Besíelt a halhatatlanságba

Bevallom, amikor először láttam a videót, még nem tudtam, hogy egy, a magyar színeket képviselő hölgy látható rajta, amint részt vesz a Phjongcshangban éppen zajló téli olimpia síakrobatika versenyén. Nem vagyok a téma szakértője, de azt elsőre is láttam, hogy itt valami nem stimmel, mintha éppen az akrobatikus elemek hiányoznának. Arra is gondoltam, hogy valami bemelegítésről lehet szó, vagy paródiáról, esetleg valaki szórakoztatja a publikumot a versenyt holtidejében. Aztán kiderült, hogy valóban a publikum szórakoztatásáról van szó, de verseny időben, ráadásul a hölgy a magyar színeket képviselő Swaney Elizabeth, aki amerikai, de magyar állampolgár is. Élete álma volt kijutni egy téli olimpiára, amiért bepróbálkozott már valami dél-amerikai ország állampolgárságával is. Utóbbi nem jött össze neki, nekünk, magyaroknak jutott a megtiszteltetés. Nem akarom én itt cikizni szegényt, ő megvalósította az álmát. Arról is lehetne okoskodni, hogy egy sportszövetség hogyan enged ki a nemzeti színekben egy ilyen "versenyzőt", akin - már elnézést - röhög a sportszakma, a sportvezetőkön meg a sportdiplomácia. A közösségi oldalon már megy az észosztás ezerrel, dobálják a sz@rt egymásra politikai alapon (naná, választási kampány van). Arról esik meglátásom szerint a kevesebb szó, hogy mennyit árt ez a történet a magyar sport egészének. Például az olimpiai pontokat szerző gyorskorcsolyázóknak. Vagy az AC/DC-zenére műkorcsolyázó Tóth Ivettnek. Nem is beszélve az időközben 5000 méteren aranyérmet szerzett korcsolyaváltóról. Ki fog rájuk emlékezni?

Ti emlékeztek még Eric Moussambanira? És ha azt mondom: Erik, az angolna? Ugye, ugye, ő az az egyenlítői-guineai "úszó", aki a 2000-es sydneyi olimpián majdnem belefulladt a medencébe a 100 méteres gyorsúszásban.

És ha azt mondom Eddie, a sas? Ő a rövidlátó, túlsúlyos angol Eddie Edwards, aki 1988-ban Calgaryban "futott be", pontosabban síugrott feleakkorákat, mint a menők, akikkel vetekedő népszerűséget szerzett balfácánoskodásával. 

Ki nyerte a Sydneyben a 100 méteres gyorsúszás döntőjét? Na ugye, nem tudod, én sem.

Ki nyerte a síugrást Calgaryban? Kit érdekel már? 

Évek, évtizedek múlva ki fogja tudni, hogy ki nyerte Phjongcshangban a női síakrobatikát? Kit fog érdekelni, hiszen volt ott egy nő, aki úgy ment le a pályán, mint aki véletlenül keveredett arra. Ja, tényleg, egy magyar volt, emlékeztek?! 

                 Legalább nem esett el, mint a nagymenők közül is többen... 

                                                                            (fotó: origo.hu)

Köszönjük, Peti!

Nem vagyok sem nagy, sem jó viccmesélő, de azt mindig tudtam, hogy Péter milyen vicceket szeret, és abban is biztos lehettem, hogy nála hálásabb közönség nincs: bár eltelt pár másodperc, mire "elemezte" a hallottakat, de aztán zenget bele az utca, úgy hahotázott. Megesett, hogy a kapum előtt, az utcán beszélgettünk, én már bent voltam a házban, de még ott is halottam, hogy még mindig kacag, kint, elmenőben.

Mondom, sokszor beszélgettünk, minden sport érdekelte, nem csak a foci, de persze a Bayern mindenek felett.

