Annak idején, amikor még csak egyetlen tévécsatorna volt - és az is fekete-fehér, te jó ég?! - mindig kiemelt figyelem kísérte a sportközvetítéseket. Ültünk apámmal a tévé előtt, és szinte mindent néztünk, ami sport. Így "égtek belém" már kicsi legényként a különféle sportágak szabályai, valahogy egyszer csak tudtam például, mi a les a fociban, hogyan számolják a pontokat a teniszben, de azt is, hogy hol vannak a legfontosabb síversenyek a világban (máig nem volt síléc a lábamon). Ezzel együtt persze a nagy sportversenyek, nagy sportolók nevei is rögzültek. Máig előttem van, ahogyan az 1980-as moszkvai olimpián vártuk a tuti aranyérmet a kenus Wichmann Tamástól 1000 méteren, aki olyan esélyes volt, mint ide Lacháza. Ma is látom magam előtt a fekete-fehér képernyőt, ahogy a Wichmann egyre jobban marad lefelé a mezőnytől, már nem is fért bele a kamera látószögébe... Értetlenül néztünk, én akkor 15 éves voltam, egyszerűen nem értettem.
Kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, 37-szeres magyar bajnok! Az olimpiai arany sosem jött össze neki, "csak" két 2. és egy 3. hely, meg ez a nem is tudom hányadik, talán nem is jegyzett helyezés, ami egyike azon sportpillanatoknak, melyek, mint mondtam, máig előttem vannak, immár lassan 40 (huhh!) év távlatából is.
Később sokszor nyilatkozta, hogy rémálmaiban jött elő az a verseny, melyet úgy meg akart nyerni, ám amikor látta, hogy első nem lehet, más helyezés nem érdekelte, feladta.
Wichmann Tamás megjelenésében is olyan volt, ahogyan az idealizált ősmagyart (ha van ilyen) el lehet képzelni.
72 éves korában február 12-én, tegnap, súlyos betegség után meghalt emlékeim egy darabja.
Akkoriban... (fotó: szekelyhon.ro)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése