Cseng a vonalas telefon.
Ritkaság ez ma már, csupán egy okból él még a vonalunk, a mobil leuralta a terepet. Szóval cseng, felveszem és várom, hogy az általában megszokott szöveg következzen: a feleségemet keresik.
Ám ezúttal nem. Kedves női hang mutatkozik be, nevezzük mondjuk Rózsikának (fogalmam sincs, milyen nevet mondott). Elmondta, hogy ilyen-olyan céget képvisel, melynek nevében van szerencséje meghívni egy egészségfelmérő és termékbemutató összejövetelre.
Ennél általában nem jutunk tovább, ha hasonló okból hív fel valaki. Most azonban valamiért hagytam, hogy mondja és meg is tudom, hogy találomra választott ki és ez egy rendkívüli ajánlat. Aha, persze, magam is így gondolom.
Aztán "válaszcsapásra" ragadtattam magam. Miközben Rózsika mondta a magáét, közbevágtam azzal, hogy egy feltétellel elfogadom a meghívást: ha ő is az enyémet.
Döbbent csend.
Elmegyek arra az előadásra, ha ő is eljön velem a hétvégi falunapra.
A csend, ha lehet, még mélyült.
Mi a foglalkozása? - kérdezte.
Újságíró, felelem, és nyaranta én gyakran járok falunapokra, ez az úri pásszióm. E hét végén is lesz egy itt-meg-itt, és kitűnő a program. Sorolom is fejből - ha nem is pontosan azt, ami tényleg lesz, de úgy nagyjából, hogy mi is lehetne, mulatós sztárokkal egyben.
Csend.
Aztán nevetés a túloldalról - végre egy őszinte emberi megnyilvánulás.
"Tudja mit? Maga sem jön, én sem megyek."
Ebben maradtunk.
Ő hívott. Vagy nem... (Illusztráció: profession.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése