Ülők a gép előtt. Dolgozom.
Cseng a telefon, s bár nevet nem ír ki, csak egy számot, de az nem valami elrugaszkodott, kitudjahonnanra utaló kombináció, természetesen felveszem.
Eddig mindennapos jelenet.
Na, de innen.
Erélyes férfihang szól bele románul, majd minden felesleges udvariaskodás és egyéb sallang nélkül a tárgyra térve felszólít, miszerint álljak odébb a kocsimmal, mert nem fér tőle!
Két gondolat ugrott be elsőre:
1. - ki lehet ez a fickó, aki az udvaromon van és hogy került oda?
2. - vajon mit csinálhat ott, ha már ott van, hogy nem fér a kocsimtól!?
Mindjárt meg is kérdezem, persze, hogy ugyan mit akadályozok a saját udvaromban?
Ő nem érti a kérdést. Én sem, hogy ő mit nem ért?
Ismét sürget.
Ismét nem értem.
Ismét nem érti.
Végül sikerül kibogozni, hogy valahol Konstancán (!) egy eladásra kínált személygépkocsi áll egy utcában, de nem jó helyen, vannak, akik nem férnek tőle. Az ablakába tett papíron lévő telefonszámot tárcsázta a hívó fél. Vagyis, eszerint nem azt, legalább egy számot mellé ütött. Azt kell mondjam, az illető nem volt meggyőződve végül, hogy nem én vagyok az eladó, hogy nem jó számot hívott, úgy tűnt, inkább arra hajlik, nem akarom mozdítani a járgányomat s inkább lerázom.
Nem sokkal később: ülök a gép előtt, dolgozom, cseng a telefon... Egy női hang: ugyan álljak már odébb!
Magyaráz, magyarázok, letesszük. Érdekes, ugyanazt a számot ütötték el a híváskor.
Ha még hív valaki, elkezdem árulni azt a járgányt, tűnődtem.
De azóta nem hívtak.
Most vagy eladtam, vagy arrébb álltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése