Már nem csak az oroszok vannak a spájzban

Hogy miért nem mondom majd el az alábbiakban, hogy a történtek egy része hol esett meg, az azt hiszem nyilvánvaló lesz a napi események tükrében.

Egy minapi rendezvényen egy ismerősömmel beszélgetve megtudtam: egy európai projekt keretében egy törökországi fiatalembert látnak vendégül, aki egyfajta szakmai gyakorlatra érkezett hozzájuk. A hírre én nagy viccesen megjegyeztem: aztán nehogy úgy járjatok, mint a ditróiak a Srí Lanka-i pékekkel. 

Mint bizonyára te is tudod, két Srí Lanka-i pék érkezett a Hargita megyei város egyik pékségébe, törvényesen, szabályos munkavállalási engedéllyel, ám a ditróiak a helyi katolikus segédlelkész-főrettegő vezetésével bepánikoltak, mintegy előre látva a várható migránsáradatot, és olyan ügy középpontjában találták magukat, amire szerintem ők sem számítottak és vélhetően nem is így járnának el, ha újrakezdhetnék. 

Hogy milyen kihatásai lettek a történetnek, meg mi vezetett idáig, arról most nem okoskodnék itt, a lényeg, hogy erre az esetre hivatkozva viccelődtem az ismerősömmel.

És kitalálod? 

Bizony, már túl is voltak valami hasonlón, tehát beletenyereltem. 

A török fiatalembert - akit magam is láttam, de nem mondtam volna meg, hogy kicsoda-micsoda - mivel több hónapra érkezett, egy üresen álló, kiadó házban szállásolták el. Nem sok napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a szomszédok feljelentése nyomán megjelenjenek a rendőrök és határrendészek, megnézni: igaz-e, hogy migránsok kvártélyozták be magukat a házba? Szerencse, hogy a fogadók előrelátóak voltak, és mindenféle engedélyeket elrendeztek, így a hatóság ahogy jött, el is ment, de a teljes nyugalom érdekében ezeket a mindenféle engedélyeket és igazolásokat a szomszédoknak is be kellett mutatni, biztos, ami biztos. 

Hát így.

A minap egy olyan csoport fiatalember ment el mellettem, hogy szorosabban kapaszkodtam meg a táskám fülében. Aztán kiderült, saját városom egyik utcájának lakóiról van szó, ráadásul éppen az úgynevezett albán pékség előtt történt ez (nehogy összefüggést keress most a ditrói pékséggel, könyörgöm!). Éppen ma pedig egy olyan sajtóközleményt kaptam, mely szerint román és magyar határőrök közös akció során fogtak el határsértésre készülő afgán személyeket, akiket egy szerb férfi idegenvezetett... 

Internacionalizmus, oh! Már nem csak az oroszok vannak a spájzban...

A Srí Lanka-i pékek bizonyára nem vágytak a médiasztárságra...

(fotó: 3szek.ro)

Fogást keresnek egymáson

Előbb azt akartam írni, hogy hihetetlen, de jól belegondolva valójában nem is az ma már: az amerikai Boston Dynamics cég bemutatta a nyilvánosság előtt Atlas névre hallgató (és ez is szó szerint értendő) új robotját, mely nem csak kétlábú, tehát "minimális" elvárás tőle, hogy járni, esetleg futni tudjon, de olyan tornagyakorlatot mutat be bukfenccel, ugrásokkal, magastartással, szabályos szögállással, pörgéssel, mindezt a legkisebb megingás nélkül, hogy sok sportolónak is becsületére válna. A cég már rendeléseket vesz fel egy kutyára hasonlító robotra, nagyon valószínű, hogy a masina egy valódi kutya sok tulajdonságát fogja viszonylag élethűen visszaadni.