Nem. Rosszul mondom. Az Érmihályfalvi Unirea mindenek felett. Akkor is, ha V.-Liga, akkor is, ha IV.-Liga, akkor is, ha III.-Liga. Akkor is, ha ezrek voltak a meccsen, akkor is, ha öten. 

Tapsolt, énekelt, biztatott.

Szitkozódott, kiabált, veszekedett - de nem a csapat ellen, hanem a csapatért. A CSAPATÉRT. Mert csapatnak lenni kellett. Nem csak a pályán, a lelátón is. Zászlóval, dobbal, kereplővel, ha voltak társak, vagy csak a lelkesedéssel, ha kifogytak mellőle a társak. 

Alaphelyzet, hogy a bíró hülye, ezt minden focidrukker, de maguk a sípmesterek is tudják, sértődés ne essék. Volt sok kiélezett helyzet, amikor a játékvezetők valóban kihoztak mindenkit a béketűrésből, Péter volt az, aki - miközben persze ő sem vonta keblére őket - mindig csitított, visszafogta az éppen a pályára beugrani készülőt: "Hülye vagy? Letiltják a pályát!" A feszültséget levezetendő azonnal rákezdte senkijével össze nem téveszthető hangján: Hai Unirea! Aléééaléaléalé Uniiireeeea! A tőlünk eligazolt játékosok mindig odamentek hozzá kezet fogni, akkor is, ha az ellenfél gárdájában tértek vissza a Praszler stadionba.

Mindig azt mondta, főleg a nyögvenyelős meccsek után: én itt fogok meghalni, infarktus fog végezni velem a tribünön. Az égi játékvezető másként döntött, a 2017/2018-as szezon téli átigazolási időszakát, február 11.-t jelölte ki a mindössze 55 éves NICHITA PÉTERnek.

Fotót keresek róla. Az alábbit találom, melyen ő is rajta van: 2011. június elején készült, a csapat megnyerte a megyei bajnokságot, később az osztályozót is és a C-Ligába jutott. Nagy volt az öröm. Péter természetesen a többiekkel örül (alakját bejelöltem).

A csapat nem lehetett olyan "kicsi", hogy Péter ne azt énekelje: "Ti vagytok a legnagyobbak!"

Ma már tudjuk: nem Péter, TE voltál a legnagyobb!

Paradicsom. De főleg banán.

Valamikor nyár végén, ősz elején lehetett, amikor megálltam a piacon egy ismerős árus előtt, aki igen szemrevaló paradicsomot árult. Olyat, amiről látszik, hogy nem talán éppen tőlünk kiment munkavállalók válogatták össze őket méret szerint, majd fényesítették mosolygósra valahol nyugaton (vagy délen), hanem az illető kertjében termett. Azért álltam meg, mert elolvastam azt a kis táblácskát, ami az áru mellé volt kitéve és tudatta: a gazda az úgynevezett paradicsom-program haszonélvezője. Mennyit ér ez a támogatási program? - kérdeztem. A termelő nézéséből láttam: fontolgatja, azt mondja-e, ami elsőként a szájára jött, vagy számoljon el előtte 10-ig (20-ig, 50-ig, 100-ig). Biztos van, akinek jó, zárta le a témát aztán kurtán.

Ez most azért jutott eszembe, mert olvasom: újabb fejezet nyílt az iskolásoknak kitalált étkeztetési, közismerten tej-kifli programban. Október végén számoltam ki ( ITT ), hogy a kormány (értsd: az éppen akkor hivatalban volt) idén sem siette el az intézkedést e témában (sajnos, mégis azt kell mondjam, bár ez lenne a legnagyobb gond a tanügyben...). Most meg újabb hír: "Az európai irányelveknek megfelelően friss gyümölcsöt, főként banánt kaphatnak a romániai iskolákban tanuló diákok." 

Persze, értem én, hogy nagyon dicséretesen "Románia csatlakozik az Európai Unió iskolai programjához", meg hogy "támogatják a friss gyümölcs- és/vagy zöldségfogyasztást, bevezetik az ezek fogyasztására ösztönző nevelési intézkedéseket (...) biztosítják, hogy hatékonyan használja ki az ország az Európai Unió által nyújtott segítséget a tanulóknak szánt friss zöldségek és gyümölcsök (főleg banán) szállítását és szétosztását illetően".

