Mikor a telefonod átveszi a hatalmat

Mondják, a NASA-nak gyengébb képességű számítógépe volt a Holdra szálláskor, mint amilyet mi hordunk manapság a zsebünkben. 1969. júliusában ki gondolta volna, hogy egy fél évszázad alatt ekkora fejlődés megtörténhet, hiszen akkor az emberek nagyrésze azt sem tudta, mi fán terem a számítógép. És aki mégis, az gondolta volna-e, hogy ezt az okostelefonba bújtatott kapacitást cicaképek, torták, cukirucik és innen-onnan összeollózott világmegváltó gondolatok hirdetésére fogjuk használni. Meg arra, hogy szupernek mutassuk be azt az életünket, ami lehet, nem is olyan szuper a valóságban, mint a virtuális világban. Az pedig, hogy a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia mikor és miként veszi át a hatalmat a valóság felett, azóta téma, mióta a fogalmak léteznek. Előbb csak a fantasztikus irodalomnak adott alapanyagot, de már itt kopog az ajtónkon. 

De mondhatnám, hogy itt figyel a zsebünkben. Okostelefonunk képében.

Két film, ami két stílusban fogja meg a témát.

Az egyik a tavaly ősszel bemutatott Halálod appja. Hányszor megtörténik, hogy egy internetes oldal csak úgy enged be, ha elfogadjuk a felhasználási feltételeket. Te mindig elolvasod? Ugye! Na, így jártak a mi főhőseink is, amikor belefutnak abba az alkalmazásba, ami megmutatja, mennyi van hátra az életükből. Akiknek évtizedek, azok csak legyintenek vigyorogva, hogy hülyeség, de akiknek csak napokat vagy csak órákat mutat, azok érthetően idegesek lesznek. Főleg, amikor be is igazolódik a jóslat. Mit lehet tenni? Hogyan lehet megmenekülni, vagy a rendszert átverni? Amikor azt hiszed, happy end van, a horrorba hajló thriller még odavág...

A Jexi - Túl okos telefon nem kevésbé rémisztő a témáját illetően, de komédiaként dolgozza fel: a telefon úrrá lesz gazdáján, belepofázik (szándékosan nem finomkodok én sem) a mindennapjaiba, diktátorabb egy rossz anyósnál vagy egy házsártos házastársnál. Persze ez is azzal kezdődik, hogy főhősünk olvasatlanban elfogadja a felhasználási feltételeket (ahogyan mindig van egy kiindulási pont, hiszen a közösségi oldal is azt mutathatja meg rólad lényegében, amit magad megosztasz), hogy aztán annak jegyében a telefonja a szó szoros értelmében átvegye az irányítást a magánéletben (ami eleinte alig van), a munkahelyi kapcsolatokban (amik szánalmasak). Irányít, manipulál. Büszke rád, vagy éppen szégyelli, hogy a tied. Sőt, bosszút áll, ha ki akarod játszani! A happy end itt happy end, a jó elnyeri jutalmát, azaz valóságos életét, ami csak kialakul, de ... a telefon sem marad áldozat nélkül. 

Most jönne az, hogy levonjuk a nagy tanulságokat: bizony, bizony. Meg: ugye, hogy ugye. Ééén? Ugyan már! De ismerek olyanokat. 

Apropó, te ezt most hol olvasod? A telefonodon? Szólt már, hogy lájkolj és oszd meg?

                                (Illusztrációk: port.hu)

Kiszálltam a vonalból

Már nem tudom pontosan, de úgy 32 évig voltam vonalas telefon előfizetője. Voltam, írom, hiszen ennek a korszaknak vége.

