Magyarnak lenni... szórakoztató (is)

Széchenyi István szerint – aki a legnagyobb magyarként mégiscsak tudhatta – „jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen”. Egy graffiti szerint azért jó, mert a magyar minden jóban megtalálja a rosszat. Így vagy úgy, szerintem is jó magyarnak lenni, de ezt már akkor is éreztem különösebb konkrét megfogalmazás nélkül, mikor még nem lett a kijelentés egy program elnevezése, amikor még nem indult annak reklámozására sajtókampány. De nem csak jó magyarnak lenni, hanem néha meglepő is. Mert itt van ugye ez a Csibi Barna, aki jó, sőt, jó nagy magyarságának hevületében Iancu–bábut égetett, aztán lehet utána sepregetni a pernyét... De nem csak jó, és meglepő, de néha mulattságos is magyarnak lenni. A minap Magyarországon volt alkalmam egy olyan kiállítást megnézni, ahol szembe találtam magam Orbán Viktorral! Na, nem szemlélődni volt ott, hanem az egyik vásznon, az „EU élén” címmel. Az Európa-sziluett, illetve az EU- és magyar (piros-fehér-sárgába hajló mustárzöld!) zászlók előtt, mikrofonok mögött álló miniszterelnök egyértelműen felismerhető volt, annak ellenére, hogy az amatőr művész enyhén afro-arcjegyekkel (lapított orr, telt ajkak) és bőséges toka-redőzettel jelenítette meg. A művésznek természetesen művészi szabadság jár, egy demokráciában ez elemi jog. Érezhetően nem a karikírozás szándéka vezette az ecsetet, sőt, talán nem is tudatosultak a hibák, hiszen akkor nem került volna közszemlére kép. A talány kulcsa inkább az a fajta rajongás lehet, ami már egyfajta ön-karikírozás: nem az alanyé – hiszen ő valószínűleg nem is tud a képről – hanem az alkotóé. A mű láttán előbb meglepődtem, majd erős késztetést éreztem, hogy a hely szelleméhez méltatlanul hahotázni kezdjek. De aztán mégiscsak a jólneveltség kerekedett felül, és inkább továbbléptem. Komolyan mondom, az alkotó olyan női aktokat is rittyentett, hogy majd' megszólaltak – egyéb majdokról nem is beszélve. Mint mondtam volt, magyarnak lenni jó, és néha kifejezetten szórakoztató is.