KÓRkép: Lenin kajszán áll

A 92. Oscar-díj átadás előtt csupán pár órával nagy volt a kísértés, hogy olyan filmre üljek be, melyet még nem láttam, ám ott van az esélyesek között. (A Botrány című, amiről ITT írtam, a jelölései közül a legjobb haj és smink kategóriát húzta be.)

Végül olyan filmre esett a választás, mely nem csak a 100 éve született Béres József és az általa felfedezett Béres cseppről szól, de az 1960-1970-es évek Magyarországáról, sőt, a "szocialista tábor" működéséről is. Sokkal inkább, mint például a Drakulics elvtárs, ami végül is még egy évtizeddel korábban játszódik, meg más a felfogása is, ám A feltaláló mégis jobban betalál.

"Akkor leszek az elvtársa, ha társam lesz az elveimben", mondta a film szerint Béres József, az agrármérnök, a növényekre, állatokra és emberekre hatással lévő összefüggés felfedezője főnökének akkor, amikor ennél kevesebbért is tűntek el emberek börtönajtók mögött. 

Már a netes helyfoglaláskor látszott, hogy a február 6-án bemutatott filmre az átlagosnál nagyobb az érdeklődés, persze, ha a csillagháborús meg fantasy filmeket nem vesszük figyelembe, de azt igen, hogy ez mégis csak magyar alkotás. Arra számítottam, hogy a publikum túlnyomó részt abból a korosztályból fog állni, aki maga is átélte azt a korszakot, de örömmel láttam, hogy legalább a fél ház még nem is élt azokban az év(tized)ekben. Persze minden évtizedre igaz az a kijelentés is (szintén idézet a filmből), hogy a haza ott van, ahol félelem nélkül élhetsz...

Hogy a történet mennyire idealizált, mennyire nem, nem tisztem megítélni, az biztos, hogy amennyit én gyerekként annak idején halottam / hallhattam róla, annak megfelel. Meg annak is, hogy aki kilógott a sorból, azt vissza kellett oda kalapálni, vagy... megszüntetni a problémát. Mert a probléma nem egyértelműen a Béres csepp volt, a "csodaszer", hanem az, hogy egy vidéki agrármérnök nehogy már jobban tudjon valamit, mint a párt. (Még jó, hogy az a világ már elmúlt... khmmm.) Hogy emberéletekről van szó? Igen, mindként részről. Egyiken a betegekéről, másikon a tekintélyvesztéstől rettegő elvtársakéról. Egyik oldalon ott van Béres József édesanyjának intő szava, miszerint ha segíthetsz valakin, akkor azt kötelességed megtenni, másik oldalon meg ott egy előre eltervezett per, megkoreografált tanúvallomással és ítélettel, mint A tanúban.

A korrajzot tartom tehát a film erősségének. Például az ilyen párbeszédekért, ami a főszereplő és megfelelési kényszerrel élő igazgatója (kinek szobájában jelkép értékűen ferdén állt Lenin fotója, lásd a címet)  között zajlik (lehet, nem szó szerint van): 

     -Tanulni, tanulni, tanulni. Milyen jól mondta Lenin elvtárs!

     -Mifelénk úgy mondják, jó pap is holtig tanul.

     -De ma már nem csak a papok tanulhatnak.

      -Nem, hála istennek.

A feltaláló kritikusai szerint a film elnagyolt. Való igaz, nem egy dokumentumfilm, az életrajziak meg már csak ilyenek: valaki mindig másként tudja. De talán még a kritikusokban is ott van a késztetés, hogy a moziból kijövet egy patika felé induljanak...

                                            (fotó: port.hu)

GYŐZtünk

Nem szoktam fogadni, de ha mégis rávetemedtem volna, egy kisebb összeget arra tettem volna fel, hogy az elemi kisebbségi osztályokban a román nyelv oktatását szaktanárok hatáskörébe utaló rendeletet belátható időn belül vissza fogják vonni. A tanítóktól vették (volna) el az órákat, mindez politikai, oktatáspolitikai és nem utolsó sorban anyagi vonzatokat is felvetett. Nem részletezem, például IDE kattintva is olvashatóak a részletek, mint ahogyan annak is utána lehet nézni, hogy szólalt fel mindenki ez ügyben, az is, akinek bármi hatásköre van a témában, illetve az is, akinek ugyan nincs, de minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy fontos tényezőnek mutatkozzon. A rendelet visszavonásának követelése mellett egyik kérelem volt, hogy mondjon le a tanügyminiszter is - ezek meg is történtek ugye csütörtökön, pillanatokon belül meg is jelentek az on-line sajtófelületeken meg a közösségi médiában a "győztünk"-jellegű hírek, bejelentések. Távol álljon tőlem, hogy kicsinyítsem vagy egyáltalán, bármilyen formában fumigáljam ezt az eredményt, csak csendben jegyzem meg: nem lehet, hogy egy haditerv része volt az egész? Mi van, ha ez az egész rendelet eleve egy figyelemelterelő manőver volt (a figyelmet elterelni sajnos mindig van miről ebben az országban  - is), amellett arra is jó volt, a centenáriumi évben adjon a kormány egyik oldalnak egy fricskát, a másiknál szerezzen egy aprócska jó pontot (aprócskát, tekintettel arra, hogy mégis visszavonták, de megpróbálták). Továbbá eleve tudták, hogy visszavonják, de addig is lehetett kavarni vele, a magyar szervezeteket idegesíteni, aztán tárgyalóasztalhoz ülni, a visszavonás-engedményért kérni valamit. 
Vagy majd kérni. 
Ahogyan a sokat emlegetett A tanú című filmben, amikor unos-untalan Pelikán Józsefet fenyegetik azzal az elvtársak, hogy majd kérnek egyszer tőle valamit. Pelikán kérdésére, hogy "Mit tetszenek kérni?", Virág elvtárs válasza: "Mindent a maga idejében. Fogunk mi még találkozni!" Utóbbi mondatban van is valami fenyegető hangsúly, ami rövid úton be is igazolódik. Valahogy mi is így vagyunk érzésem szerint: időnként történik valami, hogy aztán lehessen kérni valamit. Mert fogunk mi még találkozni.
És némelykor még a "győzelem" érzését is csatolják, bónuszként.