Annak idején, tehát 1988-ban (maradjunk ennél), nem volt olyan egyszerű telefonhoz jutni. Mint sok minden egyébben, ebben sem volt válogatás (mondom a fiatalabb olvasóknak), tehát, hogy melyik szolgáltatót választod, annak milyen szolgáltatását. Volt A TELEFON, és kész. Elő kellett jegyeztetni és majd valamikor kaptál, ha "lett vonal". Valójában szerencsém volt, mert a közelünkben lakó szüleimnek volt, és akkoriban divat volt az úgynevezett ikertelefon. Mi is ez? Egymástól külön lehetett hívni, ám ha minket hívtak - egyik vagy másik készüléket - mindkettő csengett. A hívást sem a mai értelemben kell gondolni, hiszen a készüléken nem is voltak számok, meg tárcsa (amelyiken volt, az sem ért semmit), a kagyló felemelésére jelentkezett a "központos", aki megkérdezte, hogy kivel szeretnél beszélni, és a kézi kapcsolásos központ révén megteremtette az összeköttetést. Ilyen telefonos központokat lehet látni esetleg a régi filmekben, amikor az ott dolgozók "dugdossák a kábeleket". Mi voltunk a 97/A szám, az A jelentette az "ikerséget". 

A változás "a változás", vagyis 1989 után jött ebben is, amikor majd évek múltán modern, automata központra váltott a szolgáltató, hatjegyű számokat kaptunk és 1998-ban megjelent a város első, egyben egyetlen telefonkönyve (kiadta a Nyako Meteor cég, a cím- és hátlapon Dérer Ferenc fotói voltak a város ismert épületeiről). Aztán jöttek majd a mobiltelefonok, a számos szolgáltató az ajánlataikkal, és lassan kiszorult a vonalas.

Így járt az én esetemben is. Már évek óta csak a legegyszerűbb előfizetési módon üzemelt, ahogyan mondani szokás: érdeklődés hiányában. És most ennek is vége lett.

A 35-52-57-es számon tehát senki ne hívjon ezután. 

Bár évek óta nem is keresett már senki vonalason.

                   A "kis zöld telefonkönyv" elő- és hátlapja

Állj odébb!

Ülők a gép előtt. Dolgozom. 

Cseng a telefon, s bár nevet nem ír ki, csak egy számot, de az nem valami elrugaszkodott, kitudjahonnanra utaló kombináció, természetesen felveszem. 

Eddig mindennapos jelenet.

Na, de innen.

Erélyes férfihang szól bele románul, majd minden felesleges udvariaskodás és egyéb sallang nélkül a tárgyra térve felszólít, miszerint álljak odébb a kocsimmal, mert nem fér tőle!

Két gondolat ugrott be elsőre: 

1. - ki lehet ez a fickó, aki az udvaromon van és hogy került oda?

2. - vajon mit csinálhat ott, ha már ott van, hogy nem fér a kocsimtól!?

Mindjárt meg is kérdezem, persze, hogy ugyan mit akadályozok a saját udvaromban? 

Ő nem érti a kérdést. Én sem, hogy ő mit nem ért? 

Ismét sürget. 

Ismét nem értem.

Ismét nem érti.

Végül sikerül kibogozni, hogy valahol Konstancán (!) egy eladásra kínált személygépkocsi áll egy utcában, de nem jó helyen, vannak, akik nem férnek tőle. Az ablakába tett papíron lévő telefonszámot tárcsázta a hívó fél. Vagyis, eszerint nem azt, legalább egy számot mellé ütött. Azt kell mondjam, az illető nem volt meggyőződve végül, hogy nem én vagyok az eladó, hogy nem jó számot hívott, úgy tűnt, inkább arra hajlik, nem akarom mozdítani a járgányomat s inkább lerázom.

Nem sokkal később: ülök a gép előtt, dolgozom, cseng a telefon... Egy női hang: ugyan álljak már odébb!

Magyaráz, magyarázok, letesszük. Érdekes, ugyanazt a számot ütötték el a híváskor. 

Ha még hív valaki, elkezdem árulni azt a járgányt, tűnődtem. 

De azóta nem hívtak. 

Most vagy eladtam, vagy arrébb álltam.

Meghívtuk egymást, de nem mentünk el

Cseng a vonalas telefon. 

Ritkaság ez ma már, csupán egy okból él még a vonalunk, a mobil leuralta a terepet. Szóval cseng, felveszem és várom, hogy az általában megszokott szöveg következzen: a feleségemet keresik.

Ám ezúttal nem. Kedves női hang mutatkozik be, nevezzük mondjuk Rózsikának (fogalmam sincs, milyen nevet mondott). Elmondta, hogy ilyen-olyan céget képvisel, melynek nevében van szerencséje meghívni egy egészségfelmérő és termékbemutató összejövetelre. 

