Ellapátolt a kenukirály

Annak idején, amikor még csak egyetlen tévécsatorna volt - és az is fekete-fehér, te jó ég?! - mindig kiemelt figyelem kísérte a sportközvetítéseket. Ültünk apámmal a tévé előtt, és szinte mindent néztünk, ami sport. Így "égtek belém" már kicsi legényként a különféle sportágak szabályai, valahogy egyszer csak tudtam például, mi a les a fociban, hogyan számolják a pontokat a teniszben, de azt is, hogy hol vannak a legfontosabb síversenyek a világban (máig nem volt síléc a lábamon). Ezzel együtt persze a nagy sportversenyek, nagy sportolók nevei is rögzültek. Máig előttem van, ahogyan az 1980-as moszkvai olimpián vártuk a tuti aranyérmet a kenus Wichmann Tamástól 1000 méteren, aki olyan esélyes volt, mint ide Lacháza. Ma is látom magam előtt a fekete-fehér képernyőt, ahogy a Wichmann egyre jobban marad lefelé a mezőnytől, már nem is fért bele a kamera látószögébe... Értetlenül néztünk, én akkor 15 éves voltam, egyszerűen nem értettem. 

Kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, 37-szeres magyar bajnok! Az olimpiai arany sosem jött össze neki, "csak" két 2. és egy 3. hely, meg ez a nem is tudom hányadik, talán nem is jegyzett helyezés, ami egyike azon sportpillanatoknak, melyek, mint mondtam, máig előttem vannak, immár lassan 40 (huhh!) év távlatából is.

Később sokszor nyilatkozta, hogy rémálmaiban jött elő az a verseny, melyet úgy meg akart nyerni, ám amikor látta, hogy első nem lehet, más helyezés nem érdekelte, feladta.

Wichmann Tamás megjelenésében is olyan volt, ahogyan az idealizált ősmagyart (ha van ilyen) el lehet képzelni.

72 éves korában február 12-én, tegnap, súlyos betegség után meghalt emlékeim egy darabja.

                                 Akkoriban... (fotó: szekelyhon.ro)

Már nem csak az oroszok vannak a spájzban

Hogy miért nem mondom majd el az alábbiakban, hogy a történtek egy része hol esett meg, az azt hiszem nyilvánvaló lesz a napi események tükrében.

Egy minapi rendezvényen egy ismerősömmel beszélgetve megtudtam: egy európai projekt keretében egy törökországi fiatalembert látnak vendégül, aki egyfajta szakmai gyakorlatra érkezett hozzájuk. A hírre én nagy viccesen megjegyeztem: aztán nehogy úgy járjatok, mint a ditróiak a Srí Lanka-i pékekkel. 

Mint bizonyára te is tudod, két Srí Lanka-i pék érkezett a Hargita megyei város egyik pékségébe, törvényesen, szabályos munkavállalási engedéllyel, ám a ditróiak a helyi katolikus segédlelkész-főrettegő vezetésével bepánikoltak, mintegy előre látva a várható migránsáradatot, és olyan ügy középpontjában találták magukat, amire szerintem ők sem számítottak és vélhetően nem is így járnának el, ha újrakezdhetnék. 

Hogy milyen kihatásai lettek a történetnek, meg mi vezetett idáig, arról most nem okoskodnék itt, a lényeg, hogy erre az esetre hivatkozva viccelődtem az ismerősömmel.

És kitalálod? 

Bizony, már túl is voltak valami hasonlón, tehát beletenyereltem. 

A török fiatalembert - akit magam is láttam, de nem mondtam volna meg, hogy kicsoda-micsoda - mivel több hónapra érkezett, egy üresen álló, kiadó házban szállásolták el. Nem sok napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a szomszédok feljelentése nyomán megjelenjenek a rendőrök és határrendészek, megnézni: igaz-e, hogy migránsok kvártélyozták be magukat a házba? Szerencse, hogy a fogadók előrelátóak voltak, és mindenféle engedélyeket elrendeztek, így a hatóság ahogy jött, el is ment, de a teljes nyugalom érdekében ezeket a mindenféle engedélyeket és igazolásokat a szomszédoknak is be kellett mutatni, biztos, ami biztos. 