A program bevezetéséért az önkormányzatok felelősek, vagyis ők kell megszervezzék és lebonyolítsák a közbeszerzést a friss gyümölcs beszerzésére. Főleg banán. Érted? Mert mi mást egyen a gyerek nálunk? Nehogy mán' olyat, ami itt is megterem. 

Hogy is mondta a paradicsomos emberem: Biztos jó ez így valakinek.

Mi meg igencsak unjuk már... a banánt.

Nemzet. Biztonság. Kockázat.

Hétfő este hivatali esküt tett a Viorica Dăncilă miniszterelnök vezette román kormány. 

Az új. 

A legújabb.

A legeslegújabb.

Ugyanaznap reggel hallgattam egy román kereskedelmi rádió műsorát. A műsorvezetők 0. illetve I. osztályos kisdiákokkal beszélgettek. A gyerekeknek az akkor még csak jelöltként emlegetett tanügyminiszter beszédeiből idéztek, melyekben a például az ő további oktatásukért is felelős tárcavezető egyszerűen nem tudta összeegyeztetni ugyanazon mondaton belül az egyes számot a többes számmal, az igét az állítmánnyal, nem tudta, mely szavak vannak hím- vagy nőnemben, stb. stb. Miközben a műsorvezetők jókat (már elnézést) röhögtek, a gyerekek kifogástalanul megtalálták a hibákat egy-egy mondatban, például azt is azonnal hallották, hogy nem  "pamblică" a helyes, hanem a  "panglică" (pántlika). 

A beiktatás másnapján olvasom, hogy Mircea Dumitru bukaresti rektor lemondott az Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanácsban (CNATDCU) betöltött összes tisztségéről. Azzal indokolt, hogy "a frissen kinevezett oktatási miniszter, Valentin Popa reménytelen küzdelmet folytat a román nyelvtan alapvető szabályaival, és inkább elemi nyelvkönyveket kellene olvasgatnia ahelyett, hogy a gyermekek és az ország jövőjének óriási felelősségét vállalja." (foter.ro) 

A friss miniszter jelölésekor, a választás helyességét igazolandó, nyilvánosságra került egy olyan lista is, melyen egyetemi rektorok nevei szerepeltek, akik támogatják a kinevezését. Azóta kiderült, többen nem is tudták, hogy szerepelnek a listán (ám nem kizárt, hogy cáfolatuk megjelenése óta felkerültek egy másik listára...) Az új miniszter a nyelvtani szabályokhoz hasonlóan lazán kezeli a plágiummal kapcsolatos szabályokat is - lehet éppen ez az egyik ok, amiért alkalmas a tisztségre!? 

Mint tudjuk, a minisztereket kinevezésük előtt bizonyos szakbizottságokban meghallgatják terveikről, elképzeléseikről.

Átvilágítják őket nemzetbiztonsági szempontból is. 

Azt hiszen, nem kell nagy szakértelem ahhoz, hogy lássuk: egy nyelvtani szabályokat sem ismerő oktatási miniszter kinevezése kimeríti a nemzetbiztonsági kockázat fogalmát. Lehet, nem a hagyományos értelemben, de milyen biztonság várhat arra a nemzetre, melynek a jövő generációért felelős minisztere nem tudja megkülönböztetni a múlt időt a jövő időtől? És most ne csak a nyelvtani szabályokra gondoljunk...

