Varázslatos élmények

A hét főbűn (kevélység, kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag, lustaság) között nem szerepel a szószátyárság, pedig szerintem legalábbis dobogós helyen kellene legyen. Az ókeresztény sivatagi atyák még lehet, nem gondoltak erre, pedig kellett volna, nem utolsó sorban saját utódaik megfékezésére. Egy lelkész ismerősöm szerint aki sokat beszél, az egyéb galádságra is képes, ennek megfelelően ő maga nem szokott így tenni. Hogy miről jutott ez eszembe? Na, gondolhatod, hogy hát persze, hogy arról, hogy olyan helyen voltam, ahol kevesebb beszéd akár még több is lehetett volna. A "pap bácsi" nem akart kifogyni a szóból, mintha a 39 fokos meleg csak újabb és újabb ötleteket adott volna neki a szófonásra (majdnem mást írtam...). A hallgatóság már igencsak unta a jót, menekülési útvonalakat vizslatott szemével, amikor a legjobb poén következett. Tudni kell, hogy egy háborús emlékmű előtt álltunk, ahol, ugye, az áldozatokra szokás emlékezni. Hősöknek is nevezik az elhunytakat időnként, melyik szónoknak hogyan esik jól. Nos, a mi főszereplőnk annyira belelovalta magát a szónoklásba, hogy adott pillanatban a hallgatóságnak szegezte a felhívást: tegye fel a kezét, aki szeretne hős lenni? Az ilyen kézfeltevősdi kétes fegyver, amit például a stand-up műfaj művelői is bevetnek, igen ám, de ott így is - úgy is kijön a poén, a felszólítottak meg amúgy is ódzkodnak a rivaldába állni, mert ki tudja mi lesz belőle?! Esetünkben súlyosbító körülmény volt, hogy ugye világháborúban elesettekről volt a példázat - hát ki a fene akarna háborúba menni, és otthagyni a fogát?! Nem is tolongtak az önkéntesek, akiket ellenben már szinte a hőguta tizedelt.
A "varázslat" tovább folytatódott később, a szó szoros értelmében. Az eseménysor egy újabb gyöngyszeme bizonyos bűvész fellépése volt. Bizonyára mestere ő a szakmának, nem vitatom, de olyan buktatóval találta szembe magát, amihez szinte harrypotteres magasságba kellett emelkedni. Valami kártyatrükköt hókuszpókuszolt, a lényege, hogy a publikumból kiválasztott személy egy kártyalapot kihúz a pakliból, megnézi, visszateszi, kevernek, a bűvész meg megmondja melyik volt az. Nem könnyített a helyzeten, hogy a szakadó eső miatt alig voltak a varázslatra érdeklődők, és mondhatjuk, hogy ők is kevéssé voltak fogékonyak. A lényeg, hogy bizonyos Öcsi csak választott egy lapot, visszatette, a bűvész kevert, majd megkérte Öcsit, mondja meg a lapját. Na, itt futott a trükk zsákutcába, mivel Öcsi egyszerűen kijelentette: nem mondja meg! Ezzel, mint mondtam volt, keveseket döbbentett meg (egyrészt kevesen álltak az esőben, ők ellenben lehet, ismerték Öcsit), annál inkább a bűvészt, hiszen így nem lehetett továbblépni, mert akkor mihez képest mondja meg a megfejtést. Próbált hatni Öcsire, hogy az mégis csak vizsgálja felül álláspontját, kicsit huzakodtak, hogy mond meg - nem mondom, mond meg - nem mondom, aztán mikor az állapot végkép tarthatatlanná vált, a bűvész másik trükköt vetett be, értelmetlenné téve Öcsi önfejűségét. Utóbbit ez láthatóan nem zaklatta fel, nem is vagyok biztos benne, hogy tudatában volt a történteknek. Csupán egy varázslatos estére emlékszik ma már. Már, ha emlékszik valamire. 

5 nap Jamaica – tizenhetedjére is

    Rencz Norbert

17. alkalommal rendezte meg a mindenki által ismert Ladánybene 27 zenekar a Reggae Camp elnevezésű fesztivált, idén Cegléden, a strandfürdő területén.

