Mese a szegény ember tehenéről

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy falu. A falu legszélső házában lakó szegény ember egy reggelen arra ébredt, hogy a pajtából szőrén-szálán eltűnt a tehene. Csodálkozott erősen a szegény ember, hogyan történhetett meg, hogy ő egy mukkot sem vett észre az egészből, talán bizony ufók látogatták meg?! Aztán teltek múltak a napok, és a szegény ember hírét vette, hogy mások is jártak hasonlóan, sőt, nem csak az ő falujában, de a környéken is. Gondolta, elmegy a perzekútorhoz, hogy ugyanbiza tenni kellene valamit, hátha mégse földönkívüliek, hanem nagyon is földiek űzik a csúfságot, meg aztán a lábasjószág mégse egy fabatka, amit gatyája korcába rejt az ember. A perzekútor egyebet nem tett, csak megcsóválta a fejét, igaz, azt nagyon szolgálatkészen. Erre a szegény ember összeszövetkezett más szegény emberekkel, és lesben állva megfigyelték a tolvajokat, el is jutva egy már messzebbi faluba, és uramfia, mit láttak? Hát bizony azt, hogy állataikat nagy szakértelemmel arra szánják, amire ők is akarták: levágták. A körülményekből arra is következtettek, bár nem voltak nyomozó szakemberek, hogy a hevenyészett mészárszékre nemigen adta pecsétjét a járásbíró, meg dézsmát sem igen szed utána senki. Elszörnyedve látták olyan jámbor állatok csontvázait is, melyeket mifelénk csak házőrzésre, meg csorda körüli csaholásra tartanak, evésre csak a messzi kínai császár udvarában. Ám a szegény emberek csapata hiába instanciázott, senki füle botját sem mozdította a nagyurak közül, és ebből azt értették, hogy ne is nagyon pellengérezzék magukat, nehogy végül ők kerüljenek kalodába. Így történt, hogy mesévé vált a történet, és aki nem hiszi, már talán az sem tudna azóta utána járni.

                                                                              (Illusztráció: canadahun.com)