Kormányválság ellen sorskiigazítókat

Nemrégiben (újra) Egerben jártam, ahol, ha csak pár pillanatra is szinte kötelező megnézni a várat (ott van-e még?), a minaretet (éppen állványok támasztották körbe, renoválták), a Bazilikát, s most először sikerült bejutni az óváros alatti pincerendszerbe. Mint megtudtam, utóbbi egyike Magyarország építészeti csodáinak (részletek). Aztán alig pár lépésre a konkrétan vett belvárostól, vagy még inkább talán annak részeként, felfedeztem egy igen patinás házat. Először azt láttam, hogy az egyik ablakában órarend van, mely szerint be lehet jelentkezni jóslásra. Jobban szemügyre véve azt tapasztaltam, hogy az egész épület egyfajta Delphoi, egy jós- és ezoterikus központ, ahol - akár a hasonszőrű tévés műsorokban - tisztánlátók, tisztánhallók, jövőbelátók, jósok, miegyebek várják a klienseket. (Minek kell órarend, nem tudják előre, ki mikor érkezik?) A kínálatból az volt a legjobb, hogy lehet előjegyeztetni - fogózkodj! - sorskiigazításra! Komolyan mondom, nem volt sorállás. Ezt két dolog indokolhatja: 1. a környéken mindenki elégedett a sorsával; 2. nem veszik komolyan a jóemberek ezt a kolosszális lehetőséget. Hogy miért? Ennek talán egy tisztánlátó a megmondhatója.

Mindez akkor idéződött eszembe, amikor kirobbant a romániai kormányválság. Az újabb. A legújabb. A legeslegújabb. Egy ilyen jósdát vagy mit kellene telepíteni a bukaresti kormányépület mellé is. Egyrészt törzsvendégek lehetnének a politikusok, akiket tisztánlátók próbálhatnának kivezetni önnön sötétségükből, másrészt be-betérhetnének oda azok, akik a nevezett politikusok kegyeiért versengve lépdelnek majd befelé, kérhetnének egy kis sorsmódosítást. 

Hogy ez hülyeség, meg mit komolytalankodok én itt?

Igazad van!

De ez sem komolytalanabb, mint amit azok csinálnak, akikre egy ország sorsa van bízva.

Egy rádióműsorban hallottam az ötletet, miszerint az országba érkezett Abe Sindzó japán miniszterelnököt, ha már éppen kormányválság volt idejöttekor és nem is volt, akivel egyenrangúan tárgyaljon, szóval, ha már itt volt, itt kellett volna fogni, éppen jó lenne ő nekünk miniszterelnöknek. 

Azt már én mondom, hogy a helyére lenne, kiket elküldjünk. Vajon hány év alatt tennék tönkre Japánt? Aztán majd a felkelő nap országában is kérhetnék a sorskiigazítást.

(Fel)Zaklatási ügyek

Azt hiszem, az egykori NDK kivételével talán egyetlen volt szocialista (vagy annak nevezett) országban sem rendezték le akkurátusan (ahogyan mondani szokás) a múlttal való szembenézését. Németországban tudomásom szerint bárki rövid időn belül, úgy értem órákon belül, megkapta /-ja a róla egykor írt jelentéseket, tudhatja ki mikor figyelte, mit mondott el róla a kíváncsi hatalomnak. Máshol a múlt sara még mindig a hatalmi játszmák eszköze, konkrétan arra gondolok például, hogy nálunk leginkább választások előtt, vagy valami politikai vihar idején (figyelemelterelési szándékkal) kerülnek elő úgynevezett szekus-dossziék: ki, kivel, kiről, miről, mikor, kinek. Nagyszerű lejáratási eszköz, akkor is, ha nincs benne igazság, a rosszat még mindig hamarabb elhiszik a népek bárkiről, mert hiszen nem zörög a haraszt... 

Ez akkor jutott eszembe, amikor olvastam, hogy a magyarországi ATV nevű tévécsatorna (mely tél-túl még a fogyatkozó ellenzéki hírcsatornák egyike), vagy legalábbis ahhoz köthető szervezet(ek) véletlenül éppen akkor kapott több százmillió forintos nagyságrendű állami támogatást, amikor nem hosszabbított szerződést Havas Henrik műsorvezetővel. Aki egy most éppen "időszerű" zaklatási ügybe keveredett. Éppen akkor, amikor könyvet jelentetett meg arról a Vona Gáborról, akinek pártja a felmérések szerint a mostani kormánypárt legerősebb kihívója. Távol álljon tőlem, hogy most boncolgatni kezdjem a zaklatási ügyeket, vagy a nevezett műsorvezető stílusát, még kevésbé az őt zaklatással vádoló hölgy (khm...) hitelességét.