Sokak fejében már a reggae zene nevének hallatán kételyek jelentkeznek, ugyanis általános sztereotípia, hogy a Jamaicán kifejlődött, afrikai gyökerekkel rendelkező zenei irányzat kéz a kézben jár azzal az organikummal, melynek fogyasztását a Camp szabályzata is természetesen tiltja. Méghozzá az első helyet foglalja el a házirend tiltólistáján. Természetesen vele jár, hiszen sok arc le sem tagadhatná a mosolya alapján. Viszont 5 nap alatt egy hangos szó nem esett, a szó legszorosabb értelmében. Ez természetesen nem feltétlenül a bódultság miatt volt így. Mindenki békességben töltötte az idejét, és felhőtlenül. Hogy ehhez milyen mértékben járult hozzá a jamaicai bárányok fő tápláléka, nem igazán lehetne pontosan utána járni. De nem is kell.

5 nap úgy telt el, hogy egy pillanatra sem zökkentett ki semmi a nyugalomból. Pedig a Camp szervezők gondoskodtak arról, hogy a camplakók ne ücsörögjenek egy percig sem csendben. 5 helyszín volt kialakítva a stílus szerelmeseinek. És itt most nem csak az érdeklődőkre gondolok. Elsőként a DubYard-ot említem, mely irányába zenei ízlésem révén elfogult is vagyok. A DubYard, ahogyan a neve is mutatja, a dub stílust népszerűsítve dübörgött 5 napon keresztül, majdhogynem szó szerint. A fákkal övezett terület közepén lévő tisztáson foglalt helyet a Dubapest HiFi által biztosított sound system, mely az elektronikus zene kedvelőinek véleményem szerint kivétel nélkül tetszett/tetszene. A DubYard-on naponta több mint 10 selector (DJ) váltotta egymást, 2 - 3 óránként, déltől kezdődően hajnali 4 - 5 -ig. Néha csak pár embernek zenéltek, hiszen délután mindenki a strandon élvezte a napot, de erről később. Tehát, ez a kis tisztáson kiépített zeneszentély nulla, azaz nulla költségvetésből üzemelt. A fellépők nem pénzért csinálják. Szerelemből.

A Reggae Camp korábbi helyszínei is víz közeli területek voltak. Nem volt ez másképpen most sem. Az egész heti karszalag (aminek az ára egyébként egy nagy fesztivál bérlet-árának a töredéke) feljogosított a strand bármikori látogatására is. Természetesen nap közben a camplakók többsége a strandon töltötte az idejét, ahol szintén a zene uralkodott. A StrandSystem bakelit lejátszóinál is váltották egymást a művészek, pár óránként. Eközben természetesen mindenki azt csinálta a strand területén, amit bárki más – semmi fárasztót. A strandra érkezők, akik nem a fesztivál miatt látogattak ki, csodálkozva nézték a vízben ázó raszta tincseket, és a dancehall táncos lányokat. Vagy talán csak azon merengtek el, hogy nem Isten ellen való dolog ez, ahogy egy barátom fogalmazott. A hangfalakból persze dübörögtek a kb. 40 évet felölelő roots, dub, dancehall, reggaeton zeneszámok, melyek között mindenki felismerhetett legalább egyet. Mert a reggae zene, és az abból kifejlődött zenei stílusok bizony ott vannak körülöttünk mindenhol, csak nem tudjuk, hogy azok azok, amelyeket az autóban dúdolunk.

Egyik, számomra legérdekesebb történet, ami az 5 nap alatt megesett, az volt, amikor a RootsCorner előtt álldogáltam egyik délután, egyedül. Ennél a sátornál csak a reggae őskorszakából szóltak számok, nem is hangosan. A közönség néha senki, de néha fiatalok és idősek együtt. Megálltak pár percre, meghallgattak egy számot, beszélgettek, majd mentek tovább. Magamon is csak azt vettem észre, hogy a zenére lötyögve várom a páromat, aki éppen már közelített felém. Ez után figyeltem meg magamon, hogy mindenhova lassabban sétálunk. A hétköznapok rohanó tempóját hátrahagyva sétálgattunk napokon át. Igaz, nem is volt fontos dolgunk. De megértettem a számos helyen olvasott „rasta tempo” feliratot. Sajnos, ezt a nyugodtságot, amelyet a környezet idézett elő, nem tudjuk magunkkal vinni a rohanással teli életünkbe, de néha érdemes elővenni.