Hát így.

A minap egy olyan csoport fiatalember ment el mellettem, hogy szorosabban kapaszkodtam meg a táskám fülében. Aztán kiderült, saját városom egyik utcájának lakóiról van szó, ráadásul éppen az úgynevezett albán pékség előtt történt ez (nehogy összefüggést keress most a ditrói pékséggel, könyörgöm!). Éppen ma pedig egy olyan sajtóközleményt kaptam, mely szerint román és magyar határőrök közös akció során fogtak el határsértésre készülő afgán személyeket, akiket egy szerb férfi idegenvezetett... 

Internacionalizmus, oh! Már nem csak az oroszok vannak a spájzban...

A Srí Lanka-i pékek bizonyára nem vágytak a médiasztárságra...

(fotó: 3szek.ro)

KÓRkép: Lenin kajszán áll

A 92. Oscar-díj átadás előtt csupán pár órával nagy volt a kísértés, hogy olyan filmre üljek be, melyet még nem láttam, ám ott van az esélyesek között. (A Botrány című, amiről ITT írtam, a jelölései közül a legjobb haj és smink kategóriát húzta be.)

Végül olyan filmre esett a választás, mely nem csak a 100 éve született Béres József és az általa felfedezett Béres cseppről szól, de az 1960-1970-es évek Magyarországáról, sőt, a "szocialista tábor" működéséről is. Sokkal inkább, mint például a Drakulics elvtárs, ami végül is még egy évtizeddel korábban játszódik, meg más a felfogása is, ám A feltaláló mégis jobban betalál.

"Akkor leszek az elvtársa, ha társam lesz az elveimben", mondta a film szerint Béres József, az agrármérnök, a növényekre, állatokra és emberekre hatással lévő összefüggés felfedezője főnökének akkor, amikor ennél kevesebbért is tűntek el emberek börtönajtók mögött. 

Már a netes helyfoglaláskor látszott, hogy a február 6-án bemutatott filmre az átlagosnál nagyobb az érdeklődés, persze, ha a csillagháborús meg fantasy filmeket nem vesszük figyelembe, de azt igen, hogy ez mégis csak magyar alkotás. Arra számítottam, hogy a publikum túlnyomó részt abból a korosztályból fog állni, aki maga is átélte azt a korszakot, de örömmel láttam, hogy legalább a fél ház még nem is élt azokban az év(tized)ekben. Persze minden évtizedre igaz az a kijelentés is (szintén idézet a filmből), hogy a haza ott van, ahol félelem nélkül élhetsz...

Hogy a történet mennyire idealizált, mennyire nem, nem tisztem megítélni, az biztos, hogy amennyit én gyerekként annak idején halottam / hallhattam róla, annak megfelel. Meg annak is, hogy aki kilógott a sorból, azt vissza kellett oda kalapálni, vagy... megszüntetni a problémát. Mert a probléma nem egyértelműen a Béres csepp volt, a "csodaszer", hanem az, hogy egy vidéki agrármérnök nehogy már jobban tudjon valamit, mint a párt. (Még jó, hogy az a világ már elmúlt... khmmm.) Hogy emberéletekről van szó? Igen, mindként részről. Egyiken a betegekéről, másikon a tekintélyvesztéstől rettegő elvtársakéról. Egyik oldalon ott van Béres József édesanyjának intő szava, miszerint ha segíthetsz valakin, akkor azt kötelességed megtenni, másik oldalon meg ott egy előre eltervezett per, megkoreografált tanúvallomással és ítélettel, mint A tanúban.

A korrajzot tartom tehát a film erősségének. Például az ilyen párbeszédekért, ami a főszereplő és megfelelési kényszerrel élő igazgatója (kinek szobájában jelkép értékűen ferdén állt Lenin fotója, lásd a címet)  között zajlik (lehet, nem szó szerint van): 

     -Tanulni, tanulni, tanulni. Milyen jól mondta Lenin elvtárs!

