A messziről jött ember

A messziről, nagyon messziről jött embert mindenki ismerte a kicsi faluban. Nem volt nehéz felismerni, ránézésre is elütött a helyben lakóktól. Ahogyan a szólás is tartja, ő bármit mondhatott volna magáról, de nem mondott csak azt, ami igaz volt. A kicsi faluban ezért is tartották igaz embernek. Bár csak kevesen értettek vele szót, sokakkal volt egymásnak mondanivalójuk. 
Az öreggel is, aki a korán érkező szürkületben a csordát várta. Ült a kapuban a lócán, ahol minden este, és ahol hétvégén a világ dolgait szokták megbeszélni a szomszédokkal, és várt. A messziről jött ember, aki éppen arra baktatott, odaült mellé. 
Együtt várták a csordát. 
Közben beszélgettek. 
Ki tudja hogyan? Hiszen a messziről jött saját anyanyelve mellett tudott ugyan világnyelveket, ám az öreg csak saját anyanyelvét tudta, még az országét is csak botladozva, nem is igen volt szüksége rá. De beszélgettek, erről árulkodtak gesztusaik is. Lehet, nem is ugyanarról a témáról magyaráztak egymásnak, de ez láthatóan egyiküket sem zavarta, mindenki békésen elmondta a magáét. 
És közben várták a csordát. 
Miközben az állatok hazafelé kolompoltak a mezőről, egy messzi városban a messziről jötthöz hasonlatos emberek magukat sem kímélve pusztítottak. Pedig ők értették egymást is, meg az általuk halálra ítéltek nyelvét is. Mégsem beszéltek egy nyelven. 
Igazából nem is voltak hasonlóak a messziről jött emberhez. 
Igazából senkire nem is hasonlítottak, csak önmagukhoz. 
Az öreg ezért nem is félt az ő messziről jött emberétől. Tudta, hogy inkább hasonlít az rá, akinek alig érti a nyelvét, mint azokhoz, akiknek értené a beszédét.  

                                                                            (Illusztráció: blog.xfree.hu)