A fesztiválok elengedhetetlen helyszíne a Nagyszínpad, melyet általában nagyon drága fellépőkkel töltenek meg évről évre. Más fesztiválokon.

A Reggae Camp nagyszínpada olyan fellépőket vonultatott fel, akik a stíluson belül ismertek, de ez sem kötelező szempont. Viszont idén vendég volt az éppen 50 (!) éves Inner Circle zenekar. A név valószínűleg sokaknak nem mond semmit, de ha valaki meghallja ezentúl a rádióban a Sweat (Lalalala Long), vagy a Bad Boys című felvételeket, jusson eszébe a zenekar neve. A fesztivál területén lévők száma csütörtök este megduplázódott, és az Inner Circle olyan koncertet csapott, hogy bármilyen fesztivál/falunap bármilyen értékekkel rendelkező közönsége jól érezte volna magát. A színpad előtti tömegben nem láttam unatkozó, vagy komoly arcot. Mindenki mosolyogva táncolt. Kisgyerektől nyugdíjasig mindenki. Koncert közben elmentem hot-dogot vásárolni. Csak éppen a hot-dogos kocsi személyzetét nem láttam pár pillanatig. Ugyanis ők is közelebb húzódva a színpadhoz élvezték a zenét és a bulit.

 A zenekar tajgai (de nem csak az Inner Circle, hanem kivétel nélkül minden zenész), amellett, hogy felejthetetlen élményt okoztak, végig arról beszéltek, hogy milyen fontos a PLUR. Azaz peace, love, unity and respect. Béke, szeretet, egység és tisztelet. Ha valaki ezeket a szavakat szajkózza nekem pár éve, legyintek rá, és azt mondom, na persze. Nehezemre esett elhinnem, de valóban van létjogosultsága egy ilyen mottónak. Ebben a közösségben összegyűltek olyan emberek, akik ezeket a manapság nagyon keresett, ámbár nem talált erkölcsi értékeket tartják és gyakorolják. 

És ehhez semmilyen tudatmódosító szer nem kell. 

Sem alkohol, sem vicces cigi. 

Az Inner Circle zenészei, valamint több híres előadó, mint Warrior King, Micah Shemiah, és az összes hazai zenekar tajgai nap, mint nap a fesztivál területén sétálgattak, részt vettek a fesztiválon, nem csak eljöttek „haknizni”. Még akkor is, ha valakinek az anyukája nagykövet. Történt ugyanis, hogy az egy évvel ezelőtti Reggae Camp-en (is) fellépett Ras Muhamad indonéz reggae énekes. Az ő édesanyja Indonézia egyik budapesti diplomatája. Így esett tehát, hogy az idős diplomata hölgy testőrök figyelő tekintetével kísérve bár, de együtt táncolt az akkor még Hatvanba látogató fesztiválozókkal - fia koncertjén.

Azokban az emberekben, akikkel a pár nap alatt találkoztam első benyomásra egy valami közös csak: a zene szeretete. De később rájöttem, hogy a hasonlóság több, és mélyebb. Találkoztam tanítónővel, óvodapedagógussal, szinkronúszó edzővel, grafikussal, orvostanhallgatóval és még néptáncos szakmabelivel is. Ezek az emberek nem csak a társadalmi kritériumok alapján számítanak értelmiségnek. Szerintem. Ezt meghatározza az érzelmi intelligencia, tolerancia és a művészetek utáni érdeklődés is.

Ami meglepő lehet (bár, amióta megtapasztaltam ezt a közeget, egyértelművé vált), hogy a szervezők nem csak a fiatalságot megcélzó fesztivált alakítottak ki, hanem gondoltak minden korosztályra. Ezt támasztják alá olyan helyszínek kialakításai, mint a játszóház, vagy a régi idők mozija. Igen, nagyon sokan érkeztek kisgyerekkel, és igen, nagyon sok idős táborlakó is volt.