Szerintem a helyzet ennél sokkal szomorúbb.

Ugyanis nem arról szól, hogy valóban történt-e egyébként önmagában valóban elítélendő zaklatás, vagy nem - utóbbi is legalább annyira elítélendő, hiszen akkor meg lejáratnak valakit. És éppen ez a kulcsszó: az az érzésem, nem is az a fontos, hogy egy zaklatott személy ügye nyilvánosságot kapjon, hogy elégtételt nyerjen, a bűnös bűnhődjön, hanem magát az ügyet fel lehessen használni, ha valakit el kell lehetetleníteni. A politikum felismerte, hogy a megtörtént esetekből sarjadva újabb "fegyver" van a kezében: ahogyan az egykori dossziékkal is lehet zsonglőrködni, úgy a személyes tragédiákkal (vagy kreált esetekkel) is. 

A (fel)zaklatottak meg majd megnyugszanak.

Szilveszteri ágyúzás

"Úgy voltunk, mint a borsó meg a héja" - szól a méltán "örökzöld" Forrest Gump című film egyik szállóigévé vált mondata. Egyébként vannak azok a filmek, melyeket akárhányszor is láttál, mindig odaláncol a képernyő elé, na, ilyen ez is, most szilveszterkor is. De ez csak egy kitérő volt, az idézetet annak kapcsán vettem elő, hogy a borsó meg annak a héja nem forrt jobban össze, mint a szilveszter meg a petárdázás. Ám korántsem olyan érthető, hogy minek is? A családi méretű tűzijátékokat még megértem, színes, látványos. Még talán a kisebb, pukkanós petárdára is lehet magyarázatot találni, bulinak jó, hagy szóljon, élje ki magát a gyerek, meg a gyerekes felnőtt. Magyarázzunk bele egy kis népi jelleget is (az úgy is divatos): elűzi a rosszat a következő évtől. (Évek múlva néprajzosok meg hivatkoznak majd erre a mondatomra...)  Na, de ott vannak azok a petárdák, ha lehet még annak nevezni, melyek akkorát durrannak, mint egy ágyú. Aki még volt a seregben, az tudja, hogy nem túlzok (nagyon). Ha pedig sorozatban dobálják el ezeket, akkor akár az orosz frontvonal közeledtét is lehet vizionálni, bár erről szerencsére nincsenek saját tapasztalataim. Fel nem foghatom, mi jelent ebben élvezetet?! Nem szép, fojtó a füstje (mert ugye az is van neki), riasztó a hangja. Esetleg arról lehet szó, hogy a mások riadalma okozza az elégedettséget - ebben mondjuk hajaz is az ágyúkra. Fokozza az értetlenségemet, amikor nem csak sihedereket, de meglett, a hétköznapokon az én mércém szerint normálisnak ismert felnőtt férfiakat látok ilyen "bombákkal" dobálózni. Egy ilyen illető épp a kapum előtt (is) megállt szilveszter éjjel, rágyújtva egyre. Vártam, mit tesz? Bedobja az udvarra, esetleg az ablakpárkányra teszi? Bele a csatornakifolyóba? Utóbbiakban biztos kárt tett volna. Aztán én meg őbenne. Kedvem lett volna újra csak a Forrest Gump-ból idézni: "Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod?" De csak simán kihajította az úttestre, a jövő-menők közé, a népek ugrottak, mint a kenguruk. Nagyszerű móka volt.

    Ettől a hangtól nem csak a kutyák, de még egy birodalmi lépegető is világgá menne...
                                                                                (fotó: MKKP/facebook)