A fenti hír a fejemben valamiképpen összefonódott a következővel: a Kazahsztánban zajló birkózó világbajnokságon, a szabadfogásúak kategóriájában bronzérmet, egyúttal a jövő évi olimpiára szóló kvótát is szerzett a magyar válogatott egy sportolója. Ehhez mindjárt gratulált is neki közösségi oldalán a magyar szakszövetség elnöke, Németh Szilárd (igen, a politikus), aki szerint - és ebben nincs is miért kételkednünk - lenyűgöző teljesítményt nyújtott a 26 éves... Iszmail Muszukajev. A sportoló nem migráns, ahogyan azt esetleg a neve sugallná (s mely alapján itt-ott még talán meg is vernék - ha tudnák), hanem orosz, egészen pontosan dagesztáni, s úgy került egy év alatt magyar címeres mezbe, hogy a szövetség feltörekvő hazai tehetségek híján feltöltötte a létszámot. Igazából nincs ebben kirívóan meglepő, vannak honosított sportolók sok más pályán is (hoki, foci, kézilabda, stb., stb.), az érdekesség, hogy például a sportsajtó is polemizál ezen a "sportmentő" akción, hogy kell-e, vagy nem a szakszövetség(ek) ilyetén eljárása. Az az ember érzése, hogy mintha a háttérben, de a birkózás okán, valakik most - stílszerűen szólva - fogást keresnének egymáson.

Talán nem is olyan sokára elérjük, hogy nemzeti színekbe öltöztetett robotok fognak tatamira lépni. Nem "elrobotosított" emberekre gondolok (bár ezekre is mutatkozik igény), hanem a fentebb említett Atlas továbbfejlesztett utódaira. Ez lehetne is egy jó megoldás, őket aztán bármilyen névre el lehetne keresztelni.

                      A tornázó robot és a "madzsar" birkózó 

                                    (fotók: youtube.com és 444.hu)

Kint vagyunk, vagy bent vagyunk?

Újra azzal kell kezdjem - a félreértések elkerülése végett - amivel azokat az írásaimat kezdem, melyek az alábbihoz hasonló témájúak: a különböző kultúrákhoz tartozó emberek keveredése (keverése) mindig feszültségekhez vezet és ezt csak nem az úgynevezett migránsválság kezdete óta mondom, előtt is ezt mondtam, amikor még nem ez folyt a csapból is. Ez szerintem nem vita tárgya, a gond azzal van, amikor ez az emberek manipulálásába csap át (amit már szintén mondtam).
Néztem az este egy riportot a tévében, mely az őcsényi falugyűlésről szólt. Ez az a falu, ahol egy panziós menekült családok gyerekeit akarta nyaraltatni, a lakosok pedig felbolydultak. Mindez a falugyűlésen csúcsosodott ki, ahol gyakorlatilag lincshangulat alakult ki, minek lényege: nem kellenek a menekültek. Számomra egy igen felindultan kiabáló hölgy volt az egész történet főszereplője, aki úgy sorolta érveit "a tévében" látottakra hivatkozva, mintha csak egy leckét mondott volna fel - mondanom sem kell, hogy (bár nem mondta) melyik csatornát értette ő "a tévén". A kitartó munka meghozza gyümölcsét, gondoltam magamban. A gyűlésre jellemző volt, hogy aki mást mondott, vagyis olyasmit, amit a tömeg nem akart hallani, annak a kezéből egyszerűen kivették a mikrofont, és ezzel még olcsón megúszta az adott körülmények között. Pedig valami olyasmit mondott, hogy valaki hazudik: vagy az, aki a "migránsok" totális elutasítására buzdít, vagy az, aki a "tehetős migránsoknak" letelepedési kötvényt ad el, ők jöhetnek. Utalva arra is, hogy a nyaraltatásra kiszemelt gyerekek olyan családok tagjai, akik törvényesen tartózkodnak az országban, korlátlan mozgási joggal. A többség győzött, a panziós letett a tervéről (eddig megúszta azzal, hogy a kocsija abroncsait kiszúrta valaki...), a polgármester pedig lemondott, az után, hogy korábban meg volt győződve arról, hogy a faluja békés lakosait nem lehet egymásnak ugrasztani. Lehetett.
A történetnek ezzel nincs vége, ugyanabban a műsorban azt a kérdést bocsátották a nézők szavazására, hogy egyetértenek-e a határon túli magyarok (magyar állampolgárok) szavazati jogával. Jól gondolod, ha szerinted elutasítóak voltak, méghozzá meggyőző 97 - 3 % arányban. Tehát a közhangulatban benne van, hogy minket sem szeretnek, még akkor is, ha maximum 2 képviselői helyről tudnánk dönteni, ha mindenki szavaz. 
A műsorral egy időben zajlott a Sepsiszentgyörgyi Sepsi - FC Steaua román első ligás focimeccs, a fővárosi szurkolók valami olyasmit üzentek transzparensükön a brassói stadionból, hogy nektek (értsd. sepsiek, erdélyi magyarok) nem Romániában van a hazai pálya, menjetek el. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ők sem szeretnek.
A hangulatkeltés három formája ugyanabban az időben, mindegyik nagy nyilvánosság előtt.
Még mindig a tegnapi napnál maradva, egy templomi eseményen a tiszteletes az időről beszélt, de nem a karórával mérhetőről, hanem amit a hívő ember alkalmas és alkalmatlan időre oszt, aszerint, hogy "a kegyelem határain belül vagyunk-e, vagy kívül rekedtünk", betöltjük-e a ránk bízott feladatot. 
Mondják, történelmi időket élünk.
Már csak azt kellene eldönteni, hogy ez kegyelmi időszak-e, illetve belül vagyunk-e, vagy kint rekedtünk?! 