Ennél általában nem jutunk tovább, ha hasonló okból hív fel valaki. Most azonban valamiért hagytam, hogy mondja és meg is tudom, hogy találomra választott ki és ez egy rendkívüli ajánlat. Aha, persze, magam is így gondolom. 

Aztán "válaszcsapásra" ragadtattam magam. Miközben Rózsika mondta a magáét, közbevágtam azzal, hogy egy feltétellel elfogadom a meghívást: ha ő is az enyémet.

Döbbent csend.

Elmegyek arra az előadásra, ha ő is eljön velem a hétvégi falunapra.

A csend, ha lehet, még mélyült. 

Mi a foglalkozása? - kérdezte. 

Újságíró, felelem, és nyaranta én gyakran járok falunapokra, ez az úri pásszióm. E hét végén is lesz egy itt-meg-itt, és kitűnő a program. Sorolom is fejből - ha nem is pontosan azt, ami tényleg lesz, de úgy nagyjából, hogy mi is lehetne, mulatós sztárokkal egyben. 

Csend. 

Aztán nevetés a túloldalról - végre egy őszinte emberi megnyilvánulás.

"Tudja mit? Maga sem jön, én sem megyek."

Ebben maradtunk.

               Ő hívott. Vagy nem... (Illusztráció: profession.hu)

Idill anyatejjel, fészbukkal

Váróterem. Sorunkra várunk, pontosabban, hogy a négykerekűink átguruljanak az ellenőrzésen. A váróterem egyik fala üveg, látni, hogy éppen ki mit csinál odaát. Háromtagú család érkezik, anya, apa és egy talán 2 éves körüli kis csurkesz. Az apa ezután hol kimegy, hol visszajön lila zoknival viselt fehér félcipőjében, türelmetlennek látszik. Érkezését a kiscsávó mindig örömmel fogadja, átkarolja lábait, míg az el nem hajtja magától. Az anyuka ül az asztalnál, látszólag semmi nem zavarja, a telefonját nyomkodja. A műsor egy idő után unalmas lesz a kölyöknek, nyöszörögni kezd előbb halkan, majd egyre követelőzőbben. Apuka nem tudja mihez kezdjen vele, meg úgyis újra eltűnik, ellenben anyuka ölébe emeli, rövid állapotfelmérés után előveszi bal mellét, amire a kis vámpír azonnal rácuppan. Mondanom sem kell, a telefon babrálása, mint legfőbb elfoglaltság, közben sem szünetelt. A hangokból ítélve valami videóra akadhatott az anyuka, mert fennhangon kacag rajta, sőt, a képernyőt a fia felé fordítja, aki ugyancsak viccesnek találta, persze közben nem eresztette az anyját. Meghitt családi pillanat: bizalmi állapot anya és gyereke között, némi szórakoztató elektronikát közbeiktatva. Az idillt apuka bontotta meg: a kicsit rozzantnak tűnt családi batár túljutott a vizsgán. Pakolás. Indulás.

Telefonos füstjelzés

Sokszor szoktam idézni Bacsó Péter remekéből, a Rákosi-rendszert parodizáló A tanú című filmből. Bizonyára sokan ismerik a jelenetet, amikor Pelikán József porrá égett házához megérkeznek a tűzoltók, és a gátőr - aki, mint tudjuk, ideológiailag nem volt elég fejlett - ezt kérdezte Virág elvtárstól: 
- "Én nem akarok gyanúsítgatni, Virág elvtárs, de nem jött egy kicsit későn ez a tűzoltóparancsnok?" 
Az elvtárs is eltűnődött kicsit, ám a tűzoltóparancsnok meggyőzően érvelt: 
- "Az éberség az első. Sok bejelentés érkezik, hogy itt is tűz van, meg ott is tűz van. Előbb le kell ellenőrizni. Ki kell nyomozni, hogy nem vezetnek-e félre bennünket. Ehhez idő kell." 
Ez jutott eszembe a minap, amikor egy aktuális eset kapcsán feltette nekem valaki a kérdést: egy tűzesethez miért csak akkor vonulhatnak ki a tűzoltók, ha a 112-es telefonszámon keresztül megérkezik hozzájuk a riasztás, miért nem elég egy felhőkarcolónyi füstoszlop? 
Mint megtudtam, a hivatalos ügymenethez pontosan rögzíteni kell, hogy mikor, honnan, kitől jött a riasztás, ám mindez állítólag pillanatok alatt lezajlik, és mehet a piros autó. 
Szerintem pedig ezen felül továbbra sem kevésbé fontos az éberség.

