A következő címkéjű bejegyzések mutatása: aranyérem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: aranyérem. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. február 20., kedd

Besíelt a halhatatlanságba

Bevallom, amikor először láttam a videót, még nem tudtam, hogy egy, a magyar színeket képviselő hölgy látható rajta, amint részt vesz a Phjongcshangban éppen zajló téli olimpia síakrobatika versenyén. Nem vagyok a téma szakértője, de azt elsőre is láttam, hogy itt valami nem stimmel, mintha éppen az akrobatikus elemek hiányoznának. Arra is gondoltam, hogy valami bemelegítésről lehet szó, vagy paródiáról, esetleg valaki szórakoztatja a publikumot a versenyt holtidejében. Aztán kiderült, hogy valóban a publikum szórakoztatásáról van szó, de verseny időben, ráadásul a hölgy a magyar színeket képviselő Swaney Elizabeth, aki amerikai, de magyar állampolgár is. Élete álma volt kijutni egy téli olimpiára, amiért bepróbálkozott már valami dél-amerikai ország állampolgárságával is. Utóbbi nem jött össze neki, nekünk, magyaroknak jutott a megtiszteltetés. Nem akarom én itt cikizni szegényt, ő megvalósította az álmát. Arról is lehetne okoskodni, hogy egy sportszövetség hogyan enged ki a nemzeti színekben egy ilyen "versenyzőt", akin - már elnézést - röhög a sportszakma, a sportvezetőkön meg a sportdiplomácia. A közösségi oldalon már megy az észosztás ezerrel, dobálják a sz@rt egymásra politikai alapon (naná, választási kampány van). Arról esik meglátásom szerint a kevesebb szó, hogy mennyit árt ez a történet a magyar sport egészének. Például az olimpiai pontokat szerző gyorskorcsolyázóknak. Vagy az AC/DC-zenére műkorcsolyázó Tóth Ivettnek. Nem is beszélve az időközben 5000 méteren aranyérmet szerzett korcsolyaváltóról. Ki fog rájuk emlékezni?
Ti emlékeztek még Eric Moussambanira? És ha azt mondom: Erik, az angolna? Ugye, ugye, ő az az egyenlítői-guineai "úszó", aki a 2000-es sydneyi olimpián majdnem belefulladt a medencébe a 100 méteres gyorsúszásban.
És ha azt mondom Eddie, a sas? Ő a rövidlátó, túlsúlyos angol Eddie Edwards, aki 1988-ban Calgaryban "futott be", pontosabban síugrott feleakkorákat, mint a menők, akikkel vetekedő népszerűséget szerzett balfácánoskodásával. 
Ki nyerte a Sydneyben a 100 méteres gyorsúszás döntőjét? Na ugye, nem tudod, én sem.
Ki nyerte a síugrást Calgaryban? Kit érdekel már? 
Évek, évtizedek múlva ki fogja tudni, hogy ki nyerte Phjongcshangban a női síakrobatikát? Kit fog érdekelni, hiszen volt ott egy nő, aki úgy ment le a pályán, mint aki véletlenül keveredett arra. Ja, tényleg, egy magyar volt, emlékeztek?! 
                 Legalább nem esett el, mint a nagymenők közül is többen... 
                                                                            (fotó: origo.hu)

2012. augusztus 13., hétfő

Nyolc, négy, öt - kilenc

Aki nem is nézte a XXX. Nyári Olimpia közvetítéseit Londonból, az is azonnal értesülhetett a magyar sikerekről a Facebook-on, szinte a győzelem pillanatában már repítette is szerte a hírt valamelyik internetes fórum. Meg persze azonnal, és folyamatosan készültek a statisztikák is, hogyan állnak a magyarok az éremtáblázaton, a pontversenyben.

Nyolc, négy, öt - kilenc.
Nyolc arany-, négy ezüst-, öt bronzérem = kilencedik hely a nemzetek sorában.
És, bár hajlamosak vagyunk rá, ne feledkezzünk meg az olimpiai pontot érő 4., 5., és 6. helyezettekről sem - és senkiről sem, aki  - bár nem ért oda az első között, de hozta, ami tőle tellett.
A nemzeti büszkeség nem hagyhatta szó nélkül, hogyan is állunk a környező államokkal szemben:


Természetesen (?) a legtöbbet az érmesek diadalát ismételgetik a tévék. Szerintem ezzel majdnem egyenértékű, hogy kivétel nélkül (legalábbis én nem láttam másat) minden megszólaltatott sportoló rendkívül szimpatikusan, visszafogottan, szerényen - mondhatni emberien nyilatkozott, ami szintén felér egy aranyéremmel.
Számomra az igazi élményt az őszinte, emberi megnyilvánulások jelentették.
Amikor a cselgáncsozó Csernoviczki Éva a kilassított tévéfelvétel tanusága szerint már a mindent eldöntő dobás közben mosolygott, mert érezte, hogy megvan a hihetetlen bronzérme...
Amikor a birkózó Módos Péter az ellenfelét, mint egy zsákot dobta el abban a pillanatban, amikor biztos lett a bronzérem...
Amikor az ugyancsak birkózó Lőrincz Tamás - mikor bejutott a döntőbe - örömében az edzőjét is a szőnyegre csapta...
Amikor Gyurta Dániel úszó világcsúccsal szerzett aranyérmének másolatát felajánlotta a nemrég elhunyt norvég riválisa, Alexander Dale Oen szüleinek...
Amikor a 10 kilométeres szabadvizi úszás megnyerése után Risztov Éva zokogó édesanyjának adta az eredményhírdetéskor kapott virágcsokrot...
Amikor a magyar olimpiai delegáció legidősebbje, a sportlövő Bognár Richárd a hatodik hely megszerzése után örömittasan nyilatkozta, hogy dehogy folytatja ő már 45 évesen - egy ilyen "csoda" után abba kell hagyni...
Amikor a számára csalódást jelentő bronzérme átvételekor a kajakozó Douchev-Janics Natasa a mindenütt ott lévő, és hazai hangulatot teremtő szurkolók felé fordulva mégis elmosolyodott, és könnyű volt szájáról leolvasni: "Köszönöm"...
Most, amikor felelevenítjük ezeket a sok-sok többi közül kiragadott pillanatokat, neked, olvasóm, nem lett-e kicsit könnyes a szemed?
Hát ez az, ami még a nyolc aranynál, négy ezüstnél, öt bronznál, és a kilencedik helynél is többet ér.
Az "aranyérmes" emberek.