                Transzparens a brassói stadionban. Itt se szeretnek, ott se nagyon... 
                                                                                      (fotó: nso.hu)

Megfogyva bár, de törve nem: gáncsolunk, fütyülünk, hajat tépünk

Ugye nektek is van olyan emléketek, mondjuk a gyerekkorotokból, ami annak ellenére élénken él bennetek, hogy nem is emlékeztek a részletekre? Mert nem a történés aprólékossága a fontos, hanem a hangulata. Hogy jó volt. Történt valami kellemes. Vagy éppen ellenkezőleg. Kellemetlen volt. 
Ugye emlékeztek még a történetre, melynek főszereplője egy riporternő volt, aki a híradások szerint elgáncsolt egy karján gyerekkel szaladó "migránst"? Bár azokban a napokban szinte percenként harsogták, tudjátok-e még a gonosznak kikiáltotta hölgy nevét? Vagy az áldozatét? Egyáltalán, csak úgy saccra, meg tudod mondani mikor történt mindez? Elárulom, már majdnem 2 éve, 2015. szeptemberében. Ám azt hiszem, ezek az "apróságok" már nem is fontosak. Annyi megmaradt, hogy a röszkei határnál (lehet, már erre sem emlékszünk konkrétan) történt valami, ami még ma is indulatot vált ki.
Indulatot.
Pár napja történt, hogy egy nő Tusnádfürdőn belesípolt a miniszterelnök beszédébe. Az esetet, annak előzményeit és (még folyamatban lévő) utóhatásait mindenki ismerheti. Ma még azt is tudjuk, mi a nő és az őt hajánál fogva lerángató fotós neve, melyik biztonsági cég volt illetékes a rendezvényen. Ma még olvassuk (aki olvassa), hogy mindez jól ki volt tervelve, hiszen provokáció volt, de lehet, hogy csak provokációt kiváltandó találták ki, tehát provokációt provokáló provokáció. A nő magányosan akciózott, de lehet, beszervezték. Lehet, azok szervezték be, akiket falból provokált, de az is lehet, hogy nem csak kettős, de hármas csavar van az ügyben.
Elolvastam egy helyszíni tudósítást. Szakmai szempontból nekem tetszett, ahogy mondani szokás, olvastatta magát. Aztán belefutottam az alatta megjelent kommentekbe. Ezt rendszerint nem teszem, de most bűnöztem. Mindent összevetve nem bántam meg, az is tanulságos. A hozzászólásokat magamban több kategóriába soroltam. Az a rész különösen tetszett, ahogyan (sajtós) szakmabeliek kérik ki maguknak, hogy egy napon említsék őket egymással, annak okán, hogy másként látják a történteket, a másik álláspontja pedig a szakma szégyene, ő maga pedig egy bérenc. Aztán vannak, akik előbb az eset főszereplőit (vagy egyiket, vagy másikat) kiáltják ki a nemzet árulóinak, majd azokat, akik az azok (vagy egyik, vagy másik) védelmére kelnek. 
Ami mindenben közös, az az indulat. 
Azt hiszem, pár év múlva úgy leszünk ezzel is, mint a röszkei gánccsal: nem fogjuk tudni, ki fütyült és ki rángatott, csak azt, hogy valami galádság történt, ám az emlék akkor is ki fog váltani valamit. Tudod, ugye, hogy mit?  
Indulatot.
Amit melegen kell tartani.
Határon belül és már határon kívül egyaránt, hiszen határok felett egyesül a nemzet...
             (Ezt a bejegyzést várhatóan kevesen fogjátok elolvasni, és ennek én most kivételesen örülök. A tapasztalat és a statisztika ugyanis azt mutatja, hogy keveseteket érdekel a politikai vonzatú téma. Igazatok van. Védekezni kell.)