"Egy csoda volt", mondták el kedden többen is több helyen, amikor felelevenítették 1956. október 23., majd az azt követő napok magyarországi, annak kapcsán határon túli eseményeit. Az ellenben nem lenne csoda, ha az akkoriak, ha valami csoda folytán látnák a mai közállapotokat a határon innen és túl, megrökönyödnének: mit csinálnak ezek?! Ezért vállalták a halált is akár?! Hogy rájuk hivatkozva szakadjanak pártokra, kiabáljanak egymásra mindent, hülyítsék, butítsák, hergeljék, uszítsák a jónépet. Mert ma már mindenki emlékezik, fejet hajt, koszorúz, mindenki mindent és bármit mondhat, hiszen demokrácia meg szabadság van.
Mondom: demokrácia meg szabadság.
Az újabb nagyotmondó-verseny láttán, hallatán (azt nem mondom hogy olvastán, mert annyira nem vagyok elvetemült, hogy mindenki okosságait elolvassam, meg mit is tudnak még mondani?!) jutott eszembe az első tudósításom október 23-i megemlékezésről, Érmihályfalváról, mely egyben Bihar megyében is az első volt. Akinek mutattam az alább olvasható, saját archívumomból előbányászott cikkemet, rácsodálkozott: nem előbb kezdődött? Bizony nem. Azt nem mondom, hogy korábban nem lehetett szó bárhol, bármilyen rendezvényen az '56-os eseményekről, annak résztvevőiről, de szervezettem október 23-án ez volt az első megemlékezés, és Érmihályfalván. Ami mondjuk érthető is, tekintettel az Érmihályfalvi Csoportra. Hogy miért vagyok ebben olyan biztos? Mert emlékszem, szerkesztőim milyen lelkesedéssel fogadták a rendezvény hírét, s bízták rám, az akkor még külmunkatársra a tudósítás megírását. Mint látszik, ez 2000-ben volt, amikor a lap még "régi formáját" mutatta (több tekintetben is), az október 25-i lapszám 8 oldalból állt és 3000 lejbe került (majd 2005. július 1-től "vágtunk le" négy nullát, megteremtve az "erős lejt").
Akkor 44 évvel voltunk a történések után és ma is emlékszem, amikor Báthori Ferenc tanár úr felvetette a rendezvény megszervezésének ötletét. Hogy mi és miként zajlott, az itt aztán elolvasható. Látható, hogy nem volt annyi szervezet, meg egyesület, meg alapítvány, mint manapság (és nem csak Érmihályfalván), ellenben még nem érett meg az idő a közösség alapos megosztásra. Bár, így utólag, 18 év távlatából visszanézve már látom, az első komoly lépések már megtörténtek rá és talán csak nem akartuk látni, vagy nem akartuk elhinni, hogy megtörténhet, ami megtörtént.
A tudósításban szereplők, a tanárnő kivételével, már sajnos nincsenek közöttünk... A felvetés a koncepciós perek elítéltjeinek rehabilitációjáról mit sem vesztett időszerűségéből. A történtek feldolgozására ellenben sokan, több módon vállalkoztak, már nincs hiány tanulmányokból, véleményekből.
Anélkül, hogy bármilyen párhuzamra vetemednék az '56-osokkal, biztos vagyok benne, hogy ahogyan ők, a 18 évvel ezelőtti önmagunk is csak állnánk a mai állapotok láttán és dörzsölnénk a szemünket. Talán csak egy mondatot írnék le újra, jelen időben: A Magyarországon történtek hozzánk is kisugároznak, fényük és gyászuk egyaránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése