Fel a kalappal

Az 1950-es években sokan telepedtek ki az ígéret földjére azok közül, akik túlélték, hogy a második világháborúban ki akarták irtani fajtájukat. Aztán, amikor már látogatóba visszajöhettek szülőföldjükre, az egykori jószomszédoknak (mert bárki bármit mond ma, akkor bizony jellemzően jó szomszédok voltak) sok furcsát meséltek az "ámerikai" életről. Például hitetlenkedve hallgatták a honiak, hogy az Óperencián túl jól teszi, aki állandóan zárva tartja a lakását, mert egykönnyen kipakolják hívatlan látogatók. Sőt, világos nappal a nyílt utcán letépik az emberről a nyakláncot, elrohannak kézitáskájával. Ma már mi is messze vagyunk attól, amikor például faluhelyen elég volt az ajtó előtt keresztbe tenni a seprűt, és mindenki tudta: a háziak házon kívül vannak, és senki nem lépte át a küszöböt. Ahogyan az lenni szokott, a rossz dolgok inkább előbb, mint utóbb "begyűrűznek" hozzánk. Egy ismerősömmel történt, hogy miközben az utcán ballagott, egy mellette elrohanó fiatal kikapta kezéből a retiküljét. A hölgy nem vesztette el lélekjelenlétét, és félig tréfásan, félig szomorúan szólt utána: rossz vásárt csinált, mert a kiszolgált táskában ő sem talált semmit indulás előtt, pedig alaposan kiforgatta. Erre a fiatal megállt, sőt, vissza is adta a kézitáskát, majd, miközben már szinte barátságot kötöttek, elmondta, hogy ő biza jobb fogásra számított, látván a sétáló hölgy fején a kalapot, ami a gazdagság képzetét keltette benne. Mondhatnám azt is a fentiek alapján, hogy olyan kalappal köszönünk, amilyen van. Ami a szebb időket idézi. Amikor Amerika még messze volt. 

                                                                                                              (Illusztráció: e-etikett.hu)