Ha szavazást tartanának a „legjobb Camp arc” kategóriában, akkor tuti, hogy Fruzsinára szavaznék.

Fruzsina Csárli bácsi (a régi idők mozija stand üzemeltetője) tacskója, aki egész nap megy. Konkrétan. A párommal egyik délután a strandon vettük észre Fruzsit (hiszen őt is feljogosítja a karszalag a strandra járásra), majd később a nagyszínpad előtt a tömegben. Mintha valami dolga lett volna. De ő csak mintegy futár, szállította a mosolyt az emberek között. Mert ha megláttad ügetni a lábad alatt, csak mosolyogni volt kedved. A fesztivál abszolút gyerek- és állatbarát rendezvény. Kérdés az, hogy ezek a szavak máskor miért számítanak extrának más fesztiválok programjában?
A Reggae Camp összességében a reggae zene és az azt szerető emberek üzenetét hordozza. Félreértés ne essék, nem téríteni akarok. Velem sem tette senki. Az üzenet szerintem arról szól, hogy az elfogadás és a megértés gyakorlása tesz minket jobb emberekké. Mindenki békében szeretne élni, és szeretetben. Ez valahol belénk, emberekbe van kódolva. Nemi, faji, társadalmi, vallási és művészeti hovatartozástól függetlenül. 
És ehhez sem fű, sem alkohol nem kell. 
Tapasztalatból tudom.

 

Megfogyva bár, de törve nem: gáncsolunk, fütyülünk, hajat tépünk

Ugye nektek is van olyan emléketek, mondjuk a gyerekkorotokból, ami annak ellenére élénken él bennetek, hogy nem is emlékeztek a részletekre? Mert nem a történés aprólékossága a fontos, hanem a hangulata. Hogy jó volt. Történt valami kellemes. Vagy éppen ellenkezőleg. Kellemetlen volt. 
Ugye emlékeztek még a történetre, melynek főszereplője egy riporternő volt, aki a híradások szerint elgáncsolt egy karján gyerekkel szaladó "migránst"? Bár azokban a napokban szinte percenként harsogták, tudjátok-e még a gonosznak kikiáltotta hölgy nevét? Vagy az áldozatét? Egyáltalán, csak úgy saccra, meg tudod mondani mikor történt mindez? Elárulom, már majdnem 2 éve, 2015. szeptemberében. Ám azt hiszem, ezek az "apróságok" már nem is fontosak. Annyi megmaradt, hogy a röszkei határnál (lehet, már erre sem emlékszünk konkrétan) történt valami, ami még ma is indulatot vált ki.
Indulatot.
Pár napja történt, hogy egy nő Tusnádfürdőn belesípolt a miniszterelnök beszédébe. Az esetet, annak előzményeit és (még folyamatban lévő) utóhatásait mindenki ismerheti. Ma még azt is tudjuk, mi a nő és az őt hajánál fogva lerángató fotós neve, melyik biztonsági cég volt illetékes a rendezvényen. Ma még olvassuk (aki olvassa), hogy mindez jól ki volt tervelve, hiszen provokáció volt, de lehet, hogy csak provokációt kiváltandó találták ki, tehát provokációt provokáló provokáció. A nő magányosan akciózott, de lehet, beszervezték. Lehet, azok szervezték be, akiket falból provokált, de az is lehet, hogy nem csak kettős, de hármas csavar van az ügyben.
Elolvastam egy helyszíni tudósítást. Szakmai szempontból nekem tetszett, ahogy mondani szokás, olvastatta magát. Aztán belefutottam az alatta megjelent kommentekbe. Ezt rendszerint nem teszem, de most bűnöztem. Mindent összevetve nem bántam meg, az is tanulságos. A hozzászólásokat magamban több kategóriába soroltam. Az a rész különösen tetszett, ahogyan (sajtós) szakmabeliek kérik ki maguknak, hogy egy napon említsék őket egymással, annak okán, hogy másként látják a történteket, a másik álláspontja pedig a szakma szégyene, ő maga pedig egy bérenc. Aztán vannak, akik előbb az eset főszereplőit (vagy egyiket, vagy másikat) kiáltják ki a nemzet árulóinak, majd azokat, akik az azok (vagy egyik, vagy másik) védelmére kelnek. 
Ami mindenben közös, az az indulat. 
Azt hiszem, pár év múlva úgy leszünk ezzel is, mint a röszkei gánccsal: nem fogjuk tudni, ki fütyült és ki rángatott, csak azt, hogy valami galádság történt, ám az emlék akkor is ki fog váltani valamit. Tudod, ugye, hogy mit?  
Indulatot.
Amit melegen kell tartani.
Határon belül és már határon kívül egyaránt, hiszen határok felett egyesül a nemzet...
             (Ezt a bejegyzést várhatóan kevesen fogjátok elolvasni, és ennek én most kivételesen örülök. A tapasztalat és a statisztika ugyanis azt mutatja, hogy keveseteket érdekel a politikai vonzatú téma. Igazatok van. Védekezni kell.)

