Nem kerek évfordulós visszaemlékezés

A jövő héten lesz 19 éve, hogy 2000. október 31-én az Érmihályfalva - Nyírábrány határátkelőt hivatalosan is nemzetközi határállomássá minősítették (az addigi úgynevezett kishatárforgalomról továbblépve), és 24 órás működés lépett érvénybe. Akkor ahhoz még útlevél kellett, a csak személyigazolványos átkelést Románia 2007-es EU-csatlakozását követően vezették be.

Hogy miért most, és nem a 20 éves kerek évfordulón hozakodok ezzel elő? Mert most jutott eszembe, s mert ezt az egy évet is még meg kell érni...

Szóval, naponta sok százan, talán ezren mennek át ezen a határátkelőn, miközben igen kevesen tudják, hogy a 19 évvel ezelőtti esemény megtörténtét emléktábla őrzi a magyar oldalon, pár lépésre a konkrét határvonaltól és az autóúttól. 

De haladjunk sorjában: amint azt a tábla és a korabeli (Wágner István akkori kollégám által jegyzett, a Bihari Napló 2000. november 1. számában megjelent) újságcikk is megörökíti (lásd alább, rákattintással nagyítható), az avatáson jelen volt Mugur Isărescu akkori román miniszterelnök és Orbán Viktor akkori és mai magyar miniszterelnök (a Fidesz első kormányzása idején). A miniszterelnökök az év tavaszán egyeztek meg Bukarestben a határátkelő átminősítéséről. 

A két politikus egy-egy tölgyfát ültetett el ez alkalomból az említett emléktábla két oldalán, melynek szövege: "Ezt a két tölgyet / Orbán Viktor / a Magyar Köztársaság / miniszterelnöke és / Mugur Isarescu / Románia / miniszterelnöke ültette / 2000. október 31-én / a nyírábrányi határátkelő / nemzetközi határállomássá / történt nyilvánítása / alkalmából." (A román szövegben fordított a nevek említésének sorrendje, illetve Nyírábrány helyett Érmihályfalvát - Valea Lui Mihai - említik.)

A cikkhez a címlapon tartozó képen (amit külön is csatoltam) a két miniszterelnök parolázása látható, ám közöttük a háttérben ott van Torda Imre, Érmihályfalva akkori polgármestere, ő mögötte pedig (balra) Balazsi József, Érsemjén előtte és azóta is hivatalban lévő polgármestere.

Az ünnepi beszédek során Orbán Viktor sok egyéb mellett megköszönte kollégájának az együttműködést "egy olyan időszakban, amely a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető könnyűnek politikai szempontból".

Mugur Isărescu szintén udvarias válaszában például így fogalmazott: "Biztos vagyok benne, hogy ez a térség rövid időn belül fellendül gazdaságilag."

Mindez már történelem; hogy mit hozott az elmúlt 19 év, mi valósult meg, döntse el ki-ki maga. Az biztos, hogy az emléktábla mellé ültetett tölgyek nem keltik két évtizedet megélt fák benyomását, annál is inkább mert az egyik (a határvonaltól nézve a Magyarország felőli) ma már kiszáradva, lombtalanul állja az idő viszontagságait. 

(Forrás: saját archívum és fotók)