Telefonüzenet, leírva

"Álmomban két macska voltam, és játszottam egymással" - írta Karinthy Frigyes. Manapság én már (kis túlzással) megtehetem, hogy a számítógép előtt ülve barangolok a Google-térképen, bóklászom mondjuk a saját utcámon, benézek az ablakomon, és meglesem magamat, amint barangolok a Google-térképen, bóklászom a saját utcámon, és látom magam, ahogyan benézek az ablakomon. Szóval, ilyen bárki számára adott technikai lehetőségek mellett már nem az a kérdés, hogy megfigyel-e a "nagy testvér", hanem, hogy megéri-e neki? Kimondottan bosszant, amikor mobiltelefonálás közben háttérzajokból hallom, hogy nem ketten vagyunk vonalban. Volt már eset, mikor vonalas telefonon egy harmadik fél óvatlanul közbeszólt, beszélgetőpartneremmel meg egymást kérdezgettük, hogy akkor most mi van? Az is érdekes, amikor a mobiltelefon kijelzője szerint azt csörgettem meg, akit valóban akartam, de egy ismeretlen vette fel, téves hívást emlegetve. Friss élményem - ami most írásra késztetett -, hogy éjjel a vonalas készülék hangjára ébredtem. Nem, nem csengett, hanem erőteljesen kattogott, mintha valaki "odabent" fészkelődne, vagy a gombokat rendezgetné. Ekkor gondoltam arra, hogy rendhagyó módon nem telefonon, hanem ebben a formában hagyok "telefonüzenetet": ha véletlenül eddig pazarolta rám valaki az adófizetők pénzét, ezután ne tegye, én mondom, nem éri meg. Ha mégis kíváncsi valamire, egyszerűen kérdezze meg. Becs'szóra megmondom. De tessenek hagyni aludni. 

                                                                     (Illusztráció: aprotuti.hu)

Maszatos kezek az érintőképernyőn

Megboldogult "licista" koromban, ha az ember gyereke telefonon akart beszélni mondjuk szüleivel, bement a telefonközpontba (vagy a postára), megadta a központosnak a telefonszámot, majd megvárta míg szólítják, és a megadott "kabinból" beszélt. Ez már történelem, ma a világ legtermészetesebb módján mobiltelefonálunk, sőt, telefonnal internetezünk, fotózunk. A minap morfondíroztam ezen, amikor Nagyvárad főutcájának egyik legnagyobb mobiltelefonos irodájában várakoztam soromra. A helyiségben a legmodernebb kütyüket bárki kipróbálhatja, ezzel reklámozzák a nem túl olcsó holmikat. Mondom, bárki. Arra lettem figyelmes, hogy a szó szoros értelmében toprongyos gyerekek időről időre megjelentek, odaálltak egy laptop-tablet vagy érintőképernyős telefon elé, és játszottak, sőt, facebook-oldalt is megnyitottak. Ügyet sem vetett rájuk senki, ujjaik pedig látható gyakorlattal viharzottak a gombokon. Pár perc után kimentek az utcára, kicsit odébb kéregettek, és kukáztak egy ideig. Aztán megint bejöttek, játszottak, megint kimentek - és így tovább. A kisördög rögtön azt a gondolatot sugallta, hogy akár e-mailt, vagy sms-t is küldhetnének a falun maradt családjuknak, hogy milyen sikerrel jár a napi tarhálás, a koldusjáratként elhíresült esti vonatnál lesz-e szükség kisszekérre a cucc hazaszállításához. Maszatos kezüket elnézve ellenben azon tűnődöm, hogy nagy valószínűséggel senki nem tanította őket informatika órán a modern gépek kezelésére, talán iskolába sem járnak, mégis magabiztosan "szörföznek a világhálón" (ahogy mondani szokás). A látottak azt sugallták, hogy ezek a gyerekek nemigen tudnak kitörni környezetük visszahúzó béklyóiból, pedig valójában rajtra készek.