 

Nem fogadó fogadóóra

Ügyintéztem a napokban, és az ügymenet úgy hozta, hogy egy külföldi állampolgárral álltunk értetlenül a bürokratikus útvesztő partvonalán. 
Az illető vállalkozó, és számomra valami megmagyarázhatatlan "úri passziója" folytán úgy döntött, hogy Romániában vállalkozzon. A cégén belül intéz valami módosítást, amihez hatósági engedélyeket, láttamozásokat, mittudoménmit kell beszerezzen. 
Első nekifutás: a dolgot nem a területi, hanem a központi irodában kell sínre tenni.
Azt mondtam már, hogy az illetőt a központi irodából küldték a területibe, mert ott kell a dolgot sínre tenni? Nem? Na, akkor most mondom, szóval az mégsem az első, hanem második nekifutás volt.
Ezt még próbálták újra eljátszani - mármint azt, hogy eredj ide, eredj oda.
Végül csak eljutott a szép székházban az illetékes ajtajáig, ahol megtudta, az illetékes elvtársügyintéző csak bizonyos napokon tart fogadóórát. OK, megtudta, hogy ekkor meg ekkor, ettől eddig lehet bonyolítani. Mert pont aznap, amikor ott járt, természetesen nem lehetett. Hetente két napon lehet.
Újabb út.
A fogadónapon.
Az illetékes, bár fogadónapja van, nem tartózkodik az irodájában, mert "terepen van" (biztos ott fogad). Vállalkozónk akár fogadást is mert volna kötni rá, hogy aznap már nem fogja látni az illetőt - már nem mintha addig egyszer is látta volna. De úri ember biztosra nem fogad, pedig nyert volna.
Ez a nap is elment, úgy mint az elmúlt hetek. 
De él a remény, hogy majd a következő fogadónapon...
Én közben azon tűnődöm, vajon tényleg annyira rosszul ment ennek a krapeknek odahaza, hogy itt kell tipródjon?! Ebben az állítólag vállalkozás-barát gazdasági környezetben, miközben egy olyan országból jött, amelyik az itteni kivándorló munkavállalók egyik célországa. 
Vagy fogadalmat tett?
 Esetleg valami nagy bűnt követett el, amit nem lehet elintézni mondjuk tíz miatyánkkal meg öt hiszekeggyel a gyóntatószék mellett, a penitencia öt év romániai vállalkozás. 
Már bizonyára megbánta, bármit is tett.