     -Mifelénk úgy mondják, jó pap is holtig tanul.

     -De ma már nem csak a papok tanulhatnak.

      -Nem, hála istennek.

A feltaláló kritikusai szerint a film elnagyolt. Való igaz, nem egy dokumentumfilm, az életrajziak meg már csak ilyenek: valaki mindig másként tudja. De talán még a kritikusokban is ott van a késztetés, hogy a moziból kijövet egy patika felé induljanak...

                                            (fotó: port.hu)

Ki vállal itt felelősséget?

Szerdán bukott a kormány (már megint), a teljesen világos összefüggéseket ITT elemeztem. Azóta nem meglepő módon kiderült, hogy az államfő ugyanazt a Ludovic Orbant jelöli kormányfőnek, aki két napja megbuktatta magát, azzal a nem is titkolt céllal, hogy újra bukjon, majd újra, hiszen ez kell az előrehozott választásokhoz. Sőt, a volt kormányt adó párt részéről be is jelentették, ha megint kormányalakításig fajulna a helyzet, ők maguk sem fogják megszavazni saját kabinetjüket, nehogy már ne bukjanak meg, amennyiszer csak kell. És az ellenzékről még nem is beszéltünk akkor még, de ők csak egyfajta statiszták ebben a játszmában, akik mindamellett főszereplőnek is érezhetik magukat. 

A tét nem kicsi valójában, mármint némely politikus számára, hiszen az előrehozott választással jó féléves, a választóik érdekében kifejtett munkát nem tudnak elvégezni! 

Tessék? Ja, tényleg, nem. 

Mondom újra: a tét nem kicsi valójában, mármint némely politikus számára, hiszen az előrehozott választással jó féléves apanázstól esnek el, ami nem mindegy a jövedelmüket tekintve, hiszen biztosan lesznek, akik az új törvényhozásba nem kerülnek be, nem is beszélve a funkcióval járó ilyen-olyan előnyökről. Meg arról, hogy lesznek olyanok is, akiknek pártja "elengedi a kezét", aztán mehetnek petárdát árulni, mint a korábbi miniszterelnökök, Viorica Dăncilă és Victor Ponta egykori romaügyi tanácsadója, Dana Varga. Utóbbit karácsony és szilveszter idején kapták lencsevégre egy alkalmi utcai pult mögött, amikor állítólag a fia vállalkozásába segített be. 

Éppen tegnap beszélgettem egy mezőgazdasági szakemberrel. Érdeklődtem mindenféléről, ami az ágazatot érinti, miről is lehetne beszámolni. Nincs semmi, foglalta ő össze, hozzátéve: de mi is lenne ilyen belpolitikai helyzetben?! Nincs kormány, nincs miniszter, ki tudja mikor mi lesz, minden tisztviselő állása bizonytalan. Ki mer itt aláríni bármit is? Ki vállal itt bármiért felelősséget?

Tényleg, ki?

Decemberben készült fotó a törvényhozásban, de a mostani helyzetet is jól kifejezi...

(fotó: digi24.ro)

Jól megmagyarázom a kormánybuktatást

Amikor ezt írom, még csak pár perce derült ki, hogy megbukott a kormány. Ugyanezekkel a szavakkal kezdtem október 10-én közzétett bejegyzésemet, az akkor a Viorica Dăncilă vezette kormányra vonatkozott, és ím, még négy hónap sem kellett hozzá, már ugyanez mondható el az Orban kormányról. 

Mármint a Ludovic Orban vezette bukaresti kormányról. 

A miniszterelnök tegnap, amikor tudta már jól, hogy mi lesz, elragadtatással értékelte saját munkájukat, azt "teljesen lenyűgözőnek" minősítve. Ha ő mondja... De azért a finisben még beleerősítettek vagy két-három tucatnyi felelősségvállalásos sürgősségi kormányrendelettel az utolsó éjszaka (!) - olyan módszerrel tehát, amit elődjüknél kifogásoltak. 

