megszaporodnak a hiteles emlékeire hirtelen rábukkanó kortárs szemtanúk, az egykori barátok. A tudomány mai állása szerint pedig az elhunyt nem tud visszaszólni: addig is szerethettetek volna, míg éltem!

                                                                                              (Illusztráció: bulvaros.hu)