                                                  (Illusztráció: depositphotos.com)

Ember az űrben, B-változat

A reklámok alapján azzal az elvárással ültem be a moziba, hogy a Lajkó, cigány az űrben című új magyar, március 29-én bemutatott film A tanú című klasszikushoz hasonló hangulatú lesz. Persze, az elvárás ne legyen túlzott, mert a Bacsó Péter-film azért igen magasra tette a lécet. 

'56 októbere be fog íródni a történelemkönyvekbe - ez az első mondatok egyike, ami elhangzik, és ennek megfelelőek a továbbiak, annak jegyében, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Hiszen '56 októbere be is íródott, de persze nem az alapján, amiről a film főszereplői gondolták. A forradalomról is szó esik érintőlegesen, Karmazsin Jenő TSZ-elnök elvtárs például joggal értetlenkedik azon, hogy miért kell a népnek lázadozni, mikor amúgy is a kezében a hatalom, de ha már ő személyesen megúszta a lincselést, mert éppen nem volt otthon, amikor ez ügyben keresték, egy sokkal magasztosabb dolog foglalkoztatja: el kell juttatni Serbán Lajost, azaz Lajkót az űrbe. Persze nem fogom az egész cselekményt elmondani, nehogy az én lincselésen ne maradjon el, de azzal talán nem lövöm le a poént, hogy az űr meghódítása természetesen nem történhet más, csak a kommunista elvtársak által, Lajkó pedig csak stróman lehet, a feláldozható veszteség, hiszen az igazi hős szovjet kell legyen, nem egy magyar, ráadásul cigány. Merthogy a filmbe belefér a buzizás (szerintem túl sok is van belőle), és a cigányozás is. Szóval a film egy kicsit elegyíti A tanút, de van benne az Emir Kusturica-féle Macska-jaj - ból is. 

A mozitermet megtöltő (igaz, kicsi teremben voltunk) publikum vevő volt a poénokra, ami tehát a készítőket igazolja. Igen erősen indít a történet, aztán egy kicsit leül a lendület, mintha azon gondolkodna a stáb, hogyan is legyen majd vége, de ezt is megoldják, hiszen a siker útja a munkatáborba vezet cigányt, fasisztát és buddhistát egyaránt, hogy a dicsőség a nagy Gagarin elvtársé lehessen. 

A film egyik legjobb jelenete talán, mely a kor hangulatát bemutatja, amikor a szovjet elvtárs "Beengedek egy kis fényt" megjegyzéssel félrehúzza a függönyt és feltűnik az ablak mögött karnyújtásnyira egy tűzfal... 

Aki tehát kíváncsi, hogy ki is volt az első ember az űrben valójában, legalábbis a B-változat szerint (vagy A-változat?), az most megtudhatja.

                                                   (plakát: port.hu)

Telefonos füstjelzés

Sokszor szoktam idézni Bacsó Péter remekéből, a Rákosi-rendszert parodizáló A tanú című filmből. Bizonyára sokan ismerik a jelenetet, amikor Pelikán József porrá égett házához megérkeznek a tűzoltók, és a gátőr - aki, mint tudjuk, ideológiailag nem volt elég fejlett - ezt kérdezte Virág elvtárstól: 
- "Én nem akarok gyanúsítgatni, Virág elvtárs, de nem jött egy kicsit későn ez a tűzoltóparancsnok?" 
Az elvtárs is eltűnődött kicsit, ám a tűzoltóparancsnok meggyőzően érvelt: 
- "Az éberség az első. Sok bejelentés érkezik, hogy itt is tűz van, meg ott is tűz van. Előbb le kell ellenőrizni. Ki kell nyomozni, hogy nem vezetnek-e félre bennünket. Ehhez idő kell." 
Ez jutott eszembe a minap, amikor egy aktuális eset kapcsán feltette nekem valaki a kérdést: egy tűzesethez miért csak akkor vonulhatnak ki a tűzoltók, ha a 112-es telefonszámon keresztül megérkezik hozzájuk a riasztás, miért nem elég egy felhőkarcolónyi füstoszlop? 
Mint megtudtam, a hivatalos ügymenethez pontosan rögzíteni kell, hogy mikor, honnan, kitől jött a riasztás, ám mindez állítólag pillanatok alatt lezajlik, és mehet a piros autó. 
Szerintem pedig ezen felül továbbra sem kevésbé fontos az éberség.