Akinek volt gyomra nézni a kormánybuktatást megelőző "vitát", az láthatta, hogy a törvényhozás csupa megfontolt, az ország érdekeit mindennél előbbre valónak tartó politikusból áll. Ezt persze eddig is tudtuk... Aki eltévedt az elmúlt hetek összefogunk - nemfogunk - ki kivel és kivel nem ágas-bogas szövevényében, annak röviden összefoglalom (persze nem biztos, hogy én jól értem). Tehát, a kormánypárt azt mondta szövetségeseinek: ha a szövetségeseim vagytok, akkor a közös cél érdekében összefogtok a közös ellenségünkkel, hogy megbuktassatok engem. Ők olyan hülyék, hogy ezt beveszik, nem látnak át a szitán, és belemennek, hogy valójában ők legyenek az eszközök ahhoz, hogy mi újult erővel folytassuk. Ők majd jól azt hiszik, hogy ti tényleg meg akartok minket buktatni, holott csak azért bukunk meg, hogy megerősödve felállhassunk, és majd megint azt csináljuk, amit akarok. Izé..., akarunk! 

És lőn!

A kormány bedobta a csalit, amiért szövetségesei megorrolhattak rá, derekasan összefogtak azzal az ellenséggel, aki nemrég még a szövetségesük volt, most meg megint az lett (legalábbis egy kis időre), és jól megbuktatták az új volt-szövetségest, aki nemsoká megint az lesz. 

Érted, nem? Hiszen tök egyszerű.

Nem véletlenül mondta Ludovic Orban még az említett vita előtt, hogy ha bukik a kormány, a talpára fog esni. 

És igaza van. Valahogy mindig a talpukra esnek. Mindegyik.

Ludovic Orban volt (és lesz) kormányfő Klaus Johannis államfővel: "Eddig megvagyunk..."

Fotó: digi24.ro

A kínai nagy kór(házépítés)

Két olyan gyűlésen is voltam tegnap, ahol építkezések is szóba kerültek. Az egyik egy vízvezetékről szólt, ami nagyjából 60 kilométeres lesz, ha majd lesz és egy fél megyényi ember egészséges ivóvize a tét. Már az sem volt egyszerű, hogy az illetékesek eljussanak a tervezés lehetőségéig, de hogy hol a vége az egésznek, vagyis mikor csordul meg az első csap a beruházás befejeztével, azt csak a Fennvaló tudja - de remélhetőleg legalább ő igen. 

Egy másik egy kisváros emblematikus épületének felújításáról, kultúrközponttá alakításáról szól, ami 12 éve húzódik, ez alatt elkészült a terv, a költségvetés, ám közben kormányok és miniszterek jöttek-mentek, adóügyi szabályok módosultak, a szép és fennkölt terv pedig csúszott és csúszott, és... 

Ez csak két eset, minek soroljak többet?! Ezeket is csak annak okán hoztam fel, hogy a kínai Vuhan külvárosában 5, azaz öt nap alatt építettek fel egy 1000, azaz ezer ágyas kórházat. Persze értem én, hogy egy világméretekkel fenyegető járvány egész más dimenzió, de azért mégis. A munkások átlagos bérük háromszorosát kapták, hogy éjjel-nappal dolgozzanak, így végeztek 5 nap alatt a tervezett... 6 nap helyett! Elképzelem, ahogyan rakják fel az előregyártott elemeket, s mielőtt a toronydaru ráemeli a falra a szintén előregyártott tetőt, még beemeli az első betegágyat betegestől... - hiszen az első betegek nyomban meg is érkeztek.

Tudom én, hogy Kínában nincsen kecmec, ha a párt azt mondja, akkor az úgy van - nem volt ez másként a császárok idejében sem, de azért ez az építkezés mégis egy őrület.

Van az a vicc, amikor egy nagyotmondási versenyben az orosz azzal nyer, hogy amikor építették a transzszibériai vasútvonalat, olyan gyorsan haladtak vele, hogy éppen a felénél voltak, amikor az első szerelvény elindult Moszkvából, ami rendben meg is érkezett Vlagyivosztokba. Bár most kevertem az orosz nagyotmondást a kínai valósággal, mégis, ha utóbbiak fognának annak a számukra bagatell 60 kilométeres vízvezetéknek, mire az utolsó aknát is befednék, az első csapból megcseppenne a víz.