                               A dolgok nem mindig állnak össze... (Fotó: maszol.ro)

Nem hagyta a gólya, hogy madárnak nézzem

Ha autózás közben nem csak a forgalomra figyeltek - persze senkit nem biztatok, hogy másra is figyeljen - de ha mégis, akkor láthattok olyan madarakat, melyek csodásképpen állnak az ághegyeken. Hihetetlen, hogyan tudnak megállni a vékony ágakon.
Aztán ott vannak a ragadozók: ölyvek, karvalyok, esetleg réti sasok - bár hajlamosak vagyunk mindet egyszerűen "lesasozni". Különösen mezei munkák idején láthatóak az országút és a dűlők közeli fákon, villanyoszlopokon, lesve, hol ugrik fel egy-egy egér, gyík, béka. Valami hasonló történik az otthoni kertben, udvaron, amikor fűnyírás után nem sokkal megjelennek a verebek, hogy a takarosra fodrászolt gyepből kikapják a bogarakat, gilisztákat.
Visszatérve az országút melletti ragadozó madarakra, régebben többször próbáltam lefotózni őket. Nem mintha a világhálón nem lehetne jó minőségű természetfotókat találni, de na, azért a saját. Miközben a gépkocsik, de kamion-monstrumok jövés-menésére fittyet hánynak, azonnal figyelmesek lesznek, ha egy kocsi a közelükben megáll. Még nem repülnek el, de szemmel tartanak. Amikor aztán kiszálltam a járműből, esetleg tettem is pár lépést feléjük - na akkor azonnal elszárnyaltak. Régóta nem is próbálkozom.
Aztán tegnap egy aratás témájú riporton voltam. A kombájn forgolódott a tikkasztó hőségben a búzatáblában, mellette egy gólya lépdelt méltóságteljesen, ügyelve, mikor mozdul a megzavart zsákmány. Nem volt egyedül, konkurenciaként egy egerészölyv körözött felette hasonló szándékkal. Nosza, mindjárt nekieredtem lefotózni, hiszen a búzatáblában haladó kombájn legalábbis nem mondható valami eredeti, érdekes illusztrációnak, de ha már egy gólya is van a képen, mégis érdekesebb. Ráközelítettem, fotóztam - ez már megvan. Ekkor már figyelt, mármint rám, miközben az arató-cséplő továbbra is ott dübörgött tőle kar-, illetve szárnytávolságnyira. Még közelítettem egy kicsit, újabb kép. Még közelítettem - na, ekkor gondolta úgy a gólya, hogy ebből elég, ez egy pimasz fráter, semmi sem elég neki, és husss...
Okos madarak, tudják, hogy megbízhatatlanok vagyunk. Madárnak nézzük őket. 

                                        A kombájn mellett araszol a gólya

Találkozásom a bélflórámmal

Bevallom, korábban nem foglalkoztatott különösebben a bélflórám. Ezt persze lehet szerencsés egészségügyi állapotommal magyarázni, hiszen nem voltam rákényszerülve. Sőt, olvasva sok nevetséges - vagy mondjunk inkább tréfás - nevet, azt is hihettem volna, hogy bizonyos Bél Flóra úrhölgyről lehet szó. 
Na, de ez az állapot megváltozott, nemrég szemtől szembe találkoztam a saját bélflórámmal, pontosabban ő egy tévéreklámon keresztül szólított meg, illedelmesen bemutatkozott (naná, hogy jólnevelt, mégiscsak az enyém). Mondta, hogy ő az én bélflórám és most már korántsem elrugaszkodott a Bél Flóra név: egy igen szemrevaló szőke hölgyről van szó, sőt, ő többen van, de mint a tojások, úgy hasonlítanak önmagára. Utánanézve megtudtam, hogy az emberi emésztőrendszerben élő mikroorganizmusok (melyek ugye együtt alkotják a bélflórát) száma 100 billió, joggal beszélünk tehát nagy családról, ami a szőke hölgyeket illeti. Próbált meggyőzni, hogy milyen készítményeket kellene szednem, hogy ő továbbra is jól érezzék magukat (vagy ők jól érezze magát), ami egyben azt is jelenti természetesen, hogy akkor én is jól érzem magam. Vagy őket. Vagy mi egymást, mármint én és ők 100 billióan.
Ugyancsak a napokban láttam egy kis videót arról, hogyan lehet manipulálni a tévénézőket, ezen belül a reklámfogyasztókat (ide kattintva te is megnézheted). A lényeg: a kiválasztott személyeket lefotózzák, majd megkérik őket, hogy készítsenek egy tetszőleges rajzot. Velük egy időben a kísérletet végző személy is rajzolni kezd és utólag kiderül, ugyanazt rajzolta le, mint a kísérlet alanyai. A titok: a fotózás közben villanó vaku egy előzőleg megrajzolt képet juttatott el tudtukon kívül a kísérlet alanyainak tudatába, akik később önkéntelenül azt kezdték el lerajzolni, amit persze a velük szemben ülő előre tudott. 
Ez azért félelmetes, nem? 
Főleg, ha arra gondolok, hogy az én Bél Flórám lehet, nem is egy szép szőke nő(k), hanem egy... Huhhhh, rá sem merek gondolni! 

