Égből pottyant vendégek

A mai nap éppen megfelelő volt arra, hogy Levente Péter - felesége, Döbrentey Ildikó, illetve Török György gitártanár kíséretében - előadást tartson az érmihályfalvi kultúrházban.
Saját gyerekkorom Móka Mikije, gyerekeim Égből pottyant meséinek mesélője.
Azt hittem, nem fogok beférni a terembe, annyian lesznek. Nem voltak annyian. De nem szólok egy szót sem, hiszen vakáció van, és végül is voltak annyian, hogy ne kelljen szégyenkezni.
Meg aztán miért is kellene sokan másoknak is tetszen az a stílus, ami nekem is?!
Meg aztán mi közöm hozzá, hogy ki mivel tölti saját, meg gyereke idejét?!
Én, felnőttként, vártam az előadás. És nem csalódtam.
A színpadon a Török György gitárján, egy széken, és egy fogason kívül nem volt semmi kellék. Pontosabban ott volt egy mikrofon a hozzá tartozó állvánnyal, ami szintén kellék lett, mint a Levente Péter kalapja, és sálja is.

De nem is kellett más, mert valahogy felnőttek és gyerekek egyaránt elhittük neki például, hogy egy konyhában vagyunk, ahol bejglit sütünk, sok-sok móka közepette. Döbrentey Ildikónak is elhittük, hogy a nagymamája konyhájában vagyunk, ahol az a sok unokájának valóságos óvodát teremtett, ahol a végül főzelékké vált tök előbb babaként álomba szenderült.

Levente Péter előadásáról ezek jutottak eszembe: elegáns volt; vagány volt; közvetlen volt; barát, sőt, időnként haver volt - ugyanakkor felnőtt is volt, aki nem kicsi felnőttként, hanem a felnőttéválás felé haladó partnerekként kezelte a gyerekeket. A gyerekek pedig érezték a szeretetet, ügyesek voltak, vállalkoztak minden játékra, és nem látszott, hogy valakit is zavart volna, hogy a képzelet volt a legfőbb "játékszer".
Levente Péter szövegein a felnőttek is jól szórakoztattak, hiszen feléjük is célzott jó pár szellemes beszólást.
Azt is elmondta, melyek szerinte a legfőbb szabályok az életben: 1. életben maradni; 2. eredményesen, alkotva élni; 3. mindig megőrizni a méltóságunkat. Valószínű, hogy az ovis és kisiskolás gyerekek nem erre a 3 tételre fognak emlékezni az előadásból, de biztos is, hogy nem ez volt a cél.
A végén pedig nagyon szimpatikusan köszöntek el: végigjártak a nézőtéren, gyerekkel és felnőttel egyaránt "érintéssel", vagyis a tenyerek összeérintésével búcsúztak. Nem kapkodva, nem csattanós pacsikkal - ráérősen, mosolygósan.

Egyszerűen jól esett az előadás.
Nem tudom megmagyarázni, miért.
De, lehet meg tudnám.
De nem akarom. Nem is kell, azt hiszem.