                                             A helyszínen készített fotóm

Vonalban

Hajnalban arra ébredtünk, hogy a vezetékes telefonunk már "felébredt".
Úgy is mondhatnám, életre kelt. Önállóra. Na, a kagyló azért nem szállt le a készülékről, csak utóbbi kattogott, berregett, de nem csengett. Aztán elhallgatott. Mire gondolhat ilyenkor az ember? Valaminek csak történnie kell, hogy ez legyen...
Erről jut eszembe, régebben megtörtént már, hogy hívást akartam kezdeményezni, felvettem a kagylót, és míg a fülemhez emeltem, már kezdtem volna nyomogatni a számokat. Igen ám, de akkor meghallottam, hogy valakik már beszélgetnek. Valaki - aki nem én voltam, valakivel - akit nem én hívtam. Akkor mit keresnek az én vonalamban? Gyorsan le is tettem - hiszen nem akartam én hallgatózni, beszéljék csak meg nyugodtan.

                                                                                                                    (Illusztráció: vianya.blogol.hu)
Szóval, most nem jutottunk idáig, a hajnali berregés hamar abba maradt.
Ugyanaz a nap. Csak másik telefon. Ugyancsak asztali készülék, amely kábel nélküli, mobilként funkcionál, és a kábeltévé meg az internet szolgáltatója adta. Cseng. Ki is írja ki keres. Felveszem. A vonal másik végéről matatást hallok. Majd az ismerős hang beleszól. Mindketten hallózunk. Aztán köszönünk, és .... várunk. Miért hívtál? - kérdezi, mikor ő unja meg előbb a patt helyzetet. Én?! - értetlenkedek - hiszen te hívtál. Én nem, te hívtál - jön a válasz. Elég hülye szitu. Győzködjük egymást: de hát te hívtál / én nem hívtalak, te hívtál, és nálam csörgött. Ebben maradtunk. Vagyis, hogy egyikünk sem hívta a másikat. De akkor ki csengetett?!
(Összeesküvés elmélet: csak nem a "fiúk" rendetlenkedtek?!)

Improvizáció

Pár napja írtam arról, mi mindennel mulathatja az időt az, aki nem feltétlen azért van jelen mondjuk egy színházi előadáson, mert érdekli, hogy mi zajlik a színpadon. Például játszik a telefonján, sms-ezik, fecebook-ozik. Az is érdekes ellenben, miként reagál, vagy reagálhat az előadást zavaró körülményekre az előadó.
Azt hiszem, a leggyakrabban előforduló eset, hogy úgy tesz mindenki, mintha nem történne semmi.
Hallottam már olyat is, hogy a színész egyszerűen "kiszólt" a nézőtérre.
A youtube-on van egy videó egy ilyen esetről. Egy hegedűművész szóló koncertjén egyszer csak megszólal egy telefon.

                                                                                                                           (Illusztráció: technet.hu)
Legyünk jóhiszeműek, tételezzük fel, hogy nem valami furmányos reklámfogás a videó, hanem valós helyzet.
Na, akkor viszont zseniális. Megszólal a telefon. A művész "lassít", majd megáll. Hallgatja a nokia egyik legismertebb csengőhangját, majd nagyszerűen, zenei tréfával üti el a kellemetlenséget: rákezd a csengőhangra, sőt, még egy kicsit improvizál is belőle.
A közönség tapsol, a művész meghajol. Elegáns. (Videó itt.)
Szerintetek megtörtént, vagy beállított sztori?
Te hogyan reagáltál volna?