Állítólag a kínaiak további kórházakat is akarnak most építeni, de a hatóságok szerint azokkal nem fognak ennyit tökölődni, mint a vuhanival...
    (Az építkezés zanzásított videója ITT.)

Fent: mikor még legó-játékokként sürgölődtek a munkagépek; 

Lent: a kész kórház
(fotók: hvg.hu; blikk.hu)

Mikor a telefonod átveszi a hatalmat

Mondják, a NASA-nak gyengébb képességű számítógépe volt a Holdra szálláskor, mint amilyet mi hordunk manapság a zsebünkben. 1969. júliusában ki gondolta volna, hogy egy fél évszázad alatt ekkora fejlődés megtörténhet, hiszen akkor az emberek nagyrésze azt sem tudta, mi fán terem a számítógép. És aki mégis, az gondolta volna-e, hogy ezt az okostelefonba bújtatott kapacitást cicaképek, torták, cukirucik és innen-onnan összeollózott világmegváltó gondolatok hirdetésére fogjuk használni. Meg arra, hogy szupernek mutassuk be azt az életünket, ami lehet, nem is olyan szuper a valóságban, mint a virtuális világban. Az pedig, hogy a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia mikor és miként veszi át a hatalmat a valóság felett, azóta téma, mióta a fogalmak léteznek. Előbb csak a fantasztikus irodalomnak adott alapanyagot, de már itt kopog az ajtónkon. 

De mondhatnám, hogy itt figyel a zsebünkben. Okostelefonunk képében.

Két film, ami két stílusban fogja meg a témát.

Az egyik a tavaly ősszel bemutatott Halálod appja. Hányszor megtörténik, hogy egy internetes oldal csak úgy enged be, ha elfogadjuk a felhasználási feltételeket. Te mindig elolvasod? Ugye! Na, így jártak a mi főhőseink is, amikor belefutnak abba az alkalmazásba, ami megmutatja, mennyi van hátra az életükből. Akiknek évtizedek, azok csak legyintenek vigyorogva, hogy hülyeség, de akiknek csak napokat vagy csak órákat mutat, azok érthetően idegesek lesznek. Főleg, amikor be is igazolódik a jóslat. Mit lehet tenni? Hogyan lehet megmenekülni, vagy a rendszert átverni? Amikor azt hiszed, happy end van, a horrorba hajló thriller még odavág...

A Jexi - Túl okos telefon nem kevésbé rémisztő a témáját illetően, de komédiaként dolgozza fel: a telefon úrrá lesz gazdáján, belepofázik (szándékosan nem finomkodok én sem) a mindennapjaiba, diktátorabb egy rossz anyósnál vagy egy házsártos házastársnál. Persze ez is azzal kezdődik, hogy főhősünk olvasatlanban elfogadja a felhasználási feltételeket (ahogyan mindig van egy kiindulási pont, hiszen a közösségi oldal is azt mutathatja meg rólad lényegében, amit magad megosztasz), hogy aztán annak jegyében a telefonja a szó szoros értelmében átvegye az irányítást a magánéletben (ami eleinte alig van), a munkahelyi kapcsolatokban (amik szánalmasak). Irányít, manipulál. Büszke rád, vagy éppen szégyelli, hogy a tied. Sőt, bosszút áll, ha ki akarod játszani! A happy end itt happy end, a jó elnyeri jutalmát, azaz valóságos életét, ami csak kialakul, de ... a telefon sem marad áldozat nélkül. 

Most jönne az, hogy levonjuk a nagy tanulságokat: bizony, bizony. Meg: ugye, hogy ugye. Ééén? Ugyan már! De ismerek olyanokat. 

Apropó, te ezt most hol olvasod? A telefonodon? Szólt már, hogy lájkolj és oszd meg?

                                (Illusztrációk: port.hu)