Tárcsázás.
(illusztráció: tikvakids.hu)
A vonal túlsó végén egy ember beszélt.Mit ember, egy hölgy.
Mit hölgy, egy kedves és fiatalnak tűnő hölgy.
Mondom a gondom. Semmiség, elintézhető.
Mégis akadt gond.
Több is.
Az első, amikor megkért, hogy mondjam a nevem. Mondtam. Ő nem értette. Szinte hallottam, ahogyan kattogott az agya, de ilyen svábbal kevert magyar nevet...?! Hát, elméjének fogaskereke többször is ledobta a láncot, mire dűlőre jutottunk. De jutottunk.
Kérte, mondjam az utcát. Mondtam. Szinte hallottam, amint megkönnyebbülten felsóhajtott, ezt már elsőre értette. Aztán újabb gond adódott: a számítógépe nyílvántartása szerint a megadott utca és házszám alatt nem a korábban megadott cikornyás név szerepel! Újra nekifutottunk. Majd újra - már egész jól ejtette a nevem, és közben az is kiderült, hogy Vonalvégi Kedveshölgy magától értetődőnek vélte, hogy Bukarestből hívom. Végül is, miért is lakna valaki a fővároson kívül?! Földrajzi ismereteinek térképén amúgy is lehetett fehér foltokat találni - lásd alább.
Tisztáztuk (amit egyébként az elején már mondtam neki), nem Bukarestből hívom.
Nagyváradról.
"Aaaa, Oradea!" - derül fel a hangja, és szerintem a szeme is megcsillant, hogy szilárd talajt érzett értelmének fácskája alatt.
"Ştiu, judeţul Hunedoara!" (Tudom, Hunyad megye!)
Most én jártam úgy, mint előbb ő - kezdtem dobni a láncot.
Minden jó, ha jó a vége - a gondot orvosoltuk, és ő is megtudta, mi Bihar megye székhelye.
Semmiség ez ma már, az internet mindent tudó, modern világában.