Színház az egész

Szerintem nagyon frappáns, ahogyan egy lelkész (nem tudom ki, és hol) arra figyelmezette a híveket: kapcsolják ki a mobiletelefonokat, mikor bemennek a templomba. Állítólag, mint egy modern Luther Márton, ezt a feliratot tette ki a templomajtóra: Jézus téged is hív, de nem telefonon.
Thália templomaiban, a színházakban is szokás figyelmeztetni a közönséget, ugyan kapcsolja már ki a mobilokat, mert marhára idegesítő még a (jóérzésű) közönségnek is, hát még az előadóknak, mikor a produkció közben megszólal, hogy "Lehetsz király...", vagy hogy "Üzid jött, halllooood, üzid jött!"

                                                                                                                         (Illusztráció: agoraalapitvany.hu)
Na, de mit tegyen az ember, ha fontos? Mármint ő maga egy fontos ember. Sokkal fontosabb, mint az egész színház színészestől, előadásostól, közönségestől. Hát nem lehet ezt megérteni!?
Na, de mit tegyen az ember, ha fontos? Mármint az, hogy mások tudják, hogy ő egy kultúrember, és éppen színházban van. Ebben az esetben legalább két dolgot tehet. Az egyik, hogy természetesen bekapcsolva hagyja a telefont, le sem hallkítja, majd mikor az mindenki számára jól hallhatóan előbb berreg, majd kicseng, akkor felveszi, majd suttogásnak álcázva beleordítja - mintha nem is telefonon hanem, közvetlenül akarná tudatni - hogy "most nem tudok beszélni, mert színházban vagyok". A másik variáns, amihez már úgynevezett okostelefon szükségeltetik, hogy esetleg lehalkítja, de a világot jelentő deszkáknál számára sokkal inkább a világot jelentő világháló közösségi oldaláról nem szakadhat le. Míg valami csepürágó ott fent szövegel, tán' még danol is valamit, a zseblámpaként világító képernyőt érintgetve tudatja a sok műveletlen bunkóval: én bezzeg színházban vagyok. Mer a művelcség az 1 nagyon fontos dolog a maji világba.

Dobtuk a láncot

Informatikai ügyintézés során hívtam a szolgáltató által megadott számot (Nagyváradról, ez később fontos lesz). Kevésbé körmönfontan: az internettel kapcsolatban volt valami elintézni való, ezért hívtam a számlán is megadott telefonszámot, ahol fogadják az ügyfeleket.
Tárcsázás.

                                                                                        (illusztráció: tikvakids.hu)

A vonal túlsó végén egy ember beszélt.
Mit ember, egy hölgy.
Mit hölgy, egy kedves és fiatalnak tűnő hölgy.
Mondom a gondom. Semmiség, elintézhető.
Mégis akadt gond.
Több is.
Az első, amikor megkért, hogy mondjam a nevem. Mondtam. Ő nem értette. Szinte hallottam, ahogyan kattogott az agya, de ilyen svábbal kevert magyar nevet...?! Hát, elméjének fogaskereke többször is ledobta a láncot, mire dűlőre jutottunk. De jutottunk.
Kérte, mondjam az utcát. Mondtam. Szinte hallottam, amint megkönnyebbülten felsóhajtott, ezt már elsőre értette. Aztán újabb gond adódott: a számítógépe nyílvántartása szerint a megadott utca és házszám alatt nem a korábban megadott cikornyás név szerepel! Újra nekifutottunk. Majd újra - már egész jól ejtette a nevem, és közben az is kiderült, hogy Vonalvégi Kedveshölgy magától értetődőnek vélte, hogy Bukarestből hívom. Végül is, miért is lakna valaki a fővároson kívül?! Földrajzi ismereteinek térképén amúgy is lehetett fehér foltokat találni - lásd alább.
Tisztáztuk (amit egyébként az elején már mondtam neki), nem Bukarestből hívom.
Nagyváradról.
"Aaaa, Oradea!" - derül fel a hangja, és szerintem a szeme is megcsillant, hogy szilárd talajt érzett értelmének fácskája alatt.
"Ştiu, judeţul Hunedoara!" (Tudom, Hunyad megye!)
Most én jártam úgy, mint előbb ő - kezdtem dobni a láncot.
Minden jó, ha jó a vége - a gondot orvosoltuk, és ő is megtudta, mi Bihar megye székhelye.
Semmiség ez ma már, az internet mindent tudó, modern világában.