                         Bél Flóra rabul akart ejteni... (Illusztráció: dddmag.com)

A riasztó szórakoztatás

Sok falunapon voltam már (meg feltehetően még leszek is), láttam már sok mindent, de amit az elmúlt héten Hegyközpályiban, olyat csak ritkán. Hiszen szinte mindenütt van olyan, hogy a nagyérdemű egy-egy programra, előadóra nem kíváncsi, oda sem megy a színpadhoz, nem megy el a kultúrházba - de hogy a már ott lévő közönség mintegy vezényszóra "elmeneküljön", na, ilyen azért ritkaság. 
Történt, hogy délután az óvodások, kisiskolások léptek fel (ahogy máshol is lenni szokott - valamiért mindenütt a legkisebbeket büntetik azzal, hogy a legnagyobb hőségben kell szerepeljenek), utánuk tánccsoportok következtek, és mindezek természetesen vonzzák a szülőket, nagyszülőket, tehát valamennyi közönség biztosan van a színpad előtt. Akik még vannak, azok a sörsátrak biztonságából és hűvöséből figyelik az eseményeket, már, ha figyelik, és nem inkább esznek, isznak, beszélgetnek és várják már az esti koncertet. Nos, vége volt a gyerekek műsorainak, és a bemondó konferálta, hogy egy váradi fiatalember következik, aki már eleve zenész családból származik, maga is kiválósága a román szórakoztatózenei műfajnak. Megjegyzem, már az előző órákban magam is felfigyeltem egy fickóra, aki zselézett hajjal, divatos (?) szűk nadrágban és zokni nélkül (vagy legalábbis nem látszott) viselt jó másfél araszos lakkcipőben jött-ment a focipálya füvében. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége... Szóval ő lépkedett fel a színpadra, még vagy négy társával, akik szintetizátoroztak, hegedültek, doboltak, de volt ott az a jellegzetes tölcséres hegedű is. Még alig visított az első hang a levegőbe, a közönségnek mintha kiadták volna a jelszót, úgy eltűntek, mintha vízágyúval végeztek volna tömegoszlatást. Talán ha ketten-hárman maradtak ott, családtagok lehettek. Kínos volt, főleg az előadóknak lehetett az, mert bár bizonyára megkapták a gázsit, de azért egy üres placc előtt nyomatni...
Vajon miért kellett őket eleve elhívni? Mert a magyarként ismert község ma már meglepő módon 60%-ban mégis román? Ezt helyben tudtam meg, magam is nagyot néztem, és az arány azoknak az újonnan épült, városrésznyi sorházaknak köszönhető, melyekbe tömegesen költöznek ki váradiak. Emlékszem, annak idején, amikor ezek épültek, már volt, aki előrevetítette, hogy lám, így változtatunk mi magunk is az etnikai arányokon, az üzlet, a bevételi lehetőség, a piac szabályaival és lehetőségeivel magyaráz(kod)va. Úgy tűnik, a korántsem dodonai jóslat beigazolódott. Bár, ha csak az említett koncertet vesszük alapul, az új lakossági réteg még nem érzi sajátjának új lakhelyét, mondhatnám úgy is, hogy nem érzi otthonának a községet, csak a saját lakását. Persze, az sem biztos, hogy egyébként vevőknek kellett volna lenniük erre a bizonyos műfajra, de abban azért biztosak lehetünk, hogy ha kitartóan lesz kínálat, akkor arra előbb-utóbb lesz kereslet is. És ezt nem feltétlen a tölcséres hegedűszóra értem... 

l

Az előadók tényleg ott vannak a színpadon...