Megfogyva bár, de törve nem: gáncsolunk, fütyülünk, hajat tépünk

Ugye nektek is van olyan emléketek, mondjuk a gyerekkorotokból, ami annak ellenére élénken él bennetek, hogy nem is emlékeztek a részletekre? Mert nem a történés aprólékossága a fontos, hanem a hangulata. Hogy jó volt. Történt valami kellemes. Vagy éppen ellenkezőleg. Kellemetlen volt. 
Ugye emlékeztek még a történetre, melynek főszereplője egy riporternő volt, aki a híradások szerint elgáncsolt egy karján gyerekkel szaladó "migránst"? Bár azokban a napokban szinte percenként harsogták, tudjátok-e még a gonosznak kikiáltotta hölgy nevét? Vagy az áldozatét? Egyáltalán, csak úgy saccra, meg tudod mondani mikor történt mindez? Elárulom, már majdnem 2 éve, 2015. szeptemberében. Ám azt hiszem, ezek az "apróságok" már nem is fontosak. Annyi megmaradt, hogy a röszkei határnál (lehet, már erre sem emlékszünk konkrétan) történt valami, ami még ma is indulatot vált ki.
Indulatot.
Pár napja történt, hogy egy nő Tusnádfürdőn belesípolt a miniszterelnök beszédébe. Az esetet, annak előzményeit és (még folyamatban lévő) utóhatásait mindenki ismerheti. Ma még azt is tudjuk, mi a nő és az őt hajánál fogva lerángató fotós neve, melyik biztonsági cég volt illetékes a rendezvényen. Ma még olvassuk (aki olvassa), hogy mindez jól ki volt tervelve, hiszen provokáció volt, de lehet, hogy csak provokációt kiváltandó találták ki, tehát provokációt provokáló provokáció. A nő magányosan akciózott, de lehet, beszervezték. Lehet, azok szervezték be, akiket falból provokált, de az is lehet, hogy nem csak kettős, de hármas csavar van az ügyben.
Elolvastam egy helyszíni tudósítást. Szakmai szempontból nekem tetszett, ahogy mondani szokás, olvastatta magát. Aztán belefutottam az alatta megjelent kommentekbe. Ezt rendszerint nem teszem, de most bűnöztem. Mindent összevetve nem bántam meg, az is tanulságos. A hozzászólásokat magamban több kategóriába soroltam. Az a rész különösen tetszett, ahogyan (sajtós) szakmabeliek kérik ki maguknak, hogy egy napon említsék őket egymással, annak okán, hogy másként látják a történteket, a másik álláspontja pedig a szakma szégyene, ő maga pedig egy bérenc. Aztán vannak, akik előbb az eset főszereplőit (vagy egyiket, vagy másikat) kiáltják ki a nemzet árulóinak, majd azokat, akik az azok (vagy egyik, vagy másik) védelmére kelnek. 
Ami mindenben közös, az az indulat. 
Azt hiszem, pár év múlva úgy leszünk ezzel is, mint a röszkei gánccsal: nem fogjuk tudni, ki fütyült és ki rángatott, csak azt, hogy valami galádság történt, ám az emlék akkor is ki fog váltani valamit. Tudod, ugye, hogy mit?  
Indulatot.
Amit melegen kell tartani.
Határon belül és már határon kívül egyaránt, hiszen határok felett egyesül a nemzet...
             (Ezt a bejegyzést várhatóan kevesen fogjátok elolvasni, és ennek én most kivételesen örülök. A tapasztalat és a statisztika ugyanis azt mutatja, hogy keveseteket érdekel a politikai vonzatú téma. Igazatok van. Védekezni kell.)

 

Jövőnk alakítása

Azon a véleményen vagyok, hogy egy közösség dolgairól annak tagjai döntsenek. Ennek megfelelően vonatkozik ez a romániai, illetve bárhol élő magyarságra is, ha egy-egy közösségnek tekintjük őket, magunkat - és miért ne tennénk? Választhassuk meg vezetőinket, határozhassuk meg, mi a fontos számunkra. Ellenben jogosnak érzem azt az elvárást, hogy az anyaország mindenkori, bármilyen színű vezetése támogassa ezeket a törekvéseket. A kölcsönösség elvén mindez visszafelé is érvényes kell legyen. Annak kapcsán mondom ezt, hogy levelet kaptam, feladó a budapesti Nemzeti Választási Iroda. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy annak idején az állampolgárság felvételét titkos információnak határozták meg, azóta már postán kaptam magyar címeres levelet Orbán Viktor miniszterelnöktől, most meg ezt - ennyit a titkosságról, amit egyébként sem gondolhattak komolyan...) Mint további több százezer honosított kollégámat, a hivatal elnöknője tájékoztat, mit kell tennem, hogy a 2014-es szavazáson "a magyar történelemben egyedülálló módon első alkalommal részt vehessek Magyarország jövőjének alakításában".  Le kell szögeznem: az állampolgárság felvételének lehetőségével gondolkodás nélkül, büszkén éltem, annak gyanúja mellett is, hogy annak inkább a nemzeti érzület mögé búvó politikai indíttatása van. És íme, közeledik az idő. Nem "hálátlanságból", de úgy tervezem, a fentebbiek miatt nem leszek részese a "történelmi" szavazásnak: nem Magyarországon élőként nem érzem jogosultnak magam beleszólni mások dolgába. Válasszanak ők maguknak, a választott azonban érezzen magáénak, mint határon túlit.

                                                                                                             (Illusztráció: csepel.info)